– Maradj itt, kérlek! – utasított az egyik menedzser. – Bill nemsokára megérkezik és kezdetét veheti a találkozó – fűzte hozzá ünnepélyes hangnemben, mire a szívem nagyot dobbant. Körbepillantottam a szobában gyorsan, ő addig visszacsukta az ajtót, magamra hagyva.

Izgatottan ültem le a díványra, majd elővettem az összehajtott papírokat a táskámból, és leraktam az asztalra. Unalmamban a falon lévő posztereket fürkésztem – mindegyik a Tokio Hotel tagjait ábrázolta, és észveszejtően jól néztek ki rajtuk, főleg Bill.

El sem hittem, mikor olvastam a levelet, hogy én lettem a szerencsés kiválasztott, aki eltölthet egy órát Bill Kaulitzcal és beszélgethet vele. Noha megkaptam a kiokításokat, hogy miket kérdezhetek és miket nem, mit tehetek, mit nem – körülbelül annyi volt, hogy ülhetek és hozzászólhatok, plusz kapok egy autogramot tőle –, de még így is határtalanul boldog voltam.

Már háromnegyed órája vártam, mikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett ő. Rápillantott a testőrére, aki utána akart jönni, és intett fejével, hogy nem, így az alak becsukta az ajtót, és kívül maradt.

Bill élőben még jobban nézett ki, mint a posztereken, a klipekben, a tévében és a plakátokon. Hihetetlenül magas és karcsú alakja meglepett. A szeme olyan mélybarna volt, amibe a lányok első látásra belezúgtak. Ajka puhának és telt tűnt – persze tesztelni nem lesz alkalmam.

Felugrottam és annyi mindent akartam mondani, de azt sem tudtam, hogy hol kezdjem, így csak tátogtam kikerekedett szemmel, akár egy partra vetett hal, mire Bill csak elmosolyodott a reakciómon.

– Kérsz inni valamit, Amelia? – kérdezett meg kedvesen.

Ahogyan kimondta nevemet, azt hittem, hogy elájulok. Heves bólogatásba kezdtem, majd visszahuppantam a díványra, mert a lábam remegett, akár a kocsonya.

Odasétált a mini hűtőhöz, ami a szoba másik végében állt és kivett belőle egy üveg kólát, majd fogott egy poharat és félig megtöltötte. A lábával csukta vissza a hűtőt, és mosolyogva jött oda hozzám.

Egyik kezében a pohár volt, a másikban az üveg. Felém nyújtotta a poharat, de én nem viszonoztam a dolgot, ezért felvonta a szemöldökét.

– Azt mondták, hogy nem szabad hozzád érnem – feleltem a fel nem tett kérdésére vállat vonva.

Ciccegett egyet, majd megforgatta a szemét bosszankodva és lerakta elém a poharat az asztalra – pontosabban inkább levágta. A pohárból kifröccsent a kóla és elkezdett a padlószőnyegre csöpögni az asztalról. Sietve töröltem le a pulcsim ujjával a patakocskát, ami csordogált lefelé, majd felkaptam a papírjaimat, és megpróbáltam azokkal felitatni a barna löttyöt a szőnyegről is.

Bill levágódott a szemközti bőrfotelbe, majd felrakta a lábát az asztalra és meghúzta a kólás üveget. Ahogy ránéztem az arcára, nyoma sem volt a néhány perccel ezelőtti angyali Billnek. Megrökönyödve bámultam őt, mint aki nem hitte el, ami épp történt.

– Mi van? – mordult rám barátságtalanul.

– Én… én sajnálom, ha valami rosszat mondtam – kértem elnézést tőle. Nem értettem a viselkedését.

Felnevetett, de nem olyan édesen, ahogyan az elején. Ez a kacaj gúnyos volt inkább.

– Ugyan, édes, ne vedd magadra! – vigasztalt szenvtelenül, majd előhúzott egy doboz cigit és öngyújtót a kabátzsebéből, és rágyújtott. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból, és csak figyeltem őt szótlanul.

– Nos, még van negyvenhét perced beszélgetni velem – jegyezte meg ridegen az órára pillantva. – Fogd rövidre, hogy mennyire imádsz és bálványozol, és hogy mennyire sokat segít a zeném, és hogy teljesen megértesz, és hogy szerinted te és én lelki társak vagyunk – figurázta ki durván a fanjait, majd újra beleszívott a cigijébe, és kifújta a füstöt.

Ami a legfájdalmasabb volt számomra, hogy valóban ezeket készültem mondani. Vajon hány tucat lány szájából hangzottak már el ezek a szavak?

– Látom, hogy a szádból vettem ki a szavakat – jegyezte meg önelégülten mosolyogva.

Megszégyenítve és becsapva éreztem magamat, és ez bizonyára lesütött rólam.

Nem ilyennek képzeltem el Bill Kaulitzot a Tokio Hotel frontemberét. Az interjúkban, a nagyközönség előtt egy érzékeny és félénk fiúnak tűnt, komolynak és melankolikusnak, akinek gondoskodásra és szeretetre volt szüksége.

– Ne nézz rám ilyen csalódottan az isteniért! – nyögött fel fáradtan. – Tessék, Bill Kaulitzot akartad, hát itt van! – tárta szét a karját indulatosan. – Vagy neked a kitalált Bill kell, aki belépett az ajtón? – mosolyodott el gúnyosan. – Ha ő kell, csak mondd, és visszahozom! – felelte morogva, majd szívott egy slukkot a cigijéből.

– Miért? – kérdeztem suttogva, a hangom elcsuklott, mert a sírás határán álltam.

Percek alatt összedőlt a hősömről alkotott képem. Milliárd darabkára, amiket újból megkeresni és összeragasztani képtelenség lett volna.

– Mit miért? – vetette oda közönyösen.

– Miért viselkedsz így? – szipogtam, és éreztem, hogy az első könnyek legurulnak az arcomon.

– Mármint önmagamként? – alakította át a kérdésemet konkrétabbá. – Egyszerű, mert én vagyok – adta az egoista választ, miközben elnyomta a cigijét a bőrülés karfáján.

– Te játszol velem – jelentettem ki határozottan. – Csak színészkedsz, hogy tesztelj! – találtam meg a magyarázatot a viselkedésére, mire ő gúnyosan felhorkant.

– Már mi a jó rohadt francért tesztelgetnélek? – tette karba a kezét szemrehányóan. – Amúgy meg te pedig áltatod magadat – vágott vissza bosszankodva. Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem. – Nem, nem álmodsz – szólalt meg, mintha olvasott volna a gondolataim között. – Ez a kiábrándító a valóság. Ez vagyok mind, kicsikém! – nevetett fel gúnyolódva.

Betelt a pohár: Bill Kaulitz vagy sem, nem beszélhetett így velem!

– Úgy érted, hogy egy bunkó német kölyök vagy, aki buzisan öltözködik, és az érzelmes hőst játszva próbálja eladni magát a közönségnek, hogy pénzt szerezzen? – tettem fel neki a kérdést dühödten.

– Olálá! – mosolyodott el elismerően. – Pedig úgy tűnt, hogy olyan vagy, mint a többiek – fűzte hozzá elgondolkodva.

– Igen, olyan vagyok, mint ők! – csattantam fel. – Csalódott vagyok, és becsapva érzem magam, mert leromboltad az álomképemet, ami bennem élt. Én nem ilyennek képzeltelek egyáltalán – vágtam a fejéhez az igazságot, csak úgy, ahogy ő tette.

Komoran bámult a kezében lévő pohárra, mintha bármi újdonságot tartalmazna az. Feszülten figyeltem, ahogyan rám emelte tekintetét, majd keserűen elmosolyodott. Nyoma sem volt már a gúnynak.

– Bocsáss meg! – mondta finoman. – Kicsit elszaladt velem a ló – sóhajtotta, majd kezével beletúrt a hajába. Hátradőlt a fotelban, és rám mosolygott kedvesen. – Beszélgessünk! – jelentette ki, mintha nem is váltottunk volna ezelőtt még egy szót sem. – Tetszett a koncert? – érdeklődött kíváncsiságot tettetve.

Elszörnyedve bámultam őt, majd hevesen rázni kezdtem a fejemet.

– Nem, nem, és nem! Nem játszhatod ezt! – kiáltottam összezavarodottan, miközben felpattantam a kanapéról. – Én… én… el akarok menni innen – dadogtam zavartan, majd elindultam az ajtóhoz tántorogva, mint egy részeg az újév éjszakáján.

Éppen lenyomtam volna kilincset, mikor hátulról Bill megfogta a kezem, és meggátolt a mozdulatban. Az érintése olyan volt, akár egy simogató szellő egy perzselő nyári napon. Jólesett, és még többre vágytam.

– Kérlek, maradj még egy kicsit! – könyörgött szinte megalázkodó hangnemben. – Elmagyarázok mindent! – tette hozzá, miután nem mozdultam a pozíciómból.

– Nem, ez már értelmét vesztette számomra – jelentettem ki remegő hangon.

Bill elvette kezét az enyémről, és az érintése máris hiányozni kezdett, mint egy kemény drogosnak a napi adagja. Nem válhat senki függővé fél perc alatt, az képtelenség, de Bill Kaulitznak mégis sikerült azzá tennie.

– Legalább hadd vitesselek haza, és közben beszélgethetnénk! – ajánlotta fel még egy próbát téve, hátha jobb belátásra bír valamiképpen.

– Sajnálom, de a vonatom fél egykor indul – sóhajtottam.

– Hajnalban vonat? – kérdezett vissza döbbenten, mintha azt feltételezné, hogy hazudtam neki.

– Igen. Átutaztam fél Németországot, hogy találkozhassam valakivel, akiről kiderült, hogy egy hazug csaló – feleltem nyersen, majd a számra csaptam, mikor rájöttem, hogy mit is mondtam ki. Félve hátrapillantottam, ám Bill megbántott arca mindent elárult. Éreztem, hogy ezt nagyon elszúrtam. – Sajnálom, nem úgy gondoltam, de ez már mindegy is – magyaráztam hűvösen. – Nem fogok szabadkozni – tettem hozzá szenvtelenül. – Minden jót, Bill Kaulitz! – mosolyogtam rá kedvesen, majd kinyitottam az ajtót, és távoztam, otthagyva a savanyú arcú sztárt.

Az egyik biztonsági őr kísért ki, majd fogtam egy taxit, és kivitettem magamat a pályaudvarra. Igazán vegyes érzések kavarogtak bennem a találkozóval és Bill-lel kapcsolatban.

Egy teljesen más milyen embernek képzeltem el, de neki igaza volt abban, hogy ez csak az én hibám. Elvégre tisztában kellett volna lennem azzal, hogy talán nem olyan, mint amilyennek én gondoltam őt. Minden, amit eddig láttam róla és hallottam tőle egy szempillantás alatt átértékelődött bennem. Minden mosolya és mondata mesterkéltnek és hamisnak tűnt, de mégis volt benne valami, ami igazi volt: a szomorúság.

Az a tiszta, megmagyarázhatatlan szomorúság, ami belőle áradt még a képeken keresztül is. Azt hittem, hogy pontosan értettem az érzéseit, de bebizonyította, hogy tévedtem. Azt hittem, hogy a dalain és a nyilatkozatain keresztül megismertem, de ráébresztett, hogy annyit tudtam róla, mint a kéményseprőről, aki évente kétszer jön.

A hét és fél órás út eléggé megviselt, hiába aludtam át az egészet. Olyan fáradtnak éreztem magamat, mintha gyalog tettem volna meg. Amikor hazaértem, Anya már nem volt otthon jellemzően. A kisöcsém a szobájában aludt még, én pedig halkan belopóztam a sajátomba. Tanácstalanul néztem körbe, és mindenhonnan Bill Kaulitz pillantott vissza rám.

Visszatartva az előtörni készülő sikolyomat, odatrappoltam a falhoz, és elkezdtem letépkedni a posztereket. Miután eltüntettem az utolsót is, lerogytam a szobám közepére, és zilálva meredtem magam elé. Hirtelen a testem magától dőlt, és elterültem ott helyben, majd lehunytam a szemem, hogy újra álomba merülhessek.

Igazából az eset után minden folytatódott a régi kerékvágásban. Dolgoztam, vezettem a háztartást, segítettem az öcsémnek, pénzt adtam Anyámnak. Az életem cseppet sem változott meg az alatt az egy éjszaka alatt. Pedig azt reméltem, hogy egy kicsit elmenekülhetek előle, és elfelejthetem, hogy ki is vagyok egy órácskára.

A Tokio Hotelért már nem rajongtam, mert inkább elviseltem a tátongó űrt, amit bennem hagyott az élmény, mintsem újra csalódjak a bálványomban.

Ám egy este igen furcsa dolog történt. Miután hazaértem a munkából, és megvacsoráztattam az öcsémet, majd ágyba bújtattam, leültem tévét nézni egy kicsit, mert ritkán jutottam el mindig is odáig. Éppen a csatornák között váltogattam, mikor is a zeneadóra tévedtem, ahol a Tokio Hotel legújabb klipjéről volt, és arról, hogy néhány perc múlva elsőként levetítik. A kíváncsiságom kihozta belőlem a legjobbat, így megvártam.

A kezdő képsorok egy gyönyörű, ódon kúriát mutattak, és egy férfit, aki Bill volt, amint az ajtón dörömbölt. Ámulattal bámultam őt, mert teljesen másmilyennek tűnt, mint néhány hónapja, mikor találkoztunk. Sokkal nyugodtabb és boldogabb volt a kisugárzása, mint bármikor ezelőtt.

Még jobban csak akkor döbbentem meg, mikor meghallottam a nyitó akkordokat, és a dalszöveget. Hogy miért? Mert részben az enyémek voltak! Igaz, hogy kissé átírták őket, de ráismertem.

Azt terveztem, hogy megmutatom Billnek a szerzeményeimet, de sosem tettem meg, mert az este másképp alakult, mint vártam. Ám rá kellett jönnöm, hogy ottfelejtettem a kólába áztatott papírjaimat, amik tartalmazták őket.

Sokkos állapotban néztem végig a klipet, és olyan sírhatnékom támadt, mint a találkozásunkkor.

A legvégén hirtelen megjelent egy sor szöveg: Köszönettel Ameliának

Totálisan elbőgtem magam a dolgon. Nem értettem, hogy miért tette vagy, hogy mit akart jelenteni ez neki, nekem.

– És a premier után, itt van velünk Bill Kaulitz, az együttes frontembere – jelentette be ünnepélyesen a műsorvezető. – Jó estét, Bill – üdvözölte őt barátságosan.

– Jó estét mindenkinek – mosolyodott el Bill kedvesen. – Köszönöm, hogy itt lehetek.

– Mi köszönjük neked, hogy elfogadtad a meghívást – kontrázott rá a nő. – Mondd csak, Bill, ki Amelia, akinek a legvégén köszönetet mond az együttes? – szegezte neki a kérdést Billnek mohón, akár egy ragadozó, ami becserkészte az áldozatát.

– Igazán én mondok neki köszönetet, és nem az együttes – vallotta be Bill kényszeredetten, szemét lesütve. – Köszönöm, Amelia – pillantott a kamerába újra komolyan. A tekintete csillogott, hálát és örömöt tükrözött. – Ha látod ezt, tudd, hogy sokat tettél értem. És számíts rá, hogy megkereslek, hogy megháláljam neked mindezt, és újra bocsánatot kérjek! – mosolyodott el, majd kacsintott egyet.

– Várlak, Bill – suttogtam meghatódottan, majd kikapcsoltam a tévét. Lefeküdtem aludni, mert a munka várt rám másnap. Hajnali hat óra felé valaki rátenyerelt a csöngőre. Kénytelen voltam kiugrani az ágyból, és ajtót nyitni, mert nem akartam, hogy az öcsém felébredjen.

– Tudja maga, hogy hány óra van? – nyitottam ki az ajtót dohogva.

– Elnézést, de a vonatom most ért – szabadkozott, én pedig azt hittem, hogy még mindig álmodom. – Csak egy hazug vagyok, de most őszinteséggel jöttem – tette hozzá nyíltan. – Beengedsz?

VÉGE