„A valóság fájdalmas és tökéletlen, ilyen a természete, ezért különböztetjük meg az álmoktól.” (José Eduardo Agualusa)

 
Csak arra tudtam gondolni, hogy itt az idő. Nem is kell ide naplemente, így is tökéletes ez. Itt a hercegem, és meg fog csókolni. Engem. Ezt már biztosan nem tette volna meg minden új lánnyal, csak azért mert kedves. Egy csók már jelent valamit, nem? Életem első csókja.
Bill elmosolyodott és újra az égre nézett. Leírni nem tudom, mit éreztem. Hát persze, miért is csókolna meg? Ő már az elején megmondta, hogy csak barátkozni akar. Én meg beleszerettem.
Felült, elnyúlt a cigijéért, aztán már nem is feküdt vissza felém.
- Kérsz? – Nyújtotta felém, mikor észrevette, mennyire bámulom őt.
Megráztam a fejem. Nem hiszem, hogy meg tudtam volna szólalni.
Újra rám nézett, miután kifújta a füstöt.
- Min gondolkozol? – Kérdezte, és nem vette le rólam a tekintetét.
Éreztem, ahogy elpirulok, és valami jó hazugságot próbáltam kitalálni. Pár évvel később, mikor erre az emlékre gondoltam vissza, ezerszer elátkoztam magam, amiért nem igazat mondtam.
- Mióta cigizel? – Kérdeztem, ő pedig egy pillanatra meglepődött. Másra számított, de már nem tudtam visszakozni. Egy pillanatra az égő cigi szálra nézett, majd újra rám.
- Talán egy éve vagy kettő.
Elképedtem, és ezt ő is észrevette. Felnevetett.
- Próbáltam már durvább dolgokat is, amiket nem hiszem, hogy el kéne mondanom neked ennyi ismeretség után, mert még a végén nem akarnál velem többet beszélni, és az igazán kár lenne – a végére elmosolyodott, én pedig elfelejtettem levegőt venni.
Lehajtottam a fejem. Hiányoznék neki? Ez azt jelenti, nem? Talán csak azért nem csókolt meg, mert ő is fél. Talán nem biztos abban, hogy én akarom. Vagy még ő sem csókolt meg senkit. Felemeltem a fejem és ránéztem. Megint az Elbát nézte azzal a szomorú nézéssel. Hirtelen biztos lettem abban, hogy ő már csókolózott és amúgy is, valahogy olyan magabiztosnak tűnt, hogy nem hittem, hogy ennyitől megijedne. Csak egy csók.
Ahogy egy pillanatra egy mosoly jelent meg az arcán, elbizonytalanodtam. Nem csak egy csók lenne. Nekem nem.
Mellé másztam, és felhúztam a térdeim, majd átkaroltam őket a kezeimmel.
- Mi a baj? – Kérdeztem halkan.
- Semmi – rázta meg a fejét és rám nézett. – Próbáltad már? – Mutatta fel a cigit. Nem tudom, hogy csak terelni akarta-e a témát, vagy tényleg érdekelte a válaszom.
- Nem, még soha – mondtam és elnéztem más irányba. Csak hogy ne legyen már olyan kellemetlen, hogy folyton őt bámulom.
- Ki akarod? – Kérdezett vissza rögtön, és lenyúlt maga mellé a dobozért.
- Nem hiszem – mondtam halkan.
- Ez nem volt valami meggyőző – nevetett fel, és felém nyújtotta a kinyitott dobozt.
Kissé félve húztam ki életem első szál cigijét.
- Beleviszel a rosszba – jegyeztem meg egy mosollyal.
- Nem is tudod, milyen szívesen – válaszolt egy hamiskás vigyorral az arcán, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy most biztosan a cigire érti-e. – Meggyújtsam neked?
Felé nyújtottam, ő pedig szó nélkül elvette, és beletette a szájába a már égő mellé. Meggyújtotta, megint szélfogónak használva a bal kezét, aztán visszaadta nekem. Egy pillanatra nem tudtam mit tegyek, aztán lassan a számhoz emeltem.
Bill bíztatóan rám mosolygott, én pedig az ajkaim közé tettem a cigit. Éreztem a végén a nedvességet, ami Bill ajkaitól maradt rajta.
- Csak ne tüdőzd le – figyelmeztetett, én pedig azon nyomban kivettem a számból.
- Tessék? – Kérdeztem vissza.
- Amikor beleszívsz, egyelőre ne csinálj semmit. Ne vegyél levegőt, ne nyelj, csak tartsd benn a szádban pár másodpercig, aztán fújd ki – magyarázott nevetve, látva az arcom.
- Oké – mondtam bizonytalanul, és újra a számhoz emeltem a cigit. Bill figyelmesen követte végig az egész mozdulatot, ahogy lassan beleszívok a cigibe.
Azonnal köhögni kezdtem, ahogy a füst a számba ért. Szörnyű volt. Éreztem, ahogy kifogy az oxigén a tüdőmből, és úgy nyomtam Bill kezébe a cigit, hogy még mindig levegőért kapkodtam.
Bill felnevetett, és elvette tőlem a cigit, aztán még mindig egy vigyorral az arcán ő is beleszívott. A sajátját már időközben elnyomta.
- Én mondtam, hogy ne tüdőzd le – jegyezte meg, és még mindig nem tudott megálljt parancsolni az arcizmainak.
- Ez borzalmas volt – közöltem vele, és végre úgy éreztem, jut egy kis oxigén is a szervezetembe.
- Nem úgy gondolta – mondta tettetett sértődéssel, miközben megsimogatta a cigis dobozát, én pedig elnevettem magam. – Majd hozzászoksz – próbált megnyugtatni, de én erre csak felkaptam a fejem.
- Én ugyan nem. Soha többé nem szívok cigit – mondtam határozottan, Bill pedig csak felnevetett.
Aztán átkarolta a vállam, magához húzott és úgy nézett rám vigyorogva, hogy most még kevesebb hely volt az arcunk között.
- Majd meglátjuk, kicsi lány, majd meglátjuk…
Még a szeme is mosolygott, ahogy ezt mondta. Egy bátortalan mosolyra telt tőlem, és azon gondolkodtam, hogy talán most jött el az a pillanat. Mikor végre megcsókol.
De megint nem történt semmi.
Újra csak elnézett rólam, és az Elbát figyelte.
- Nagyon szeretem nézni – közölte velem halkan, kissé talán magyarázkodott is.
- Tényleg szép – válaszoltam. Majdnem olyan gyönyörű, mint te, gondoltam.
- Tommal fedeztük fel ezt a helyet. Szeretem Tomot – fűzte hozzá csak úgy mellékesen.
- Az ikertesód, ugye?
Bólintott.
- A kutyám után ő a legfontosabb – viccelődött, én pedig pontosan levettem a hanglejtéséből, hogy Tom mindenkinél fontosabb neki.
- Hogy ha szeretnéd, délután Tommal elkísérünk téged a hotelbe – hirtelen ránéztem. A tudat, hogy képes lenne ezt megtenni, olyan jól esett. Ő szerintem félreértelmezte a nézésem, és kissé bűnbánó tekintettel pillantott le rám. – Igazad van, csak a hotelt akarom látni – nevetett fel, én pedig elsápadtam.
Éreztem, ahogy a vér távozik az arcomból, és mélyebb levegőt veszek. Bill nem vett észre semmit, még mindig a folyót figyelte.
Emlékszem, csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak engem is ilyen csodálattal figyelne. Valahogy még mindig nem fogtam fel a szavait, hogy ő csak barátkozni akar. Talán csak nem akartam. Nagyon sokáig reménykedtem abban, hogy majd meggondolja magát, vagy egyszerűen csak bevallja, hogy igazából teljesen belém van zúgva és most meg fog csókolni. Persze ez nem következett be.
Helyette Bill újra rám nézett.
- Mikor vágattad le a hajad? – Kérdezte. Nem hiszem, hogy ő ezt szerette volna kérdezni (vagy legalábbis reménykedtem benne), mert az ő arca is elárulta, hogy meglepte saját magát ezzel a kérdéssel. Vagy talán csak nem szokott mások hajáról érdeklődni.
- Nyáron, túl meleg lett volna. A derekamig ért már – magyarázkodtam neki, és egyre csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha azt mondja, sokkal jobban tetszenék neki úgy, hosszú hajjal.
Elgondolkodva nézett rám.
- Hú, jó nagy váltás. Fura volt, mi? – Egy pillanatra elhallgatott. – Most próbállak úgy elképzelni, de nem megy. Majd mutass egy olyan képet, amin még hosszú hajad van, bár egészen biztos vagyok, hogy azt fogom mondani neked, hogy ez sokkal jobban áll.
Akkor és ott döntöttem el, hogy soha nem fogom megnöveszteni a hajam.
- Köszi – pirultam el, és hogy Bill ne vegye észre, elfordítottam a fejem. A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog, de nem szólt egy szót sem.
- Szóval akkor apuddal költöztetek ide?
Bólintottam, és mikor végre úgy éreztem, meg tudok szólalni és a pirosság is eltűnt az arcomról, Bill felé fordultam.
Nem számítottam arra, hogy ilyen közel van az arca, ezért egy pillanatra meglepődtem. Aztán nem tudom, mi ütött belém, de a szájára néztem, aztán újra fel a szemébe. Bill már nem próbált meg úgy tenni, mintha ezt sem vette volna észre. Megmozdítottam a fejem, de Bill hirtelen elfordult tőlem.
Nem tudtam, mit tehetnék. Mondjam neki, hogy sajnálom? De még ki sem nyitottam a szám, mikor Bill máris terelni kezdte a témát.
- És anyukád? – Nem nézett rám.
Valahogy teljesen leblokkoltam, nem is igazán hallottam a kérdését, még mindig le voltam döbbenve. Tényleg komolyan gondolta, hogy csak barátkozni akar. Aztán úgy döntöttem, inkább ez, minthogy azt mondja, nem akar többet beszélni velem.
- Anya kiskoromban elhagyta aput, nem is igazán emlékszem rá – rántottam meg a vállam. – Van róla egy képem, és apa azt mondja, hogy bármikor megkereshetem, ő megérti, ha kell egy anya az életembe, mert tudja, hogy ő nem lehet majd mindig ott nekem, és lesznek olyan helyzetek, amiben egy anya tud csak segíteni… – hirtelen elhallgattam, ahogy leesett, hogy milyen helyzetek lehetnek ezek, és zavarba jöttem, de Bill csak vigyorgott. – Szóval… Szóval én mindig azt mondom apának, hogy elég ő nekem – fejeztem be hadarva és inkább újra elnéztem.
- Az én szüleim is elváltak. Anyának van egy barátja, Gordon, velünk él – válaszolta.
- Szereted őt? A nevelőapukádat? – Kérdeztem.
Bólintott, majd hozzá fűzte: – ő segített elindítani az egész bandát. Ő mondta, hogy el kéne kezdenünk Tommal komolyan zenélni. Úgyhogy ő lesz az első, akinek megköszönöm, ha felfedeznek bennünket – újra az az álmodozó mosoly jelent meg az arcán, és mire mondhattam volna valamit, ő már fel is állt.
- Gyere, mennünk kell, különben elkésünk a következő óráról is – megfogta a kezem, és felhúzott, de a túlzott lendülettől nekicsúsztam. Hirtelen a másik kezével utánam kapott, és megfogott a derekamnál. Csak néztem fel rá, és vártam, hátha megcsókol. Egy pillanatra a szemembe nézett.
- Mehetünk? – Suttogta, és elengedett.
- Persze – mondtam halkan.
Felvette a pokrócot, aztán meg sem várva engem, bement a régi gyárba. Utána siettem, még épp láttam, hogy begyűri a szekrénybe a plédet, aztán nagy nehezen rácsukja az ajtót. Mikor észrevette, hogy ott állok, a kezét nyújtotta, én pedig lassan belecsúsztattam az enyém az övébe.
- Olyan aranyos kezed van. Olyan kicsi – halkan beszélt, alig hallottam, de elmosolyodtam.
- Örülök, hogy tetszik – felnevetett, tőle zengett az egész épület. 

Öt perces késéssel értünk az iskolához. Bill kérdezte, hol lesz órám, válaszoltam neki, hogy matekom lesz, mire közölte, hogy nagy valószínűséggel ugyanolyan órarendünk van. Kivéve a pénteki művészet órát, mire én majdnem azt válaszoltam neki, hogyha szeretné, azt is felveszem, csak együtt lehessünk.
De aztán nem mondtam semmit, nem csak azért, mert kissé féltem a reakciójától, hanem mert a terem elé értünk.
Bill kopogott, és már hallottuk is, ahogy két cipősarok közelít felénk.
Egy fiatal nő nyitotta ki az ajtót, majd felhúzta a szemöldökét.
- Pedig már azt hittem, mára megúsztam egy Kaulitzcal – jegyezte meg, Bill pedig elvigyorodott.
- Mégis hol voltak? – Nézett ránk, aztán arrébb állt, így Bill bement a terembe, engem pedig maga után húzott. Az egész osztály egy emberként fordult felénk, miután az egyik lány elég fura hangon (és elég hangosan) közölte mellette ülő barátnőjével, hogy nézzen a kezünkre. Bill látszólag nagyon élvezte az egész helyzetet.
- Üljenek le, és remélem mára kiszórakozták magukat, mert most nincs kedvem még egy Kaulitz-féle órához.
Bill felnevetett, és egy pimasz vigyorral válaszolt a tanárnak:
- Ne aggódjon, tanárnő, igen jól szórakoztunk.