„Van egy pont, amikor minden tökéletessé válik. Legalábbis úgy érzed. Mintha az egész világ megállna, mintha mindenki abbahagyná, amit csinált, és csak téged nézne, és ámulna azon, hogy mennyire boldog vagy. Van az a pont, amikor a Föld nem forog tovább és a madarak is csendben figyelik azt a mindent elsöprő tökéletességet.
Velem ez akkor történt meg, amikor először megpillantottam őt.”
 

2004. 09. 13 – hétfő
Már javában szeptember közepét írtunk, amikor én először suliba mentem. Apa csak augusztus végén tudta meg, hogy áthelyezik, ezért nagyon későn találtunk csak lakást. Bár, meg kell mondjam, gyönyörű volt. Valamennyire pótolta azt az elképesztően nagy hiányt, amit a barátnőim elvesztése okozott, de persze én is tudtam, hogy azt az űrt soha nem fogom tudni betölteni. Apa is tudta, és sajnálta is, hogy ezt az egészet nekem is át kell élnem, hogy miatta az egész életem fenekestül felfordul, de mit tehettünk volna? Elvégre még csak tizennégy voltam. Apa azt mondta, hogyha szeretnék, maradhatok kollégiumban Düsseldorfban és majd minden hétvégén eljárok hozzá Magdeburgba látogatóba, de nekem nem volt szívem elhagyni őt. Csak ő volt nekem, anya réges-rég elhagyta már, és én nem tudtam vele ugyanezt megtenni. Olyan jól megvoltunk mi ketten, meg amúgy is féltem volna ott egyedül. Persze mikor felajánlotta ezt, akkor megfordult a fejemben, hogy maradok, mert itt vannak a barátnőim, de aztán arra jutottam, hogy barátnők jönnek-mennek, de apa csak egy van.
Később sem jöttem rá, hogy jól döntöttem-e.

Az első napom előtti este, vasárnap ünnepeltük a szülinapomat. Apa vett nekem egy tortát, egy egészen picit, elvégre két embernek nem kell valami nagy, mert a barátnőim nem tudtak eljönni. Elmondásuk szerint, hiába telt el még csak két hét a suliból, ők hétfőn máris nagy év eleji témazárokat írnak, és tanulniuk kell. Amúgy sem voltam akkor én olyan passzban, hogy szívesen egyek a tortámból. Még nagyban haragudtam apára akkor, nem is tudom miért. Később soha nem köszöntem meg neki, hogy annyira megszeretette magát velem, hogy én nem hagytam, hogy egyedül jöjjön, és ezáltal megismerkedtem vele.

Emlékszem még, alig szálltam ki apa kocsijából, mikor először megpillantottam őt. Ott állt a számomra akkor még teljesen ismeretlen suli udvarán, rengeteg ember gyűrűjében és cigizett. Annyira vagánynak nézett ki, hogy egyszerűen nem tudtam levenni rólam a szemem.
Fekete haja volt, a táskája hanyagul lógott a vállán és a fekete nadrágja a földet verdeste. Deszkás cipő volt rajta, de inkább rockernek néztem őt, semmint olyan valakinek, aki délutánonként a házunkhoz közeli gördeszka parkba jár ki a haverjaival. Amiből láthatólag nagyon sok volt neki. Mármint haverból.
Egyszer csak felnevettek, miután a fekete hajú herceg mondott valamit. Ő is nevetett, miközben a cigi füstöt fújta ki. Idáig elhallatszott a nevetésük, de sajnos nem tudtam kivenni, hogy vajon melyik hang lehet az övé.
Valahogy hiába állt annyi ember között, ő kitűnt a tömegből. Nem tudom miért, talán valami varázslat tette (vagy csak én voltam a hatása alatt, nem tudom), vagy egyszerűen csak az a magával ragadó kisugárzása. Annyira kilógott a tömegből és mégis, mintha ugyanakkor teljesen közéjük való lett volna. Aztán feltűnt, hogy az egyik sráccal kezdett halk beszélgetésbe, aki (már amennyire én ilyen távolságból akkor meg tudtam állapítani) feltűnően hasonlított rá. Talán testvérek. El sem tudtam képzelni, hogy legyen a világon még valaki olyan gyönyörű, mint ő.

A becsöngő zökkentett ki az álmodozásból. Azonnal ijedten az órámra néztem, nem akartam már az első napomon elkésni, nem lett volna túl szerencsés így bemutatkozni. Aztán rájöttem, hogy még van öt perc órakezdésig, hogy ez még csak jelzőcsengés volt és még nyugodtan gyönyörködhetek a titokzatos fekete hajú srácban, de mikor újra felnéztem, már nem volt ott. A válltáskája a jobb vállán pihent, ő egy kosárlabdát passzolgatott a rá hasonlító sráccal és így, ketten együtt mentek a suli nagy kapuja felé.

Most először vettem le róla a pillantásom, és néztem meg tüzetesebben a sulit. Még akkor sem szántam rá egy pillanatot sem, mikor apa elhozott beiratkozni pár nappal korábban. Bár gondolom ebben annak is szerepe volt, hogy azon a pénteken rettentően esett az eső, és egy méterre nem láttam. De most, ahogy felpillantottam a sulira, valahogy megrémültem. Így is tudtam, hogy késésben vagyok, de nem mertem még egy lépést sem tenni a suli felé, valahogy megrémített az óriási mérete, az üveg ablakok meg úgy az egész hely modernsége. Megszoktam még otthon, hogy a sulink olyan kis családias hangulatú, eléggé elit suli volt, de ez az iskola valahogy olyan rémisztően nagy volt, hogy tudtam, amint belépek, el fogok veszni benne és nem leszek többé Katja Göring, egyszerűen csak egy lány, egy új lány abban az iskolai forgatagban. Tudtam, hogy még nagyon az iskolaév elején járunk, ezért ilyenkor még mindenki csak nevet, beszélget a rég nem látott barátaival a nyári élményekről, hogy hol volt nyáron, mit csinált és legfőképpen kivel. Nem csak az rémisztett meg, hogy én itt senkit nem ismertem, hanem abban sem voltam biztos, hogy ők meg akarnak majd engem ismerni. Belegondolni is félelmetes volt, hogy mennyien járnak ebbe a suliba, gondolom azért is volt olyan nagy, mert a környékről minden tizennégy évnél idősebb idejárt. Egyszerűen megremegtem. Körbenéztem, hátha látom még a fekete hajút, de már nem volt sehol. Nem volt miből erőt merítenem.
Aztán a sarkon megjelent végre apu, és mosolyogva közeledett felém. Felvettem a táskám a vállaimra és teljesen felé fordultam. Már nem is emlékszem, mit mondott bátorításképpen, csak arra, hogy szabadkozott, amiért ennyit kellett rá várnom, de nem volt szabad hely a parkolóban, ezért máshol kellett keresnie. Majdnem mondtam neki, hogy semmi baj, mert szerelmes lettem, de végül ezt megtartottam magamnak. Pár másodperccel később elindultunk befele.

Az igazgatónő kedves volt, és miután apa elbúcsúzott tőlem, ő segítőkészen útba igazított a tantermem felé. Bizonytalanul ránéztem, mire ő egy meleg mosollyal az arcán felállt az íróasztala mögül, becsukta az aktámat, és a kezét a vállamra helyezve indultunk el együtt az első órám helyszíne felé. Magyarázott nekem valamit, de én nem figyeltem rá. Egyre csak az járt a fejemben, hogy egy iskolába járok a fekete hajú herceggel, és máskor is láthatom őt. Az igazgatónő magassarkújától zengtek az üres folyosók, aztán egyszer csak megállt egy kétszárnyas ajtó előtt és határozottan bekopogott. Emlékszem, azon tűnődtem, hogy vajon a bent ülők ebből rájöttek-e, hogy az igazgató áll az ajtó előtt, mert szerintem igen.
Egy alacsony, szemüveges, kopaszodó férfi állt előttem, és fehér köpenyt viselt. Egy pillanatra azt hittem, az igazgatónő az orvosi rendelőbe hozott, de aztán a férfi feje mellett bepillantottam a terembe és láttam, hogy legalább harminc gyerekfej kukucskál felénk kíváncsian.
Lesütöttem a szemem és éreztem, ahogy pír kúszik az arcomra. Az igazgató beszélt valamit a tanárral, mire ő a kezét nyújtotta felém. Erőtlenül megráztam, illedelmesen bemutatkoztam, aztán elbúcsúztam az igazgatónőtől és követtem a férfit a terembe. Mondta, hogy álljak meg a katedrán, és míg ő előkeres nekem egy biológia tankönyvet, addig mutatkozzam be az osztálynak. Mindenki nagy szemekkel nézett rám, míg én elmotyogtam a nevemet, és hogy apával most költöztünk ide, mert új munkát kapott. A tanár a kezembe nyomott egy óriási könyvet, amit mikor megfogtam, azt hittem, hogy leszakad a kezem és kicsit ijedten is néztem a tanárra. Az első sorban ülő egyik lány halkan felkuncogott a barátnőjével, mire én újra (még az eddigieknél is nagyobb) zavarba jöttem és amilyen gyorsan csak tudtam és lehetőleg esés nélkül, leültem a terem végébe az egyetlen szabad padhoz.
A tanár a tábla felé fordult, és újra belekezdett az élőlények besorolásának magyarázatába.
Nem telt el öt perc sem, mikor újra megzavarták őt egy hangos kopogással, mire ő halkan motyogva ment az ajtó felé, majd kinyitotta, és megláttam őt. Ott állt a tanár előtt, a válltáskája ugyanúgy lógott rajta, mint ahogy az udvaron, lazán zsebre dugott kezekkel, a testvérével együtt (innen már ki tudtam venni a nyilvánvaló hasonlóságot). Aztán elmosolyodott, és a tanár feje fölött benézett a terembe – nem volt ez olyan nehéz neki, egy fejjel minimum magasabb volt, mint a kis köpcös tanár. Szinte láttam, ahogy az első sorban ülő lányok egy emberként folynak le a székről.
Határozottan emlékszem, mit mondott neki a tanár: – Kaulitz, megtisztel a jelenlétével? Örülök, örülök…
A tanár hangjából teljesen ki lehetett venni, hogy hazudik, olyan ironikusan mondta, de úgy tűnt, ez a srácot hidegen hagyja. Sőt, mintha még szórakoztatta is volna.
- És ön? – Nézett rá a másik magas srácra. Végre le tudtam venni a tekintetem a fekete hajúról, és jobban megnéztem őt is. Raszta haja volt, szőkésbarna, és nagyon nagy ruhákat hordott. Szerintem kétszer elfért volna bennük. – Talán a másik Kaulitz fiú végre úgy érzi, szeretne valamit kezdeni az életével?
A fekete hajú csak elmosolyodott, de a másik, akinek szólt a kérdés, jóízűen felnevetett.
- Ne haragudjon, tanár úr, de nekem bőven elég, amit már így is tudok biológiából – mondta pimaszul, és mindenkinek leesett, hogy mire gondol. A fekete hajú még jobban elvigyorodott, aztán megmozdult, jelezve, hogy mára elég ebből és be akarna ülni végre az órára.
A lógó ruhás szemtelenül végig mért egy lányt, és mikor a tanár visszafordult a terem felé, kacsintott egyet. A szőke hajú lány erre csak felkuncogott és csavargatni kezdte a haját. Mindkét srác elvigyorodott, aztán lepacsiztak, de csak a fekete hajú jött be a terembe. Becsukta maga után az ajtót, és ahogy megfordult, kissé összeszűkült szemekkel pásztázta végig a termet, aztán a pillantása megállapodott rajtam.
Éreztem, ahogy újra elvörösödök, már elmondani sem tudom mennyire. Egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, aztán hirtelen egy óriási vigyor jelent meg az arcán. Az egyik lány az első padból hátrafordult és rám nézett.
Elindult felém.
Jön a hercegem.

Lehajtottam a fejem, és magamban ezerszer elátkoztam magam, amiért nyáron úgy gondoltam, a hosszú hajamban túl melegem lenne és levágattam, mert így most nem tudtam eltakarni az arcom. Kihúzta mellettem a széket, leült és a földre dobta maga mellé a táskáját. Nem is értettem, miért ült le mellém, az mellé, akit nem is ismer, mert teljesen biztos voltam abban, hogy ebben a teremben mindenki nagyon örült volna, ha mellé ül. Aztán rájöttem, hogy nem miattam ült le ide, hanem mert máshol már nem volt hely. Hát persze.
Még mindig éreztem magamon a tekintetét, de nem mertem ránézni. Megcsapta az orrom egy nagyon kellemes illat és tudtam, hogy belőle jön, az ő illata. Frissen mosott ruha illata volt, ami keveredett egy kis férfias parfüm illattal és cigi szaggal. Összevetve, nem éreztem még ennél finomabb illatot soha az életemben.
Mivel nem nézhettem továbbra is a nyitott könyvem, ezért végül felnéztem. Nem rá, hanem a tanárra. Mély levegőket vettem, nem csak azért, hogy minél többet be tudjak szívni ebből a mesés illatból, hanem hátha így kicsit le is nyugodok. Lassan felemeltem a kezem, hogy megigazítsam a hajam, nehogy hülyén álljon, aztán mindkét kezemet visszacsúsztattam az ölembe. Egyenesen a tanár felé néztem, de még mindig láttam a szemem sarkából, hogy engem néz. Szerintem még nem is pislogott. Azt is láttam, hogy elő sem vette a cuccait.
Aztán megmozdult, kicsit felém fordult, előre nyújtotta a kezét, és megszólalt egy óriási mosollyal az arcán: – Bill vagyok.