Kinyitottam a szám. Mondani akartam valamit, bármit, hogy ne menjen el. Elindult. Rémültem néztem, ahogy minden lépéssel egyre csak távolodik.

Nem tudtam, mit csináljak, mit mondjak. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Azt szerettem volna, hogy még egyszer rám nézzen, mosolyogjon, hogy még utoljára megsimogassa orcámat.

Éreztem, ahogy a lábam önkéntelenül is megmozdul. Nem értettem, mi ez a zaj, majd rájöttem, hogy a cipőm kopogása. Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Pár másodperc múlva feltűnt karcsú alakja a messzeségben. Gyorsítottam a tempón.

Ahogy közeledtem, ő úgy lassított. Mielőtt beértem volna, megfordult. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Szétnyitotta karját, mintha előre tudta volna, mit fogok tenni.

Én pedig nem fékeztem, hanem egyenesen a karjába rohantam. A lendületem ledöntötte lábáról és én pedig ráestem.

Nem érdekelt, ha fájt neki. Az sem zavart, hogy én bevertem a térdem. Éreztem, ahogy ő is szorosan megölel.

– Nem akarom, hogy elmenj – suttogtam kétségbeesetten.

– Nézz rám! – parancsolta határozottan, a hangja mégis lágyan csengett.

Lassan felemeltem a fejem a mellkasáról, s az arcára pillantottam. Ő pedig ugyanúgy mosolygott, mint mindig.

– Mindig melletted leszek, még ha csak lélekben is. Sosem hagylak el, még ha úgyis tűnik.

–Kérlek – könyörögtem.

Megrázta a fejét, majd ülőpozícióba helyezte magát.

– Lehetetlen kérsz – válaszolta.

– Hagyj fel ezzel, és maradj velem! – kiáltottam elkeseredetten.

Már nem tudtam mivel meggyőzni. Mindent megpróbáltam.

Csak újra megrázta a fejét, majd lassan felállt, engem is felhúzva.

– Ígérem, hogy sietek vissza – suttogta, miközben egy puha csókot lehelt a homlokomra.

– Az nekem nem elég – morogtam megtörten.

– Meglásd, a háborúnak egy-kettőre vége lesz, s újra béke fog honolni mindenütt – mosolyodott el szelíden, miközben az arcomat cirógatta gyengéden.

Bőszen bólogattam, kifejezve egyetértésem. Messziről harangszó hallatszott. Ő az égre emelte tekintetét, majd újra rám pillantott.

Még egyszer szorosan megölelt, majd újból útnak indult.

Én pedig álltam ott mezítlábasan, pizsamában, s harcoltam az előtörő könnyekkel.

Olyan volt, mintha elvitt volna valamit. Valamit a lényemből. Tudtam, hogy többet nem látom viszont, ahogy ő is.