„Minden tele van veled: az illatoddal, a lényeddel, az érzékiségeddel. Nem tudlak nem bámulni. Érinteni szeretnélek.”
(Vavyan Fable)

Soha, soha az életben nem esett olyan jól az ébredés, mint akkor szombat reggel Bill karjaiban. Nem akartam kikelni mellőle, legszívesebben egész nap az ágyban maradtam volna, az ő ölelésében, simogatva őt, vagy csak úgy gyönyörködve benne, mélyen magamba szívva az illatát, ami még mindig teljesen elkábított. Ahogy még mélyen aludt, és álmodott valamit, kisfiús mosolyra húzódott az ajka. Hirtelen azt hittem, hogy felébredt, és le fogok bukni, hogy bámulom őt, de ő csak közelebb húzott magához, a nyakamba hajtotta a fejét, és szuszogott tovább. Csiklandozta a nyakam, ahogy kifújta a levegőt, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel halkan. Lassan visszadőltem, mire Bill még jobban hozzám bújt, és tovább aludt. A kellemes érzésre én is újra mély álomba zuhantam.
Mintha pár perccel később ajtócsukódást hallottam volna, de nem mernék rá megesküdni, hogy nem csak álmodtam.

Nem tudom, hogy mennyit aludtunk, de dél körül Bill telefonjának a csörgésére ébredtünk fel. Bill átnyújt felettem, és matatni kezdett az éjjeli szekrényen a telefonja után. Közben rám vigyorgott, és teljes testével rám fordult.
- Áu – nyögtem fel alatta, és reménykedtem, hogy az arcomra nem ül ki semmi a bennem vívó érzelmekből.
- Jó reggelt – mondta rekedt hangon, vigyorogva. Nagyon édes volt kócos hajjal és az a hang! Egész életemben el tudtam volna hallgatni, és azt kívántam, bárcsak ezentúl mindig erre kelnék. Hogy Bill itt fekszik mellettem, hogy óvóan ölel, és közben bújik hozzám… – Csá, te pöcs – szólt bele Bill a telefonba, amire felkaptam a fejem, de megnyugodva vettem észre, hogy vigyorog. – Mindegy. Átjössz Katjához? – olyan édesen nézett rám, hogy azt hittem, megzabálom!

Fél órával és egy lépcsőn eséssel később a konyhában ültünk. Bill az egyik könyvemet bújta, aminek a címe Bill elmondása szerint „még az ő olvasás ellenes lelkében is kellemes kíváncsiságot ébresztett”. Ő mondta így, esküszöm.
Én éppen kakaót akartam magunknak csinálni, mikor csöngettek. Mivel Billnek már a feje se látszott ki a könyv mögül, gondoltam, majd megyek és nyitom én az ajtót. Bár ne tettem volna.
Nagy hévvel nyitottam ki az ajtót, mikor Tom szinte beesett rajta, és rajtam landolt. Majdnem hátraestünk, de hát ugye Tom azért erősebb annál, úgyhogy csak az egyensúlyunkat vesztettük el, de Tom azért elég erősen fogott. Ezzel nem is lett volna baj, csak hát a kezét éppen a fenekemen éreztem, miközben csak egy rövid kis sort volt rajtam meg egy ujjatlan póló, amiben aludtam.
Mérgesen, megelégelve az egészet, markoltam meg a kezét, és vettem le a fenekemről, miközben szúrós szemekkel néztem rá.
- Szép vagy, mikor mérges vagy – vigyorgott rám önelégülten, és megfordult, hogy becsukja az ajtót. – Amúgy éppen benéztem az üvegen – bökött az ajtón lévő kis ablakra -, mikor kinyitottad az ajtót.
- Szuper – mondtam unottan, és ránéztem. – Ha lehet, legközelebb ne a fenekemben kapaszkodj meg.
- Hát most na! Az volt ott – nevetett fel, majd az arca komolyra váltott. – Ha akarod, te is megfoghatod a…
- Tom, fúj! – kiáltottam fel, és a vállára csaptam, de sajnos ő is látta, hogy azért elvigyorodok.
- Hol van az én retardált öcsém, aki nem tudja, hol lakik? – nézett körbe, én pedig a konyhába indultam.
Miközben követett, végig magamon éreztem a tekintetét. Na jó, nem magamon, csak a fenekemen.
- Alig tudtam valamit összemakogni anyának, hogy hol tölti az éjszakát a rondább és hülyébbik fia.
Elmosolyodtam. Mint mondtam, sokáig nem értettem, hogyan is képesek így beszélni egymásról, miközben a vak is látja, hogy képtelenek a másik nélkül élni. Itt a legjobb példa: körülbelül egy napja látták utoljára egymást, de biztos voltam abban, hogy Tom nem azért jött át hozzánk, mert otthon unatkozott, vagy isten ments, segíteni akart volna nekünk kipakolni, dehogy… Azért jött át, mert nem bírta már Bill nélkül.
- Öcsi bogyó – kiáltott fel Tom, és adott egy barackot Bill fejére, miután a nyakába ugrott. Szegény Bill úgy belefeledkezhetett a könyvbe, hogy meg sem hallotta, hogy jövünk, mert az arcát elnézve, szerintem majd’ összepisilte magát az ijedtségtől.
- Te hülye állat – morogta Bill, és rendezni kezdte a most még kócosabb haját. Nem akartam szólni neki, nehogy elszomorítsam, de: annak a hajnak már mindegy volt.
Persze Tom nem így volt ezzel: – ezt a hajat te már nem hozod rendbe – vigyorgott, és leült Billel szembe.
Pár másodperc néma hallgatás után, miközben én visszafordultam a pulthoz, hogy újra nekilássak kakaót és amúgy valami ehető reggelit csinálni, meghallottam Tom hangját.
- Egyetlen öcsém… te mi az istent csinálsz?
- Olvasok – felelte Bill fel sem nézve a könyvből.
- Minek? – bukott ki a kérdés Tomból, mire elvigyorodtam.
- Mert engem, veled ellentétben, érdekelnek más dolgok is a lányokon kívül – mondta Bill vigyorogva, de még mindig a könyvet olvasta.
- Rosszul teszed – mondta Tom bölcsen, majd felém nézett. Éreztem, hogy még egy pár másodpercig bámult (már megint), mielőtt megszólalt volna: – Katja, segítsek? – szinte éreztem a hangján, hogy vigyorog, de nem fordultam meg, ugyanis éppen nyújtózkodtam a kakaóporért. Gondolom azért bámult ennyire.
- Nem kell – morogtam, és végre levettem azt az átkozott port.
- Szép vagy így reggel – jegyezte meg Tom csak úgy mintegy mellékesen.
Azonnal 180 fokos fordulatot tettem a tengelyem körül, és nagy szemekkel bámultam rá.
- Mi van?
- Mondom, szép vagy. Bill, Katja szép, nem? – kérdezte Tom, és Billre nézett.
Nem hiszem, hogy lett volna fogalma arról, hogy a szívem milyen hevesen kezdett verni, ahogy vártam a válaszra, vagy, hogy a tenyerem izzadni kezdett, és a gyomrom is görcsbe rándult az izgalomtól, vagy, hogy az egész testemet olyan forrónak éreztem, mintha egy sütőben ülnék. Nem hiszem, hogy ebből bármelyikőjük észrevett volna bármit.
Bill viszont meg sem hallotta a kérdést.
- Hallod, Bill? Tedd már le azt a könyvet, te szerencsétlen – Bill meg se mozdult, mire Tom felkapott egy, az asztalon lévő kiskanalat, és Bill felé dobta. A kanál pontosan a könyv közepére esett, mire Bill mérgesen nézett fel.
- Mi van már? – kérdezte, de már vissza is fordult a könyv felé.
- Katja szép, igaz? – vigyorgott Tom.
- Aha, igen, ha te mondod – mondta türelmetlenül.
A jeges víz folyt végig a hátamon, lefagyasztva az arcom és az agyam is. Nem tudom, hogy leesett-e neki egyáltalán, hogy Tom mit kérdezett, de mindenesetre, ahogy álltam ott a konyha közepén, egyszer csak észrevettem, hogy Tom figyeli az arcom.
Gyorsan összeszedtem magam, és reménykedtem, hogy soha többé nem hozza fel, hogy miért lett olyan az arcom.
- Elmegyünk délután deszkázni? – kérdezte Tom, de Billtől természetesen nem érkezett válasz, úgyhogy rám nézett.
- Én biztosan nem tudok, egész hétvégén pakolni fogok – mutattam rá a még mindig magasan tornyosuló dobozhegyekre.
Tom elhúzta a száját: – mindegy, akkor majd hétfőn.
Bólintottam.

2004. 09. 20. – hétfő
A hétfő gyorsabban jött el, mint ahogy számítottam rá. Vártam, hátha Bill betartja az ígéretét, miszerint együtt megyünk majd suliba, de apának kellett elvinnie, mert Bill nem jött el.
Amint beléptem a terembe, végigpásztáztam az egészet, hátha meglátom őt. Ahogy ült ott zenét hallgatva az utolsó padban, a szemei csukva, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy most azonnal odamenjek hozzá, fölé hajoljak és megcsókoljam.
De nem tettem, mert túlságosan féltem. Fontosabb volt a barátsága, és az, hogy így legalább beszélgetünk, minthogy elrontsam az egészet azzal, hogy bevallok neki mindent. Hihetetlen édes volt, ahogy még próbált aludni pár percet az első óra előtt.
Lassan hátramentem a terem végébe, és halkan kihúztam a széket. Bill természetesen nem hallotta meg, mert olyan hangosan hallgatta a zenét, és édesen tátogta hozzá a szöveget.
A keze az asztalon pihent, és én beszélgetni szerettem volna vele (noha nagyon szívesen el is nézegettem volna őt, olyan tökéletes volt), ezért végig simítottam a karján. Összerezzent, elmosolyodott, kivette a füléből a fülhallgatót, és rám nézett.
- Szia, királylány – köszönt, az én szívem pedig szokás szerint nem tudta hirtelen, hogy mi a dolga. – Ma ismerjük egymást egy hete – jegyezte meg egy finom kis mosollyal az arcán, és adott egy nagy cuppanós puszit az arcomra egy ölelés kíséretében.
Majdnem válaszoltam neki: egy hete, hogy szeretlek.
- Képzeld, apukámnál vagyunk ebben a három napban – húzta el a száját.
- Nem szeretsz ott lenni? – pillantottam fel rá, majd visszafordultam a táskámhoz, hogy előbányásszam a biológia cuccom.
- Őt szeretem – válaszolt.
- Diplomatikus válasz – vigyorodtam el, és újra ránéztem.
Leírhatatlanul szomorúan nézett előre a tábla felé, a szemeiben azt hiszem, könnyek csillogtak.
- Bill? – kérdeztem csendesen.
Bill válaszként csak megrázta a fejét, és megszorította a kezem.
- Annyira hiányzik. – A szívem majd’ megszakadt, miközben őt hallgattam. – Úgy értem, nem ő, mert vele találkozok most is… Meg Gordon amúgy jó fej, csak érted, ő még sem…
- Ő még sem az apukád – fejeztem be helyette, mire ő az arcán egy hálás kifejezéssel nézett rám.
- De ilyenkor annyira szemétnek érzem magam. Gordon annyi mindent tett értünk, és én mégis abban reménykedem, hogy anya meg apa egyszer még összejön.
- Természetes, hogy ezt akarod, ők a szüleid – válaszoltam, miközben a kézfejét simogattam.
Felsóhajtott, és egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Bill, előttem, kérlek, ne játszd meg magad – jegyeztem meg, ő pedig csak egy bocsánatkérő pillantással válaszolt.

Délután Tom tényleg betartotta az ígéretét, és miután végeztünk a suliban, a közelben lévő gördeszka park felé kezdtünk sétálni. Én persze szóvá tettem, hogy nem csak hogy nem tudok gördeszkázni, de szinte még csak azt sem tudom, mi az. Jó, ez így persze nem igaz, de deszkát még csak közelről se láttam soha az életemben. Bill rögtön megnyugtatott, hogy majd ő szívesen megtanítja nekem a deszkázás csínját-bínját, és nem sokára én leszek a legkirályabb. Tom természetesen rögtön kijavította, hogy csak második legkirályabb lehetek, utána. Persze, csodálkoztam is volna, ha nem fűz hozzá valamilyen egoista kommentárt.
- Hölgyeim – nézett jelentőség teljesen Billre, mire az csak bemutatott neki –, legyetek üdvözölve a világ második legfantasztikusabb helyén – tárta szét a karját a park kapujában, és szélesen elvigyorodott.
- Mi az első? – kérdeztem rá, de amint megláttam Tom arcán azt a még nagyobb, és kaján vigyort, rögtön leesett, és elfintorodtam. – Awww, Tom!
- A pizzériára gondoltam – röhögött fel hangosan, és Bill is elnevette magát.
- Én meg már azt hittem, egy női testrészre gondolsz – jegyezte meg Bill vigyorogva.
Tom összeszorította az ajkait, teljesen egyértelmű volt, hogy eddig arra gondolt.
- Holtverseny – mondta ki végül, és még bólintott is.
Billel jó ízűen felnevettünk.

- Nem vagyok abban biztos, hogy neked erre fel kéne állnod minden féle védő felszerelés nélkül – mondta Bill, és elnevette magát.
- Nem tehetek arról, hogy ilyen vagyok! – morogtam.
- Ilyen, mint… béna? – röhögött fel, és azonnal elfutott előlem, miközben én kergetni kezdtem. Visszanézett rám, és úgy kiabált nekem – csak vigyázz, nehogy fának fu… – elesett.
Esküszöm, úgy nevettem, hogy azt hittem, bepisilek! Vagy legalábbis soha nem fogom abbahagyni. Én még két perc múlva is csak röhögtem, mikor Bill már szitkozódva kelt ki a homokozóból, amibe beleesett. Mérgesen csapkodta le magáról a ruhájára tapadt homokot, majd kisétált mellém.
- Vigyázz, mikor átléped – fuldokoltam még mindig a nevetéstől.
- Ha-ha-ha – őt is szórakoztatta a poénom, tisztán látszott a dühös arcán! – Belöklek téged is – vigyorgott, mire én elhallgattam, és ránéztem.
- Ilyen szépen én nem tudok beesni – ráztam meg a fejem, és újra felnevettem. – Amúgy jól vagy? – kérdeztem őt pár perccel később, mikor már visszafele sétáltunk.
- Jól, kössz, hogy kérdezed – mondta, mint egy dacos kisfiú.
- Most nehogy besértődj már – álltam meg hirtelen.
- Mindegy – ment tovább, és megrántotta a vállát.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve mögé léptem, és amint megérezte a kezeim a mellkasán, megállt. Átkaroltam őt hátulról, teljesen hozzásimultam, és adtam egy puszit az arcára.
- Megütötted magad? – kérdeztem kedvesen suttogva.
- Nem – mosolyodott el végre Bill.
Hirtelen leesett, hogy mit csinálok, hogy talán félreérti (vagy megérti, részletkérdés), és elengedtem őt.
- Ne, olyan jó… – suttogta és a kezem után kapott.
Egy pillanat alatt fordult velem szembe, nekem pedig egyetlen gondolat fért a fejembe: talán most akkor végre megcsókol?