„Ha nem szeret az ember, elég lehet a csók, a gyönyör. Ha szeret: nem elég.”
(Paul Géraldy)

Remegve vártam, hogy most akkor meg csókol-e. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mennyire friss a leheletem.
Bill közelebb hajolt, miközben az egyik kezével eltűrt egy tincset az arcomból, és a fülem mögé tolta.
- Annyira jó, hogy ismerjük egymást…
Le kellett volna esnie, hogy nem az lesz, amire már azóta vágyom, mióta megláttam őt a suli udvarán a sok ember gyűrűjében, cigizve és nevetgélve.  A kezét a derekamra vezette, magához vont, és ahogy az arca már csak pár milliméterre volt, behunytam a szemem. Éreztem az ajkaimon, ahogy kifújja a levegőt, aztán adott egy puszit a homlokomra.
Elmosolyodtam. Nem csak azért, mert igazából nagyon jól esett, de nevetnem kellett magamon. Még mindig azt hiszem, hogy van nála esélyem.

Mire visszaértünk az út közepén hagyott deszkákhoz, Tom ott lökögette magát, és nyilvánvaló volt, hogy mennyire unja magát.
- Egy jó csaj sincs! – kiáltott fel Tom, amint meglátott minket, majd látványosan végig nézett rajtam (Billnek persze nem tűnt fel – nem tudom eldönteni, hogy szerencsére vagy sajnos). – Na, jó, akad egy-kettő…
Aztán észrevette az összekulcsolt kezünket.
- Összejöttetek? – kérdezte hirtelen.
Bill felnevetett a feltételezésen, de tőlem csak egy kis satnya mosolyra telt.
- Tom, szerinted összejönnék a barátommal? – ahogy közelebb értünk, Bill rálépett Tom deszkájára, mire Tom akkorát esett hátra, hogy szép volt nézni. – Bocs, na. Nem hagyhattam ki – angyali mosollyal az arcán segítette fel a morogva felálló, majd magát leporoló Tomot.
- Balfasz…

Lassan felálltam a deszkára, miközben ezerszer megígértettem Billel, hogy nem engedi el a kezem. Valahogy biztos voltam abban, hogy az óriási biztonságérzetem azért van, mert Bill itt áll mellettem.
- Csak maradj itt, oké? – mondtam neki remegő hangon, ő pedig felnevetett a feltételezésemen, miszerint itt hagyna engem. Ő mondta, és nekem annyira jól esett.

Délután fél ötkor telefonált nekem apa, hogy ideje lennem hazamenni, mert elvégre holnap iskola. Furcsálltam, mert soha nem szokott rám szólni, hogy menjek haza tanulni, mindig azt mondta, hogy megbízik bennem, és hogy én tudom, hogy mennyi időre van szükségem, hogy tanuljam meg beosztani az időm.
Persze nem ellenkeztem vele, valahogy sejtettem, hogy beszélni akar velem valamiről, ami nem telefontéma, úgyhogy gyorsan elköszöntem Billéktől, és a buszmegálló felé rohantam, hogy elérjem a 16:40-es buszt.

Mikor kinyitottam a kaput, apa már az ajtóban várt. Láttam az arcán, hogy történt valami, de megpróbálta leplezni egy nagy mosollyal. Nem szóltam semmit, csak nyomtam egy puszit az arcára, és bent levettem a cipőm.
- Miért hívtál haza? – néztem rá egy pillanatra, aztán elindultam a lépcső felé, hogy letegyem a táskám a szobámban.
- Fontos dolog miatt – válaszolt, és jelentőségteljesen pillantott rám, ahogy visszafordultam a lépcső alján.
- Tessék?
- Hagyd a táskád, gyere inkább – mutatott a nappali felé.
Egy kérdő pillantás után letettem a táskám a lépcső aljára, és elindultam a nappali felé.
Ha azt mondom, hogy meglepődtem a személy láttán, aki ott volt… olyan mintha azt mondanám, hogy teljesen hidegen hagy Bill.
- Anya?
A nekem háttal ülő nő azonnal felugrott a kanapéról, és elindult felém. Kitartott kezekkel jeleztem neki, hogy meg ne próbáljon megölelni.
- Kislányom – suttogta remegő hangon, és felém nyújtotta a kezét.
Az arcom előtt megállítottam a kezét, és ellöktem onnan. Hiába néztem a farkasszemet az anyámmal, számomra csak a fényképről volt ismerős.
- Nem vagyok a kislányod – mondtam neki hidegen.
- Igaz is – mosolyodott el hülyén. – Milyen nagyra nőttél.
- Nem sok közöd van hozzá – gúnyolódtam, de apa mögöttem megköszörülte a torkát.
Behunytam a szemem, és megfordultam.
- Igen? – vontam fel a szemöldököm.
Apa csak megrázta a fejét, és apai szigorral az arcán pillantott rám.
- Kimegyek a konyhába, hozok teát. Addig beszélgessetek csak – mondta végül, nem törődve az én könyörgő arcommal.
- Itt ne hagyj vele – mondtam, nem érdekelve, hogy anyám is meghallja.
- Katja – anyám hangja elcsuklott, de én jobban gyűlöltem őt annál, hogy érdekeljen is.
- Nem érdekel, akármit akarsz mondani – fordultam vele szembe.
- Kicsim, hiányoztatok, azért jöttem ide.
- Tíz évig nem hiányoztunk? – Igazából meglepett, hogy milyen jeges hangon tudok beszélni.
Anyám arca elkomolyodott.
- Dehogynem… És már megbántam, amit tettem.
- Igen? – kérdeztem vissza maróan gúnyosan. – Emlékszem még, mikor egyik nap elvittél az oviba, megígérted, hogy délután jössz értem, és este hatkor apával az üres lakásba jöttünk vissza.
Anyám szeme könnybe lábadt.
- Sajnálom. Nem tudom, miért tettem, de úgy éreztem, ki kell onnan szabadulnom.
- És tíz évig tartott? – kiáltottam fel, és megelégelve az egészet, kirohantam a szobából, felkaptam a táskám, és felmentem a szobámba.
Jó hangosan csaptam be az ajtót, jelezve, hogy senki ne merjen feljönni.

Nem is tudom, de… De apára is mérges voltam. A tíz alatt nem sok kapcsolata volt, azt hiszem, még mindig szereti anyámat. Persze eddig azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, majd jön valaki, aki elfeledteti vele, de most, hogy anya megjelent nálunk… Teljesen összezavart. Nem csak engem, apát is, és csak reméltem, hogy nem fognak kibékülni. Úgy is ugyanaz lenne a vége: anya itt hagyna minket, és jönne újabb szörnyű tíz év.
Gondolkodtam azon, hogy felhívom Billt, de féltem, hogy csalódna bennem, ha elmondanám neki, hogy én, vele ellentétben, remélem, hogy nem lesznek újra együtt a szüleim.
Aznap álomba sírtam magam, mint ahogy sok évvel ezelőtt tettem ezt azon a bizonyos estén, és még másik rengetegen, azzal a különbséggel, hogy akkor hiányzott az anyukám… Most pedig mindennél jobban kívántam azt, hogy ezt az egész napot felejtsük el, vagy ami még jobb, bárcsak meg se történt volna, bárcsak anyám ne jelent volna meg itt. 

2004. 09. 21. – kedd
Másnap reggel, mikor felébredtem, anyám, hál’ Isten, már nem volt a lakásban. A konyhába érve levettem a kedvenc müzlim, meg elővettem a tejet, és leültem, hogy megreggelizzek. Pár perc múlva apa jött be a konyhába, adott egy puszit a fejem búbjára, majd leült velem szemben.
- Lányom – mondta nyomatékosan, mikor öt perc elteltével sem néztem rá.
Végül felemeltem a fejem.
- Igen? – kérdeztem, mintha nem is sejteném, hogy miről akar beszélni.
- Tudom, hogy meglepett, hogy itt van anyád – közölte.
- Igen, de úgysem jön többet, úgyhogy akár el is felejthetnénk.
Ránéztem apára, akinek az arca mindent elárult.
- Mert ugye be sem teszi ide többé a lábát?
Apa mögém nézett, az ajtóra.
Egy mély levegő után én is megfordultam, és szinte kívülről láttam az arcom, ahogy elfehéredik.
- Jó reggelt – mondta halkan anyám.
Nem értem. Reggel, lefele jövet benéztem a vendégszobába, és ott nem volt, sem valamelyik fürdőben, sőt a vendégszoba ágyneműje érintetlen volt. Hirtelen rájöttem, hogy hol aludt. Apánál.
Hitetlenkedve néztem apára, habár nem hiszem, hogy leesett neki, hogy mindent tudok.
- Nem akarom, hogy itt legyen. Mindent el fog rontani… Megint – néztem mérgesen anyámra, majd újra apára pillantottam.
- Kislányom, ez nem a te dolgod eldönteni – válaszolt, és az üres müzlis tányéromat a mosogatóba tette.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam az asztaltól, és anyámat félrelökve a konyhaajtóból, felrohantam a szobámba.

Minden vágyam volt, hogy amint beérek a terembe, mindent elmesélhessek Billnek. Még az sem érdekelt, hogy talán megutál, amiért nem akarom, hogy a családom megint normális legyen.
Beléptem a földrajz terembe, és körbenéztem, de Billt sehol nem láttam. Felnéztem az órára, még volt negyed óra becsöngőig, reméltem, hogy addig Bill is beér. Lassan a helyemre mentem, kipakoltam minden cuccomat, zenét hallgattam, matek házit csináltam, de még így is rettentő lassan ment az idő.
Becsöngettek, de Bill nem volt sehol.
Mint ahogy az utána következő öt órán sem.

Végre eljött az utolsó óra, amiért egész nap imádkoztam. Billnek írtam három SMS-t, de egyikre sem válaszolt. Siettem, hogy odaérjek fizikára, mert túl lassan öltöztem tesi után, és késésben voltam, ezért nem is nagyon figyeltem, merre megyek. A terem előtt neki mentem valakinek, és egy bocs után mentem is volna tovább, de az illető utánam nyúlt, megfogta a kezem, és visszafordított.
- Szia – vigyorgott rám Tom.
El is felejtettem, hogy ez közös óra, és együtt vagyunk a párhuzamos osztállyal.
- Szia – sóhajtottam fel megnyugodva, hogy legalább ő jól van. Adtam egy puszit az arcára. – Bill hol van?
- Beteg, tegnap sokáig voltunk kint, és megfázott.
- Írtam neki három SMS-t.
- Alszik a kis mormota – nevetett, aztán arrébb húzott. – Ellógunk?
- Tessék? – kérdeztem vissza reflexből.
- Utálom a fizikát.
Elhúztam a szám.
- Nem tesz jót az óralátogatási indexemnek, hogy jóban vagyok veletek – mosolyodtam el, aztán Tom vigyorogva, a kezemnél fogva húzni kezdett a hátsó udvar felé.

Neki dőltem az egyik fának, Tom előttem cigizett.
- Milyen volt a napod? – kérdezte mellékesen, miközben mélyen letüdőzte a cigit. Az arcán nyugodt mosoly jelent meg, ahogy a nikotin a tüdejébe ért.
- Szar – közöltem vele.
Kinyitotta a szemét, és rám pillantott, egy érdeklődő, féloldalas mosollyal.
- Mesélj, Kicsilány – mondta, és mellém dőlt.
Mély levegőt vettem.
- Valahogy senki nem áll velem szóba úgy igazán – hadartam el.
- Csodálod? – kérdezett vissza Tom valódi meglepődöttséggel a hangjában.
- Mi?
- Féltékenyek – mosolygott.
- Rám? – kérdeztem vissza megrökönyödve.
- Miért olyan meglepő ez? – nevetett fel Tom. – Nem elég, hogy szép és okos vagy, de még velünk is jóban vagy.
Kérdőn pillantottam rá, azt hittem, hogy megint csak az egyik egós beszólását mondta, de belegondolva…
- Hát a fél suli az öcsémbe van belezúgva, a másik fele meg belém.
Milyen igaz, gondoltam.
Bevett egy Tic-Tacot.
- És most nem úgy értem, hogy a fél iskola a fiúk és ők vannak Billbe – magyarázta vigyorogva.
- Hülye – sóhajtottam fel mosolyogva.
Tom elkomolyodott.
- Mondanám, hogy ne legyél velünk annyit, és akkor jóban lehetsz ezekkel a kétszínű ribancokkal, de tudod…
Hirtelen elhallgatott, és ellökte magát a fától, majd megállt velem szemben.
- Tom? – kérdeztem halkan, és meglepődtem, hogy megremegett a hangom.
- Shh…
Éreztem, ahogy közelebb hajol, és egy mentolos-cigis csókot nyom az ajkaimra.