„Az emberek nem félnek attól, hogy álmodjanak, és akarják mindazt, amit az életben szívesen csinálnának.” (Paulo Coelho)

  
- Várj, kajás vagyok – állt meg hirtelen Bill öt percre a sulitól. – Reggel Tom annyira sietetett, hogy nem volt már időm kajálni – felnéztem rá, mire ő bólogatni kezdett -, ugye? Ugye? Én sem hiszem el, hogy hogyan lehet annak a hülyének ilyen jó testvére, mint én.
Felnevettem, ő is, és közben behúzott egy mekibe. Ő beállt a sorba, elengedte a kezem, és a táskájában kezdett kotorni.
- Bill? – Néztem rá.
- Hm?
- Lemegyek a mosdóba, jó? Majd itt találkozunk.
Fel sem nézett rám, csak a táskája alján keresett valamit.
- Ok. Te szeretnél valamit? – kérdezte kedvesen és rám nézett.
Majd összeestem attól a nézéstől.
- Nem, köszönöm – mondtam halkan és a mosdóba menekültem.
Úgy sem menne le egy falat sem a torkomon most, gondoltam. Nem, amíg a közeledben vagyok, és úgy érzem, a gyomrom a felére csökkent.
Lesasszéztam a lépcsőn, az arcomon olyan óriási mosollyal, amit világ még nem látott és belöktem a mosdó ajtaját. Eszem ágában nem volt pisilni, csak meg akartam bizonyosodni, hogy minden tökéletesen áll rajtam. Hogy nem szakadt ki sehol a harisnyám, hogy nem volt-e egy rakoncátlan hajszálam, ami az égnek állt vagy nem izzadtam-e meg túlságosan ebben a nagy szerelemben.
Ahogy belenéztem a tükörbe, egy pillanatra nem ismertem fel magam. Az amúgy teljesen sápadt arcomon most két rózsaszín foltocska volt, a szemem csak úgy csillogott és a szokottnál jobban fénylett a hajam. Előkaptam a táskámból a fésűm, és gyorsan megfésültem a sötét barna hajam. Még akkor sem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem-e, hogy levágattam nyáron vállig érőig. Mi van, ha Billnek a hosszú hajú lányok tetszenek? Vicsorítottam egyet, és megnéztem a fogaimat is.
Kicsit távolabb álltam, hogy megvizsgálhassam a ruhámat is. Körbeforogtam a tükör előtt, hogy lássam, hátul sem foltos-e a szoknya vagy a blúz rajtam. Aztán tüzetesen végig néztem magamon mindent. A testszínű ujjatlant a blúz alatt, a blúzt, ami igazából apa egyik régi férfi ingje, de annyira kényelmes és igazából jól is áll, hogy nem volt kedvem felvenni valamelyik igazi törtfehér blúzomat, majd a fekete szoknyámat kicsit lejjebb húztam, így már majdnem a térdemig ért. Magamra mosolyogtam, és a tükör előtt próbálgattam néhány flörtölősebb nézésem. Személy szerint én nem éreztem magam valami biztosnak, de reméltem, hogy Billnek nem fog feltűnni, milyen kezdetleges a technikám. Mikor úgy éreztem (vagy legalábbis próbáltam magammal elhitetni), hogy kész vagyok, felkaptam a táskám és egy kézmosás után kimentem a folyosóra. Azért felfele még megnéztem, hogy nem ragadt-e véletlenül WC-papír a bokacsizmám talpára, de szerencsére nem. 

Billel alig tíz percet sétáltunk, mikor megállt egy elhagyatott gyárépület előtt, és rám mosolygott. Na nem, én be nem megyek ide. És erre még ő sem fog rávenni.
- Jössz? – Nézett rám Bill egy nagy mosollyal az arcán. Még a szeme körüli ráncok is látszottak.
- Hova? – Kérdeztem vissza rögtön. – Oda be? – Még én is észrevettem, hogy milyen természetellenesen magas hangon beszéltem.
Aztán valahogy a félhomályba vesző belső nagyon vonzó lett. Újra felnéztem Billre, aki csak vigyorgott.
- Nem az épület a fontos, hanem ami mögötte van. Tetszeni fog szerintem. Legalábbis én nagyon imádom – mondta, és az utolsó mondat miatt teljesen biztos lettem abban, hogy én is szeretni fogom.
- Szóval nem maradunk benn? – Néztem Billre, aki erre megrázta a fejét, majd választ sem várva megragadta a kezem, és húzni kezdett maga után.
Szerencsére egy picit mögötte lépkedtem át a betört ablaküveg maradványokat és a régi téglákat, így már nem látta az arcomon a csalódottságot. Valamiért az, hogy azt hittem, Bill itt akar maradni ebben a dohos, régi, de ami a legfontosabb, sötét gyárban addig ismeretlen izgalommal töltött el. Vajon megcsókolt volna? Vagy meg fog majd csókolni?
Mi lehet a gyár mögött? Éreztem, hogy az arcom kezdett melegedni az izgalom miatt. Kíváncsi voltam, mi az, amit Bill ennyire szeret. Rettentően sietett, alig tudtam követni, sőt az egyik kiálló téglában meg is botlottam és valószínűleg el is estem volna, ha Bill nem kap el.
Felnevetett és rám nézett: – kicsit két bal lábas vagy.
Zavartan elmosolyodtam, mire megsimogatta a kezem és tovább ment előre. Nem tudtam eldönteni, hogy az a forróság, amit érzek a kezemnél, vajon az ő kezéből jön vagy az enyémből? Talán ő is annyira izgul? Nem, biztosan nem. Ő biztos csókolt már meg valakit.
Ahogy ez a gondolat felötlött bennem, rögtön rá néztem. Ő csak céltudatosan nézett előre és fogta a kezem, hogy el ne essek. Tényleg, vajon ő már túl van azon a bűvös első csókon? Elvégre nem lehetett, csak maximum pár hónappal idősebb, mint én.
Javíthatatlan realista létemet meghazudtolva, azonnal képzelegni kezdtem arról, hogy vajon mi lenne, ha még ő sem esett volna túl rajta. Egész nap itt maradnánk, szerelmes szavakat suttognánk egymásnak és ő a naplementében lassan közeledne felém, az ajkait finoman az enyémekhez érintené és megcsókolna. Az első szerelmes csókunk. Igen, valahogy így kellene megtörténnie.
Bill észre sem vette a változást rajtam, csak ment előre tovább, már nem is tudom hányadik ajtón, mire én kicsit megszorítottam a kezét. Kezdtem félni, hogy soha nem érünk ki.
- Mióta jövünk már? – Kérdeztem halkan Billt és felzárkóztam mellé.
- Fél perce talán – elvigyorodott -, nyugi, már nem sok van hátra. Két ajtó, és kész.
Ahogy rám nézett és olyan kedvesen elmosolyodott, rögtön megnyugodtam.
- Oké.
Ahogy túl voltunk az egyik ajtón, a lábam alatt egyszer csak egy sínpár jelent meg és pontosan az az ajtó felé tartott, amelyik felé mi. Bill hirtelen megállt egy szekrény előtt, ami valószínűleg az én figyelmem teljesen elkerülte volna, és kinyitotta. Egy kézzel vett ki belőle egy pokrócot, aztán rám pillantott.
- A fiúkkal elég rég ismerjük ezt a helyet – magyarázott látva zavart pillantásom. – Kényelmessé kellett tennünk – megrántotta a vállát.
Lassan bólintottam.
Bill kilökte a vállával a faajtót, az nyikorogva kitárult és egy olyan gyönyörű hely tárult a szemem elé, ahol pontosan el tudtam volna képzelni azt az első csókot. 

Egy kis dombon álltunk. Nem volt túl magas, de még így is csodálatos kilátás nyílt a városra. Egy pár méterre előttünk a föld lejteni kezdett, míg el nem nyelte az Elba. A folyó csak úgy dübörgött és a hirtelen jött hang kicsit kitisztította a fejem, de amint hozzászoktam a folyó hangjához, újra az a mámoros köd ereszkedett az agyamra, mint eddig.
- Tetszik? – Kérdezte Bill pár perc múlva és rám emelte a tekintetét. Eddig, azt hiszem, ő is ezt a tündérmesébe illő tájat figyelte.
Bólintottam. Képtelen voltam még megszólalni.
Bill elengedte a kezem, és elindult.
- Jössz? – Fordult vissza felém.
Bólintottam, és követtem. Figyeltem, ahogy leteríti a pokrócot, ledobja rá a táskáját és mellé a pulcsiját is. Feltűrte az ingje ujját a könyökéig és végül rám nézett.
- Nem ülsz le? – Kérdezte kedvesen.
Azt hiszem, akkor bármit megtettem volna, amit mond.
Leültem és letettem a táskám. Felnéztem rá, ahogy az egyik kezét szélfogónak használva, meggyújtja magának a cigijét. Figyeltem, ahogy az arca kisimul, ahogy letüdőzi az első slukkot.
- Szóval, most költöztetek ide? – Kérdezte és rám nézett, majd kifújta a füstöt.
- Igen. Apa itt kapott állást.
- Magdeburgban?
- Igen. De nem itt vettünk lakást. Apa azt mondta, hogy Düsseldorf után valami nyugira vágyik.
Bill elmosolyodott, elnyomta a cigijét és leült mellém. Éreztem azt a bódító illatát, és mélyebben vettem a levegőt.
- Ez volt eddig a leghosszabb mondat, amit mondtál egyszerre – nevetett fel és én is elmosolyodtam.
Pedig nem voltam én olyan szótlan, sőt! Csak hát első nap a suliban, meg ugye ott ült mellettem a hercegem is…
- Szóval melyik faluban vettetek lakást? Zielitz?
- Nem, valami L betűs faluban – rántottam meg a vállam.
- Loitsche? – Kérdezett vissza és elvigyorodott. Bólintottam. – Én is ott lakom. Jöhetünk majd együtt suliba.
Bólintottam, de amikor később visszagondoltam erre a napra, erősen kellett gondolkodnom, hogy mire is mondtam igent. Valahogy Bill elképesztő mosolya sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám.
- Melyik utca?
- Valami pasiról nevezték el, azt tudom – válaszoltam és azt reméltem, hogy azt mondja, ők is abban az utcában laknak és pont az ő lakásuk mellett volt egy eladó lakás.
- Wilhelm utca? – Nézett rám, majd elmosolyodott. – Én a Ramstedter utcában lakom, de azok egymás mellett vannak. Vagyis keresztezik egymást inkább. Majd délután megmutatod, hogy melyik ház az, és reggel eléd megyek.
Fogalmam sincs, hogy mit éreztem akkor. Arra tisztán emlékszem, hogy azonnal izgulni kezdtem, hogy mit fogok majd felvenni akkor, mikor elém jön. És arra gondoltam, hogy ez már jelent valamit. Hogy a hercegem reggel eljön értem, és együtt jövünk a suliba. Ezt már csak nem ajánlotta volna fel mindenkinek, nem? És azt is tudom, azt kívántam, bárcsak naplemente lenne már, hogy megcsókolhasson.
- Apával most egy hotelben lakunk valahol itt a városban – Bill rám nézett, meghallva ezt a pontos meghatározást. – Soha nem volt jó a tájékozódó képességem – nevettem el magam.
- Melyik hotel?
- Valami nagy zöld. Ronda, szerintem.
- Ú – nevetett fel. – Az tényleg ronda. De amúgy tök jó. Egyszer mi is ott aludtunk Tommal, miután történt otthon egy kis baleset. Tudod, anya otthon hagyott minket egyedül, de a lelkünkre kötötte, hogy semmi hülyeséget nem csinálunk. Persze Tom közölte, hogy az, hogy pórázt köt a hörcsögére és sétálni viszi, nem hülyeség – elvigyorodott. – De természetesen az ajtóig nem ért el vele, mikor az a kis szar már el is szaladt, és végig üldöztük az egész házban. Aztán soha nem találtuk meg, de egyszer csak kiment az áram, és pár nappal később az a pasi, aki javította a hálózatot, azt mondta, hogy valami elrágta a fővezetéket.
Elfintorodtam, ő pedig felnevetett. Nem tudom, hogy az emlék vagy az arcom miatt.
- Anya nagyon mérges volt Tomra, de aztán persze hamar megbékült. Tudod, Tomnak közel sincs akkora vonzereje, mint nekem, de azért tud hatni a nőkre – nevetett fel, és én gondolatban nagyon igazat adtam Billnek a vonzerejéről kapcsolatban. – Szeretsz ott lakni? – Nézett rám hirtelen.
Én is őt néztem, vagy inkább bámultam, és ahogy hirtelen rám nézett, zavaromban elkaptam a fejem. Nem tudom, hogy ő tényleg nem vette-e észre, vagy csak úgy tett, de nem tette szóvá.
- Nem. Nem szeretem a hoteleket. Olyan személytelenek.
Elgondolkodva figyelt engem, én pedig kezdtem újra zavarba jönni. Hogy ne lássa az arcomon, eldőltem a pokrócon, és ő nem fordult utánam. Szomorúan figyelte az Elbát.
- Én pont az szeretem bennük – mondta végül. – Ott senkinek sem kell megfelelned – folytatta csöndesen, és végül elhallgatott.
Ránéztem, és ő is felém fordult.
- Tessék?
Bill nem mosolygott. Ez volt az első alkalom, hogy nem láttam az arcán a boldogságot; de aztán végül mégis egy mosolyt erőltetett az arcára. Hogy valódi volt-e, azt nem tudom.
- Semmi – rázta meg a fejét. – A lényeg, hogy én szeretem a hoteleket. – Hátradőlt mellém, és vett egy mély levegőt. – Tudod, nagyon rég óta arról álmodozom, hogy híres legyen a banda. És akkor majd mindig hotelekben kell megszállnunk. Az jó lenne.
- Híres akarsz lenni? – Kérdeztem vissza.
Valamiért fura, kettős érzés uralkodott el rajtam. Egyszerre akartam büszke lenni rá, és megmondani nekem, hogy ne legyen az, mert akkor nem találkoznánk többet.
- Igen. Annyira jó lenne. Úgy értem, most is vannak fellépéseink, de már a gondolattól is elszédülök, ha arra gondolok, hogy nem csak ötven, hanem ötszáz embernek is játszhatunk. Énekelhetnék nekik, és nem azért hallgatnának minket, mert betévedtek abba a kis bárba, hanem mert meg volt hirdetve a koncertünk és ők hallani akarnak minket. Talán egy CD-t is kiadhatnánk, te jó ég.
Figyeltem, ahogy beszélt. Még a szemét is becsukta. Miután befejezte a mondatot, sóhajtott egy mélyet lassan, és csak utána nyitotta ki a szemét. Egy pillanatig még az eget nézte, aztán hirtelen felém fordult. Én is őt néztem, és annyira leblokkolt, hogy egyenesen a szemembe néz, hogy még a fejemet sem fordítottam el.
Az arcunk között alig volt tíz centiméter. Talán még annyi sem. Éreztem, ahogy kifújja a levegőt.