„Barátságot ajánlani, ha szerelmet kérünk: a legkegyetlenebb.
Kő, melyet adnak, ha éhen kenyeret kérünk.”
(Ouida)

Sandra többet nem hozta szóba a Bill témát az este folyamán. Azt hiszem, néma egyezséget kötöttünk: ő nem mond semmit Billnek, és én sem. Mégis, a tudat, hogy a végén Bill fog megsérülni addig ismeretlen aggodalommal töltött el. Komolyan fontolóra vettem, hogy szólok neki, és egyáltalán nem fog érdekelni, ha aztán Sandra elmondja neki az én titkomat is. De persze ehhez még túl önző voltam akkor.

Fél kilenckor telefonált rám apa, hogy talán ideje lenne elindulnom haza. Addigra Gustav, Georg és Sandra is lelépett már, mert másnap dolgozatot írtak, így csak hármasban indultunk el hozzánk. Bill végig vigyorgott, mi Tommal pedig próbáltuk fenntartani a látszatot. Szinte éreztem, hogy Bill és Sandra már réges-rég összejöttek, habár ezt próbálták nem kimutatni (szinte biztos voltam abban, hogy Sandra a stégen is csak azért fogta meg Bill kezét, hogy éreztesse, hogy Bill kihez tartozik). Viszont ami még jobban aggasztott, az Tom volt. Nem tudtam, hogy ő miért ilyen szomorú: mert jobban tetszik neki Sandra, mint amennyire bevallhatja, vagy, mert… hát szóval miattam. Nagyon reménykedtem abban, hogy az első, mert az nem csak egy kínos szitut szüntetne meg köztünk, hanem akkor talán Sandra és Tom összejönnének, Bill pedig… Fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok tenni, ha a második igazolódik be. Mit fogok neki mondani? Mit…
Minden gondolat távozott a fejemből, ahogy hirtelen meghallottam a Bill ajkait elhagyó mondatot:
- Megcsókoltam Sandrát – vigyorgott álmodozóan.
- Mi? – kérdeztünk vissza egyszerre Tommal. Bill még mindig vigyorgott, az én arcom viszont teljesen elsápadt. De aztán szerencsére gyorsan kapcsoltam és én is elmosolyodtam.
- Tök jó – lelkesedtem.
Tom is vigyorgott. A francba.
Reménykedtem, hogy ő is csak olyan jó színész, mint én, és nem pedig Sandrának és Billnek örül így.
Egészen hazáig egyetlen egy gondolat lebegett a szemem előtt: milyen lehet Billel csókolózni?

2004. 09. 17. – péntek
Négy nap telt el úgy, hogy Bill nem beszélt többet Sandráról. Mikor már nem bírtam tovább, és hiába hajtogattam magamnak, hogy majd ő elmondja, ha szeretné, szemmel láthatóan azon a pénteken olyan rosszul volt, hogy már nem tudtam magamban tartani, és muszáj volt megkérdeznem.
- Bill, jól vagy? – néztem rá matek óra előtt, ahogy leült mellém reggel.
Lassan bólintott.
- De nem úgy nézel ki – erősködtem tovább. – Történt valami? – kérdeztem kedvesen.
Rám nézett, és egy pillanat alatt elszomorodott.
- Amikor hétfőn hazakísértünk – kezdett bele -, én nem mentem haza akkor.
Azonnal leesett, hogy mit ért ezalatt, és egy dologban biztos voltam: nem akarom az ő szájából hallani.
- Sandra felhívott, hogy nincsenek otthon a szülei, és én felmentem, és lefeküdtünk.
Mintha egy kést döftek volna a szívembe.
- És igazából tök fantasztikus volt – még meg is forgatta egy jó párszor -, de utána olyan fura volt. Aztán kedd reggel írt egy sms-t, hogy el kell utaznia, és csak vasárnap este lesz újra itthon.
Bólintottam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Amúgy sem tudtam volna erre mit mondani, de most még is csak Billről volt szó, az én hercegemről, akinek nem én vagyok a hercegnője…
- Mit csinálsz délután? – nézett rám hirtelen pár perc elteltével.
- Pakolok – mosolyogtam rá. – Apával ma költözünk.

Délután minden a terv szerint alakult. Apa értem jött a sulihoz, és már mentünk is az új házhoz. Gyönyörű volt. Óriási kerttel, hátul medencével, és egy nagy lenti terasszal meg kettő kis emeleti erkéllyel. Hiába szoktam meg a düsseldorfi társasházat, most mintha hirtelen jobban itthon éreztem volna magam, mint azelőtt bármikor az egész életemben.
Úgy éreztem, meg kell ölelnem apát, aki nevetve kapott fel a hátára, és nyitotta ki a kis kaput. Örültem is, hogy szeptemberben költözünk, mert amúgy is az ősz a kedvenc évszakom, és ilyenkor a legszebbek a fák, amikből rengeteg volt a kertünkben.
- A bútorokat már berakták – mondta apa felém fordulva -, már csak az apróságokat kell kipakolnunk.
Bólintottam, és kinyitottam a bejárati ajtót. Még szebb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Bár csak egyszer láttam, felújítás előtt, és akkor is azt mondtam apának, hogy nagyon szép, de nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ki lehet hozni belőle. Apa is besétált, majd megállt mellettem.
- Üdv itthon, kislányom – sóhajtott fel, mire átkaroltam, és hozzábújtam.

Egy óra múlva, mikor már a konyhában végeztünk a pakolással, apa bejelentette, hogy neki el kell mennie. Nem értettem, de legalább kihasználhattam az időt, hogy a szobámban is elkezdjek pakolgatni. Igazából azt kell mondjam, jobban tetszett ez a szoba, mint a düsseldorfi. Nagyobb volt, és világosabb is. Miután apa elment, én lassan felmentem a lépcsőn, és kinyitottam az összes dobozt. Természetesen az utolsónál sikerült elvágnom az ujjam a sniccerrel, és fogalmam sem volt, hogy merre lehet a ragtapasz. Éppen siettem le a lépcsőn, hogy megkeressem, mikor csöngettek. Elképzelni nem tudtam, ki lehet, és ráadásul apa sem volt itthon, úgyhogy nem voltam abban biztos, hogy ki kéne nyitnom az ajtót, de mikor kinéztem az ablakon, azonnal megnyugodtam.
- Bill? – néztem fel rá, miközben az ujjam szorongattam.
- Veled meg mi történt? – kérdezte aggódva, és azonnal beljebb tolt. – Fogadni mernék, hogy az utolsó dobozzal vágtad el – túl jól kiismert az elmúlt pár nap alatt.
Vagy legalábbis azt biztosan észrevette, hogy milyen béna vagyok.
- Hol van ragtapasz? – nézett rám a sok doboz közül.
Elhúztam a szám, és kínosan elmosolyodtam. Bill felnevetett, és finoman megfogta a kezem.
- Na mutasd – mondta, és ahogy közelről nézte a vágást, éreztem, ahogy fújja ki a levegőt. – Nem olyan mély – egy apró puszit nyomott rá, amitől én rögtön úgy éreztem, mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakamba.
Gyorsan kihúztam a kezem az övéből, mire ő azonnal rám nézett. Egy pillanatig elgondolkodva figyelte az arcom, aztán hirtelen, mintha feleszmélt volna, megszólalt: – Megmutatod a szobád?
Éreztem a tekintetét magamon, ahogy felfele haladtunk a lépcsőn. Egyszer csak felkiáltott a lépcső felénél, visszaszaladt, és gyorsan ledobta a cipőjét. Nevetve vártam őt a lépcső tetején, és mivel a lépcső a felénél kilencven fokban elfordult, nem vette észre, hogy ott állok, és teljes erőből belém rohant.
- Áu – szólaltam meg alatta.
- Bocsi – nézett le rám, és elvigyorodott, majd fészkelődni kezdett. – Egész kénye…
Lelöktem magamról. Nem azért, mert nem akartam volna, hogy ennyire összeérjen mindenünk, csak féltem, ha sokáig marad ott úgy rajtam és néz rám úgy, akkor eldobva minden álmom, amit eddig az első csókunkról szövögettem, én csókolom meg őt. És azt hiszem, akkor leesett volna neki végre, hogy ő számomra nem csak barát.
Felállt mellőlem, majd a kezét nyújtotta. A nagy lendülettől (ami nem meglepő, elvégre Billről van szó), neki is estem. Még mindig a derekamon tartva a kezét, elsimított egy hajtincset az arcomból. Te jó ég, talán most akkor…?
Hirtelen hátranyúlt a táskájába, matatott egy picit, majd egy elég megviselt kis csomagot húzott elő.
- Anya nem volt otthon, és nekem kellett becsomagolnom – kínosan vonogatta a vállát, és esetlenül a kezembe nyomta a kis tárgyat. – Gondoltam, úgy is leszeded majd róla, szóval… érted. Házavató ajándéknak hoztam.
Elmosolyodtam, és megöleltem. Ahogy a vállára hajtottam a fejem, éreztem, hogy lassan ő is átkarol, és szorosan magához húz. Lassan eltávolodtunk egymástól, ő pedig csak nézett rám nagy szemekkel. Aztán pár másodperc múlva leesett, hogy azt várja, hogy kibontsam az ajándékát.
Nagy hévvel kibontottam, és ami a kezembe csúszott a gyűrött papírból… A szívemet melengette.
Három darab kép volt egy összehajtható ezüstszínű képkeretben. Az elsőn Bill és én álltunk egymás mellett, átkarolva egymást, mindketten vadul vigyorogva. A másodikon a fiúk között álltam, és Georg pont barackot adott a fejemre, miközben Gustav próbálta szétszedni az amúgy a kamerába vigyorgó, de verekedő ikreket. A harmadik pedig hármunkról készült, fagyizás közben. Ezt legalábbis abból gondolom, hogy az ikrek két oldalról adtak az arcomra puszit, de mégis belóg három gombóc fagyi a kép aljába.
Felnevettem.
- Hétfőn készültek – mondta Bill. – Gondoltam, örülnél nekik.
- Eltaláltad – néztem rá csillogó szemekkel, és bátortalanul egy puszit adtam az arcára. – Köszönöm szépen, Bill.
Újra ránéztem a képre, Bill is, majd hirtelen megszólalt: – jól nézünk ki egymás mellett, nem?
Elmosolyodtam, de már meg sem próbáltam elhitetni magammal, hogy úgy értette.

Egész délután pakoltunk, és nem csak azért örültem, mert Bill itt van, és segít nekem kipakolni, hanem megint rengeteget beszélgethettünk meg hülyéskedhettünk, én gyönyörködhettem benne…
Éppen elbambulva figyeltem a pólója alól ki-kibukkanó hasát, ahogy egy dobozt próbált a szekrény tetejére felrakni, mikor rám nézett.
- Katja? – szólt, én pedig hirtelen megrázva a fejem, a szemeibe néztem. – Szerinted Sandra bír engem?
Nem tudtam mit mondani. Egyrészt, még mindig nem tértem magamhoz az előbbi látványtól; másrészt nem akartam hazudni Billnek, főképp nem Sandra miatt.
- Nem tudom – mondtam végül, pedig fájt kimondani. Nagyon rosszul esett, hogy nem mondhatom el neki az igazat, de tudtam, hogy Tomra is mérges lenne.
- De, te tudsz valamit – hirtelen letette a kezében lévő könyvet, és felém fordult. – Talán azért volt olyan furcsa, mert nem voltam jó.
Halkan ellenkezni akartam vele, hogy nem, én egészen biztos vagyok abban, hogy fantasztikus voltál; de valljuk be, furán jött volna ki.
- Vagy talán megbánta. Miért volt a szex után olyan furcsa? – nézett rám, és egy pillanatra azt hittem, teljesen átlátott rajtam. – Te tudsz valamit. Beszéltetek, nem? Katja, mondd el nekem. Miért volt olyan furcsa velem?
Megráztam a fejem, és visszafordultam volna a polchoz, ha Bill meg nem fogja a kezem. Maga felé fordított, és a szemembe nézett. – mit tudsz, Kicsilány?
Nyeltem egyet.
- Miért volt olyan fura velem? – kérdezte.
Nem bírtam tovább.
- Azért, mert Tom tetszik neki! – kiáltottam, és azonnal a szám elé kaptam a kezem. Ahogy kimondtam, hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
Bill nagy szemekkel nézett rám.
- Tessék? – kérdezett vissza.
Még mindig a számon tartva a kezemet, megráztam a fejem.
- Katja, most már mondd el – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben, mire én mindent elmeséltem neki szó szerint.
Nem azért nem bírtam ki, mert én nem tudok titkot tartani… hanem mert Billről volt szó.

Apa este jött haza, és azt hiszem, furcsállta, hogy Bill ott van nálunk. Bemutatkoztak egymásnak, és amint egy percre Bill hallótávolságon kívül került, apa megjegyezte, hogy ez a Bill fiú milyen derék, hogy segít nekem. Felnevettem, és apára hagytam az egészet; de magamban azért még megjegyeztem, hogy mennyire igaza van.

Este Bill közölte, hogyha nem lenne baj, ő itt aludna. Nagy szemekkel néztem rá, miközben ezer meg ezer gondolat futott végig az agyamon. Az első természetesen egy óriási igen volt, a második pedig, hogy apánál valószínűleg egy óriási nem lesz.
De nem így történt.
A vacsora asztalnál ülve mondtam apának, hogy Billel szeretnénk még befejezni a pakolást, ezért itt maradhatna-e még. Aztán Bill finoman megjegyezte, hogy nem szívesen sétálna haza az éjszaka közepén, mire apa teljesen gyanútlanul felajánlotta a szobám mellett lévő vendégszobát. Persze eszünk ágában sem volt, hogy Bill majd ott alszik, de azért nagyon hálálkodott, mire apa is viszonozta, hogy neki kéne megköszönnie, amiért segít nekem. Kezdett már kicsit hányingerem lenni.

2004. 09. 18. – szombat
Hajnali egykor, frissen zuhanyozva egymás mellett feküdtünk Billel az ágyban.
- Beállítottam az órát, hogy még reggel átslisszoljak, mielőtt apud felkel – vigyorgott.
- Egyébként ő sem naiv, hogy majd külön alszunk – jegyeztem meg, és felé fordultam.
Már megint túl közel volt az arca.
- És nem félt? – kérdezte Bill egy hamiskás kis mosollyal.
- Tőled? – nevettem fel halkan.
- Igaz… – motyogta Bill halkan, és magához húzott.
Nem voltam felkészülve arra, hogy ilyen közel fogok hozzá aludni, ráadásul nem akarta a piszkos pólójával összekoszolni a tiszta ágyam, ezért még félmeztelen is volt. Ahogy a puha, bársonyos bőre hozzám ért, addig teljesen ismeretlen érzés töltött el.
- Remélem apukád nem érti félre ezt – jegyezte meg csak úgy mellékesen, mire én azonnal ránéztem.
- Miért alszol itt amúgy? – nevettem fel, mintha tényleg úgy érdekelne csak a válasz, mint egy barátot, és közben reménykedtem, hogy ne azt mondja, hogy…
- Tudod, nem haragszom Tomra. Hogy is tehetném? Az ikertestvérem. De nem akarom megkockáztatni, hogy hazamegyek és összeveszünk egy csaj miatt. Többet jelent ő nekem annál – mondta halkan, én pedig elmosolyodtam.
Milyen édes.
- De ugye holnap sem fogsz vele összeveszni? – kérdeztem halkan, mire Bill halkan felkuncogott.
- Nem – válaszolt még mindig nevetve. – Furán fog hangzani, de tudod… Hiába csak ez a pár nap – hirtelen elfelejtettem, hogyan is kéne levegőt venni. – Csak… Te is érzed, ugye? – kérdezte, én pedig remegve vártam, hogy a sötétben végre fölém hajoljon, és megcsókoljon. – Olyan, mintha nem is tudom… Mintha máris legjobb barátok lennénk.
Jött a szokásos hidegzuhany.
Nem bírtam tovább.
- Bill? – El akartam mondani neki mindent.
De Bill nem válaszolt.
Kicsit megemeltem a fejem, mire Bill kezei azonnal szorosabban kulcsolódtak körém. Szomorúan elmosolyodtam, és visszahajtottam a fejem a vállára. Éreztem, ahogy szuszog. Elaludt, mielőtt elmondhattam volna neki.
És hiába, akárhányszor mondta ki, hogy mennyire jó barátja vagyok… Én tovább reménykedtem. Évekkel később is hittem abban, hogy lesz az a nap. A nap, amikor megváltozik minden.

Azon az éjszakán sem szándékoztam elaludni, egész éjszaka az én mesebeli királyfim arcát akartam tanulmányozni és megjegyezni a legapróbb anyajegyet és kis ráncot is a szája körül; de az egész napos iskola és pakolás annyira kifárasztott, hogy mikor meghallottam Bill egyenletes szuszogását, nem tudtam magamnak parancsolni, és a leggyönyörűbb altatódal hatására mély álomba zuhantam a hercegem karjaiban.