„A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát.” (Stephenie Meyer)

 
Életemben olyan mesébe illő hangot nem hallottam még. Lassan felé fordultam és csak néztem őt. Egyszerűen olyan volt, mint egy angyal. Fiú létére is gyönyörű volt. Ez volt az első szó, ami átfutott az agyamon, egyszerűen nem csak helyes vagy jóképű, hanem gyönyörű. Pisze kis orra volt és olyan nagyon szép szája, hogy meg is irigyeltem tőle. Ahogy mosolygott, a tökéletesen fehér fogai csak úgy világítottak. Csak az egyik fülét láttam, a másikra rálógott a haja. Ahogy a szájáról a nyakára pillantottam, láttam az egyik eret lüktetni, és addig ismeretlen érzés uralkodott el rajtam. Annyira szép bőre volt, hogy kedvem lett volna megérinteni. Aztán a tekintetem a szemeire siklott. Abban a pillanatban, hogy belenéztem a szemeibe, tudtam, a rabja vagyok. Elvesztem, teljesen. Ahogy ő is nézett engem mandula vágású csokoládébarna szemeivel, hirtelen olyan érzésem lett, mintha ezer éve ismerném őt. Vagy legalábbis ezt kívántam. Hogy bárcsak soha ne kellene meghalnom, és nézhetném a szemeit.
Aztán kapcsoltam, mert a kezét még mindig felém nyújtotta, ezért összeszedtem minden bátorságom, és belecsúsztattam a tenyerem az övébe, és annyira nagyon gyengén ráztam, hogy kétséges volt, egyáltalán érezte-e. Bársonyos volt a keze. Ez az egyetlen, ami megmaradt. Hogy olyan puha volt a keze, hogy legszívesebben el sem engedtem volna.
- Katja – erősebben fogta közre a kezem, és megrázta.
- Katja – ismételte mosolyogva. Annyira szépen tudta kiejteni a nevem, mint még senki azelőtt. – Új vagy, igaz? – Kérdezte, elengedte a kezem, én pedig pár másodperces késéssel húztam vissza az ölembe a sajátomat. Egy pillanatra elfordult, lenyúlt a táskájáért és kipakolta a cuccait. Egy biológia könyvet, amit egy rock bandáról készült poszterrel borított be, egy füzetet, ami már két hét után rettentő gyűrött volt és egy darab tollat.
Mikor újra felnézett rám, időben kapcsoltam és zavartan bólintottam az előző kérdésére.
- Gondoltam. Még nem láttalak idén itt.
Nem hittem, hogy akkor, ha látott volna, megjegyzett volna, de nem tettem szóvá – látszólag az ő fejében is ugyanez a gondolat futott végig, mert elmélázva tanulmányozta az arcom, ami érzésem szerint még mindig pipacs piros volt.
Csak hogy ne az ő arcát kelljen néznem, lenéztem a felszerelésére és akaratlanul is felhúztam a szemöldököm. Meglátva a reakcióm, ő is követte a tekintetem és elvigyorodott. A füzetéhez nyúlt, felemelte és halkan nevetve odanyújtotta nekem megnézésre.
- A kutyám tegnap bioszt akart tanulni – nevetett tovább, és az én arcomra is felkúszott egy halvány mosoly. – Nem mintha sok lenne benne az anyagból – kinyitotta és megmutatta nekem. – Úgyis benne van a könyvben – megrántotta a vállát. – Általában rajzolok órákon, csak anya nem engedte, hogy ne vegyek fel valami rendes fakultációt. Énekelek egy bandában és imádok rajzolni, ezért inkább a művészetet választottam faktnak, de anya hajthatatlan volt. Bezzeg Tomnak, az ikertesómnak megengedte, hogy ne vegyen fel semmi mást, csak a tesit emelten. Bár, szerintem csak azért, mert ismeri Tomot és tudja, hogy úgy sem fog bejárni az órái felére, legalább így nem lesz olyan sok igazolatlanja – elvigyorodott, látszott rajta, hogy mennyire büszke a tesójára. Ikertesójára. Te jó ég, akkor vajon az a fiú is ennyire szép? – Meg amúgy is, kevesebb lehetősége lesz annak a baromnak bajba kerülni legalább. Anya úgyis mindig kiakad, mikor az igazgatóiba kell értünk jönnie. Már nem is járhatunk egy osztályba, mert túl sok dolog volt az aktánkban az előző suliból, de Tomnak nagyon nem tetszik a mostani osztálya, úgyhogy lehet, hogy anya megbeszéli a dirivel, hogy idejárhasson, és az tök király lenne. Majd bemutatom, jó? – Nézett a szemembe hirtelen, és vett egy mély levegőt.
Egyszerűen szóhoz sem jutottam. Nem azért, mert annyit beszélt, hanem alig kaptam levegőt, olyan gyönyörű hangja volt, és annyira megbabonázott. Bill még mindig mosolygott, és szerintem várta, hogy hozzáfűzzek valamit ahhoz, amit elhadart, de csak egy erőtlen bólintásra telt tőlem.
- Biztos kedvelni fogod. Ja, és ne haragudj, hogy nem jutsz szóhoz mellettem, Tom is mindig ezzel csesztet, de általában nagyon fel vagyok pörögve, mert reggel korán kell kelnem, és olyankor mindig iszom egy kávét, hogy felébredjek, és az így hat rám, szóval, ha kussoljak, csak szólj – megint egy mély levegőt vett, gondolom elhasználta az összeset a tüdejéből.
Elmosolyodtam és újra bólintottam.
- Te nem beszélsz sokat? – Nézett rám újból, de még válaszolni sem volt időm. – Gondolom új még neked a suli. Eddig hogy tetszik? Ha akarod, körbevezetlek. Jó, ha van itt egy barátod.
Azt hiszem, a változás az arcomra rögtön kiült. Éreztem, ahogy az összes vér kimegy az arcomból. Hát persze, ő csak kedves akart lenni az új lánnyal. Csak úgy az új lánnyal, nem velem. Felőle bárki ülhetett volna mellette, biztos azzal is ilyen kedves és nyílt lett volna.
- Jól vagy? Olyan nagyon elsápadtál.
Harmadszorra is bólintottam és ránéztem.
Azok a barna szemek, amikbe már első pillantásra beleszerettem, aggódva figyeltek. Baráti figyelemmel.

Már azelőtt fölpattant a helyéről, hogy megszólalt volna a csengő.
- Gyorsan pakolj össze, menjünk – kérdőn néztem fel rá. – Bemutatlak a többieknek. Ne aggódj, ők nem dumálnak ennyi hülyeséget ennyi időn belül, mint én – mondta egy nagyon széles vigyorral az arcán, és emiatt én is elmosolyodtam.
- Nem zavart – nyugtattam őt meg és elraktam a füzetem.
- Hú, szuper, általában az emberek nagyon utálják, hogy nem jutnak szóhoz mellettem.
Majdnem kicsúszott a számon, hogy ne aggódj, én szeretem hallgatni csak a hangod; de aztán sikerült visszafognom magam.
Ő már rég összerámolt, mire én kész lettem, de egyáltalán nem volt mérges, amiért várnia kellett rám. Vagy legalábbis nagyon jól titkolta. Még mindig mosolygott, a táska pántját kivételesen keresztbe tette a mellkasa előtt, és zsebre tette a kezét. Betoltam a széket, és felé fordultam.
- Na gyere, nikotin hiányom van – elmosolyodtam. Milyen menő.
A többiek még szinte fel sem álltak, mikor mi már elindultunk kifele a teremből. Óriási léptekben haladt, gondolom ebben az is segítette, hogy irtó hosszú lábai voltak. Próbáltam vele tartani a lépést, de ő nem nagyon számított erre, úgyhogy megállt az ajtóban, hogy megvárjon, és pont visszafordult felém, mikor én a nagy lendülettől majdnem neki mentem. Utánam kapott és felnevetett. Ekkor kapta fel mindenki a fejét az osztályban, és csak úgy bámultak ránk. Én is elmosolyodtam, aztán megálltam a saját lábamon. Elengedte a karom és ehelyett megfogta a kezem és a jobb oldalára húzott, de a kezem nem engedte el. Hangosan köszönt a tanárnak, aztán kivágta az ajtót, és nem foglalkozva az osztály- és évfolyamtársaink megrökönyödött arcával, amit az váltott ki, hogy együtt távozunk az óráról kézen fogva, kilépett a teremből. Még időm sem volt felfogni, hogy mennyire jó érzés, ahogy a puha kezében elveszik az én apró kezem, már kint voltunk a teremből. Rögtön megértettem, hogy nem csak azért nem engedte el a kezem, mert annyira nagyon jól esett neki fogni (lehet, hogy ez nem is játszott közre benne), hanem inkább azért, mert az előbb még üres folyosón most alig lehetett mozdulni. Diákseregek siettek oda-vissza, valaki nekem is jött, de Bill újra megmentett attól, hogy elessek, és ezzel leégessem magam rögtön az első napon. Elindult valamerre miközben magyarázta, hogy a suli más részein nincsen olyan sok ember, csak ez a legforgalmasabb folyosó és itt jobb nem elveszni.
Ahogy siettünk le az üvegkorlátos fém lépcsőn, Bill a szabadkezével hátranyúlt a táskájához és kihalászta a cigis dobozát. A suliban, tök nyíltan. Csodálkoztam is, és néztem rá nagy szemekkel, mire ő felnevetett. Olyan kis tündéri nevetés volt az, hogy éreztem, a kezem rögtön izzadni kezd az ő keze fogságában.
A földszinten az egyik teremből éppen kiérve hozzánk csapódott egy szőke srác, lepacsizott Billel, és úgy tűnt, engem észre sem vesz. Valamit beszélgettek, de nem igen hallottam a nagy hangzavarban, meg amúgy is sokkal jobban lekötött az, hogy Billen mennyire jól áll az a fekete pulcsi, ami alól kilógott egy fehér ingnyak. A kezem továbbra sem engedte el, sőt, ahogy a kapu felé közeledtünk, még inkább megszorította, de nem nagyon nézett rám egyikük sem. Sem Bill, sem az a fura szőke srác, mert valamiről nagyon elmélyülten vitakoztak.
Ahogy kiléptünk a suli ajtaján, Bill körül nézett, hogy nem jön-e autó, aztán ahhoz a fához vette az irányt, ami alatt reggel is láttam őket. El sem tudtam hinni, hogy alig egy órával ezelőtt még távolról csodáltam, most pedig már a kezemet fogja.
Bill hirtelen megállt, ezzel engem is megállásra kényszerítve, aztán elengedte a kezem és meggyújtotta a cigijét. A dobozt a gyújtóval együtt a nadrágja zsebébe rejtette, aztán átvette a cigijét a bal kezébe és egy mosoly után újra megfogta a kezem. Újból elindultunk a társaság felé, ahol első ránézésre csak fiúk álltak. Mindannyian cigiztek, és nevettek valamin. A szőke srác már ott volt, szinte a cigije felét elszívta már, mire mi is odaértünk. Úgy tűnt, Bill végre tekintettel van arra, hogy én nem tudok olyan gyorsan menni, mint ő.
Ahogy megálltunk mellettük, mindenki rám nézett.
- Ő itt Katja – mondta Bill, de a kezem továbbra sem engedte el. Éreztem, hogy az arcom még mindig kicsit rózsaszín a zavartól, de a fiúk sorra bemutatkoztak. Kettő nevet tudtam megjegyezni. A szőke Andreas volt, meg Bill ikertestvérét, Tomot. Bill halkan odasúgta, hogy általában velük van suli után is, meg majd bemutat még két srácot, akik bandatagok is.
Ez már sok volt nekem. Felnéztem Billre, és észrevette, mennyire furán nézek rá. Örültem, hogy rögtön az első nap beszélhettem valakivel, főképp a tökéletes fekete hercegemmel, de valahogy rögtön lelombozott a tudat, hogy ő valószínűleg minden új lánnyal ezt tette volna. Na jó, az hogy lelombozott, enyhe kifejezés. A legenyhébb. – Ő az új lány. Gondoltam, jó, ha barátkozunk.
Még jó, hogy ezt már Bill bent is mondta, és nem itt kint, a többiek előtt ért meglepetésként, hogy ő csak barátkozni akar, mert így legalább annak a látszatát fenn tudtam tartani, hogy minden oké.
Tom rögtön odajött és adott két puszit. Meglepődtem, nem kifejezés. Ő elvigyorodott látva az arcom, és így szemügyre vehettem a hasonlóságokat. Tényleg látszott, hogy ikrek, de Bill valahogy annyira tökéletesen gyönyörű volt, Tom meg inkább olyan helyes. Olyan cuki.
- Hallottuk ám, hogy jössz – mondta mosolyogva Tom.
- Honnan? – Kérdeztem vissza rögtön meglepődve.
Bill elmosolyodott és már nyitotta volna a száját, de Tom leintette.
- Ne kezdj esti mesébe, öcsi. A lényeg, hogy itt nem annyira történik nagy dolog, szóval tudod… az új leányzó nagy szó ám – valahogy nem akartam belegondolni abba, hogy Tom hogy értette ezt a mondatot, és ahogy felnéztem Billre, ő is egy pillanatra összeszorította a szemét. Tom felnevetett, látva a tesója arcát.
Igazából örültem annak, hogy ott állok velük és beszélgetnek velem, rögtön nem éreztem magam annyira elveszettnek. Ráadásul a tudat, hogy Bill még mindig ott állt mellettem, fogta a kezem és gyakran lenézett rám, és elmosolyodott, valahogy megdobogtatta a szívem. Talán azt a barátkozást nem csak úgy értette.
- Miért van rajtad ing, öcsi sajt? – Fújta ki a füstöt Tom és kérdőn Billre nézett, aztán elfehéredett. – Ne mondd, hogy valamit elfelejtettem.
Bill elnevette magát.
- Nem volt már tiszta pólóm, meg amúgy is késésben voltunk, úgyhogy csak kikaptam anya kezéből egy tiszta ruhát reggel. És egy ing volt – megrántotta a vállát. Tom felnevetett.
- Na, megyek, megnézem, hogy van kedvenc matek tanárnőm – vigyorgott sejtelmesen, és ebből meg a fiúk kaján arcából levettem, hogy valószínűleg Tom matek tanárja nagyon fiatal. – Balfék – mondta vigyorogva Billnek, és ahogy elsétált mellette, finoman fejbe csapta. Mindketten röhögni kezdtek, Bill Tom után fordult és egy apró pofont adott neki.
Tom vissza se fordult, csak a nevetése hallatszódott oda hozzánk, és ahogy utána néztünk, láttuk, hogy feltartja a középső ujját.
Bill nevetésétől zengett az egész udvar.
Megdobogtatta a szívem, és csak azt reméltem, hogy nem a csuklómat fogja majd meg, mert akkor megérezhette volna a pulzusom.

- Milyen órád lesz? – Nézett rám hirtelen Bill. A többiek már rég bementek, de ő el akart szívni még egy cigit.
- Nem tudom – mosolyodtam el, mire Bill felnevetett. – Megnézem.
Kivettem a zsebemből a mai órarendet, amit még az igazgató adott a kezembe, és megnéztem.
- Francia – elhúztam a szám, és felnéztem Billre.
- Szuper, amit az a vén banya tanít, azt én is meg tudom neked tanítani. Gyere – elkapta a karom, de én nem mozdultam.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ellógnom pont az első napon – mondtam halkan. Bill leengedte a kezét, de az enyémet nem engedte el.
Olyan nagyon kérlelően nézett rám, aztán még bevetette hozzá a dumáját is.
- Pont ez az, az első napod. Senki nem fog leszidni, ha kihagysz egy órát. Majd azt mondjuk, eltévedtél – felhúztam a szemöldököm. – Csak mutatni akarok valamit, na gyere már – kérlelt tovább Bill.
- Nem lesz fura, hogy együtt hiányzunk óráról? – Kérdeztem rá, és titkon reménykedtem, hogy valami olyasmit válaszoljon, hogy nincs most olyan hely, ahol szívesebben lenne, mint velem. Vagy valami ilyesmit.
- Mindennap más lánnyal lógok ki óráról – mondta nagy komolyan, de mikor meglátta az elkerekedett szemem, felnevetett. – El ne hidd, Kicsi lány. A tanár csak örülni fog, ha nem megyek be. Legalább a többiek rá fognak figyelni és nem csodás énemre.
Ebben van valami, gondoltam.
- Elég jó vagyok én franciából, hidd el – mondta Bill egy pimasz mosollyal, pont, mint ahogy Tom mondta a biosz tanárnak, és hirtelen a szívem nagyot dobbant. – Na, gyere, menjünk.