Már tizennégy éve, hogy a Tokio Hotel nevű híres banda feloszlott. Már tizennégy éve, hogy a négy fiatal fiú utolsó koncertjét adta Párizsban, majd többek számára megmagyarázhatatlan okból már csak arról kaptunk hírt, hogy vége. Mindennek vége. A frontember durván közölte rajongóival a szétválást, majd néhány embert félrelökve kievickélt a teremből. És most, tizennégy év után derül fény az igazságra, az okra, amiért a fiúk a csúcson hagyták abba.

2007, június 20-át írunk. Délután három órakor négy nevetgélő alak sétál az Eiffel-torony által árnyékba vont területen, és minél kisebb feltűnést keltve próbálnak vissza igyekezni a hotelbe. Már egy ideje csöndben sétáltak, mikor az egyikük, a raszta hajú egy kicsit távolabb sodródott a többiektől. Egy plakát felé közeledett elszántan, majd pillantását a papírra vetve elmosolyodott. „A HÍRES TOKIO HOTEL ITT KONCERTEZIK!” látszott a kiírás. A fiú önelégülten vigyorgott, majd a többiek elé ugrott, és kihúzta magát. A másik három viccesen-szánakozva figyelte ahogy Tom illegeti magát, majd egy jól irányzott mozdulattal belelökték az előttük lévő pocsolyába. A fiú káromkodva feltápászkodott, majd egy kisebb taslit adott előtte álló öccsének. Bill maga elé emelte két kezét, jelezve, hogy nem is ő lökte a sárba. Tom legyintett, és határozott léptekkel tovább indult. A hotelbe érve a menedzserük toppant eléjük, és jól leteremtette őket, amiért késtek. Terelgette őket szobáik felé, mondván, hogy ott vannak már a sminkesek és fodrászok, és a koncert öt óra múlva kezdődik. A lakosztályok felé menet a két testvér egyszerre kapott zihálva szívéhez, s lelkük kínlódva vergődött testükben. Összenéztek, s az érzékeny, érzelmes Bill szemében megjelentek az első könnycseppek. Mindketten tudták, mi történt. Tom nem sírt. Azzal beismerte volna, hogy neki is vannak érzései, de még ebben a helyzetben is tartotta magát eddig makulátlan imidzséhez. És jött a telefon, a hírrel, amit már a fivérek is tudtak. Egy dadogva sajnálkozó hangú úr közölte velük szeretett édesanyjuk halálát. Ekkor Tom elfordult, és hagyta legördülni állán a megállíthatatlan könnycseppet, mely utat tört magának a sírás peremén álló gitáros melegbarna szemeiből. A két fiú összenézett, és kezeikkel egyszerre jelezték társaiknak, hogy hagyják őket egyedül. Miután az ajtó hangosat csattanva becsukódott az utolsó értetlen tekintetű fiú mögött, Bill összeroskadt a fájdalomtól. Tom letérdelt mellé, és már ő sem tudta visszatartani könnyeit. Érezte ahogy szemét elhomályosítják a hatalmas cseppek, és azt is érezte, ahogy aprót csattanva, keveredve öccséivel, a földön állapodnak meg. Bill hatalmasra dagadt szemeivel bátyjára pillantott, és remegő kézzel letörölte annak könnyeit.

- Azt hittem te nem sírsz.- szólalt meg rekedt hangon, és átölelte Tomot.

- Én is azt hittem…- hangzott a megtört hangú válasz.

Bill pillantása az éjjeliszekrényre tévedt, ahol anyja képe mosolygott kedvesen. Könnyek szöktek a szemébe, és nagyot nyögve a fájdalomtól, kibontakozott az ölelésből. Az ágyhoz sétált, hangtalanul ledőlt rá, és alig egy perc múlva már egyenletesen szuszogva egy másik világban volt.  Tom erőltetetten mosolyogva odasétált mellé, és fejét öccse ölébe fektetve nyomta el őt is az álom. Furcsa álmuk volt. Együtt voltak, együtt, hárman. Mindketten ugyanazt álmodták.

Az éjszaka közepén az ikrek hatalmas mennydörgésre ébredtek, minthacsak az ég énekelné meg helyettük bánatukat. Tom az órára pillantott, s döbbenten vette tudomásul hogy a kijelző hajnali hármat mutatott. Egymás kezét szorongatva figyelték ahogy a fekete égen villámok cikáztak, s fülsüketítő robbanással, hatalmas robaj kíséretében csapódtak össze. Mindkettejük fejében anyjuk hangja visszhangzott hangosan, s az imádott alak lebegett szemük előtt újra meg újra…

Kevesebb, mint három nappal Simone halála után kevés, fekete ruhába öltözött ember tűnt fel a város szélén álló apró temető előtt. Két összegörnyedt fiatal alakja rajzolódott ki a sötétben, s a testvérek szánakozó tekintetektől kísérve közeledtek a sírhely felé. Dühödt mordulással lökték félre a részvéttel telt, segíteni vágyó kezeket, és remegő léptekkel átlépték az óriási vaskapu küszöbét. Fejüket egymásra hajtva, egymásra támaszkodva szlalomoztak a kőtáblák között, igyekeztek a soha nem várt temetésre, s botladozva megálltak a nyugvóhely mellett. Egyszerre estek össze a szenvedéstől, s szemük vadul pörgött üregében. Zokogva a márványra dőltek, és pillantásukat a sírfeliratra vetették. „Szívem a tiétek, amíg csak élek”. A két ifjú szívébe jégtőrként fúrta be magát a mondat, melyet az asszony szájából is oly sokszor hallottak. „ Hát végül ez is megtörtént… Itt ülünk, megtörten a temetőben, s az egyetlent temetjük, ki mindig mellettünk állt…” Bill fejéből egymás után szálingóztak ki a gondolatok, olyan űrt hagyva maguk után, melyet kitölthetett a mélységes bánat. „Mindig együtt leszünk”- ölelte meg két fiát az anya egy pár évvel ezelőtt, s mosolyogva nyújtott át nekik egy cikornyás betűkkel írt verset. Tom a temetés kezdete óta ezt szorongatta dermedten, de most, ebben a pillanatban öccse markába nyomta, és halkan jelezte, hogy adja oda papnak. Bill elfátyolosodott tekintettel pillantott a tenyerében fekvő papírkára, s kissé megzavarodva nyújtotta át az atyának, aki erre halkan megbiccentette fejét, s hatalmas átéléssel olvasni kezdte a költeményt.

                                                             Amikor már minden elmúlt

Amikor már csak te vagy velem,

amikor te vagy az egyetlen, ki bőszen ki áll mellettem,

amikor már csak mi vagyunk, ketten…

Felém fordítod kócos fejed, s csöndesen, kedvesen megkérded:

Hol vannak a többiek?

Apró mosoly jelenik meg ajkamnak két sarkán,

s fejedet simogatva, ha tehetném, ezt válaszolnám:

Mind eltűntek, de mind itt vannak veled.

Szívedre mutatnék, s piros orcádra apró csókot lehelnék.

Nem értenéd. Ezért nem teszem. Megrázom a fejem, s reád pillantok.

Nem tudom.- válaszolom halkan, s szívem összefacsarodik hazugságom magasra emelt árnyékában.

De jobb ez így. Ez a gondolat nyugtat,

s minden rosszat felejtve szeretettel megpuszillak.

Ölembe hajtod apró fejed, s halkan pityeregve öntöd ki nekem pici szíved.

Úgy hiányoznak…- mondod elcsukló hangon, s fölemeled fejed.

Ne aggódj- válaszolom csendben- Én mindig itt leszek veled…

A vers végére már annak is megjelentek szemében az első könnycseppek, ki eddig állta a sarat. A két fiú lehajtotta fejét, s kezüket összekulcsolva hallgatták nyugodtan a pap további mondókáját. Mindkettejük szeméből záporoztak a könnyek, s az összes érzékszervük felmondta a szolgálatot. Szívük kihagyott egy dobbanást, mikor a fekete kőkoporsót leeresztették a gödörbe. Végig simították szülőanyjuk végső nyughelyét, majd egymásra dőlve keservesen zokogtak. Az ég is ezt tette, a kis temetőt fekete felhők lepték el, és felettük halovány fénye látszott a napnak, miközben az ég egy újabb lelket fogadott magába, ki mosolyogva pillantott le két szeretett fiára, s utolsó földi emlékként szájából felhangzott a mondat. „Szeretlek titeket”. Az ikrek fölkapták fejüket, s szemüket körbe-körbe járatva a sírok közt keresték a hang forrását. Összenéztek. „Mi is szeretünk”. Szólt Tom szájából a rég kívánt mondat, s reménykedve pillantott a sírhely felé, tekintetével anyját keresve, de ott csak két izzadt ember igyekezett elásni azt. Szívükben mintha megforgatták volna a tőrt. A terület lassan kiürült, és már csak egy ikerpár ült összeölelkezve, szerettük sírjára támaszkodva. Hirtelen megtört a jég. Bill hatalmasat ordítva vetette le magát a sáros talajra, s mit sem törődve a záporozó esővel, hason csúszva közeledett egy gyönyörű tölgyfa fele. Tom csak tekintetével követte, tudta hogy testvére egyedüllétre vágyik. Kopp. Kopp. Szinte ingerelték a síremlékre hulló kövér vízcseppek. Megakarta védeni anyját tőlük. „Gyere vissza… Szeretlek… Fontos vagy nekem… Miért hagytál itt?...” Rimánkodott a földet kaparászva. Fivére először dúdolgatni, majd hangosan énekelni kezdte anyjuk egykori kedvenc számát. „Over the Rainbow” Hangzott a fiatal énekes szájából, majd újra utat engedett a szeméből lecsorduló könnycseppeknek. Mindketten sírva tértek nyugovóra a város szélén álló pici temetőben. Egy megfoghatatlan erő közelebb húzta őket egymáshoz, s ölelő karok vették körbe az alvó testvérpárt.

- Szívetekben őrizzetek!- csókolta meg gyermekei orcáját az anya, majd halk sistergéssel semmivé lett.

A két fiú szívéhez kapott, mint egykoron a halálhírre, s egy utolsó könnycsepp csordult ki a csillogó barna szemekből…