Ajánlott zene: Evanescence – My Immortal, Evascence – Hello

A megtört

Annyira megtört. Egyszerűen vége.

Látszik rajta, hogy már nem lesz soha többé a régi önmaga: az a mosolygós, vidám, viccelődő, bájos lány, akinek megismertem. Az is lehet, hogy a tesóm hozta ki belőle, és csak mellette volt ennyire boldog. Most már élete végéig szomorú lesz, és sosem fog újra nevetni. De teljesen igaza van.

Én is elvesztettem az egyik legfontosabb személyt az életemben. Nincs már mellettem. Most látom utoljára, mielőtt lecsuknák a koporsót. Megnézzem egyáltalán? Mit fognak gondolni, ha ránézek az arcára, és keserves zokogásban török ki, akárcsak ő? De mit hisznek az emberek, ha még csak el sem búcsúzom tőle?

Ennyi embert egy temetésen. Többen vannak szinte, mint a koncertjeinken. Már amúgy sem lépünk fel többet.

Te jó ég, egyre kevésbé tudja tartani magát. Odamenjek hozzá? De lehet, hogy félreértik a többiek. A fenébe is, ő a tesóm menyasszonya volt, tehát szinte családtag, így ez nem jelent semmit.

Tépelődve és feszengve sétálok oda hozzá, majd megállok szorosan mellette. Rendületlenül a nyitott koporsót bámulja, amelyben az ikertestvérem fekszik.

Egész testében rázza a zokogás, és a szeme már olyan szinten kivörösödött a sok sírástól, hogy legszívesebben orvoshoz vinném.

Egyik lábamról a másikra dőlök, és töprengve meredek a szemközti falra, miközben azon vergődök, hogy mihez kezdjek.

– Istenem – hallom magam mellől a megtört, halk hangot –, miért őt? – teszi fel a kérdést elcsukló hangon, majd újból bőgni kezd.

Ennyi elég volt! A kezemmel megfogom az övét, és megszorítom. Ő nem igazán viszonozza a gesztust, de nem fejti le ölelő ujjaimat a sajátjairól.

Ott állunk még néhány percig, majd a koporsót lezárják, mi pedig elfoglaljuk a helyünket, hogy kezdetét vehesse a szertartás. A pap gyönyörűen beszédet mond, szinte még én is majdnem könnyezek. De tartom magam, miatta is. Legalább kettőnk közül egyikünk maradjon erős. Ez persze a férfi dolga.

A szertartás végeztével elkísérjük utolsó útjára testvéremet. Ahogyan belehelyezik azt a díszes dobozt a földbe vájt lyukba, érzem, hogy a szívem egy darabja is vele együtt süllyed a föld alá.

A másik része viszont itt marad, hogy segítsek rajta. Mert magamon már nem tudok, sem a testvéremen. De őt mindenképp meg akarom menteni.

A tor kínos csendben telik. Az összes ismerős és rokon méltatóan beszél néhai tesómról sok emléket felidézve, és egyre csak részvétüket fejezik ki. Főleg neki.

Az özvegynek, aki még nem is özvegy, de már nem is lesz feleség. Legalábbis nem a testvéremé.

Látom rajta, hogy egyre nagyobb letargiába esik. Mikor már a harmincadik ember is odamegy hozzá, elszakad nála a cérna, és kimasíroz a szobából.

A levegő megfagy egy pillanatra, és az emberek szánakozóan bámulják a nyitott ajtót, amin kirontott.

– Egy pillanat – szólalok meg bocsánatkérően, majd utána sietek.

A ház mögötti verandán ülve találok rá. Ölébe ejtett kezét bámulja, mintha attól várná a megoldást a helyzetre.

Odasétálok hozzá, és megállok néhány lépésre tőle, úgy figyelem tovább. Nem mond egy szót sem, de én sem.

– Ezek a kezek – töri meg a csendet váratlanul néhány perc után – semmire sem jók – jegyzi meg reményvesztetten.

– Hogy érted? – rázom meg a fejem értetlenkedve.

– Annyit imádkoztam velük, amennyit csak bírtam, és meg sem használtak – magyarázza meg remegő hangon. Ökölbe szorítja apró kezeit, majd üres tekintettel rám pillant.

– Nincs igazad – felelem határozottan, mire keserűen elmosolyodik.

– Már hogyne volna – emelkedik fel lassan, majd leporolja gyönyörű fekete ruháját. – Sajnálom az előbbi jelenetet, nem akartam – harap bele ajkába feszélyezve.

– Semmi baj, teljesen megértik – nyugtatom meg szenvtelenül. – Ha nem szeretnél visszamenni, akkor itt maradhatsz – ajánlom fel neki gálánsan. – Majd én elintézem a többit – teszem hozzá, mikor látom, hogy habozik.

– Nem, visszamegyek – jelenti ki határozottan. – Megteszem érte – teszi hozzá komoran.

– Gyere, visszakísérlek – nyújtom felé a kezemet, ő pedig elfogadja.

Együtt vonulunk vissza a házba, és a meglepett tekintetek mindent elárulnak. Ő kifejezéstelen arccal néz szembe a tanácstalan emberekkel, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit mondjanak.

Az utolsó vendégek olyan fél kilenc körül távoznak. Ő pedig megkezdi a romeltakarítást.

Rendületlenül figyelem, ahogy a használt tányérokat egymásra pakolja, majd beviszi a konyhába, és a mosogató mellé rakja a poharakhoz. Az ételmaradékokat kidobja a kukába, és a megmaradt fogásokat lefedi, majd beteszi a hűtőbe.

– Ne segítsek valamiben? – teszem fel a kérdést, és rögvest leint.

– Hagyd csak, inkább lefoglalom magam. Addig sem figyelek az ürességre magamban és a csendre körülöttem – fűzi hozzá bánatosan.

– Hát jó – adom be a derekam sóhajtva. – Azért szólj, ha mégis – teszem hozzá, majd leülök az ebédlőasztalhoz, és onnan kísérem figyelemmel a munkálkodását.

Már fél tizenegy is elmúlik, mire az utolsó mosatlant is megtisztítja. Fáradtan sóhajtva törli meg nedves kezét, majd hozzám fordul. Én is csak álmosan pislogok már, de próbálom elrejteni fáradtságom jeleit.

– Nyugodtan hazamehetsz – bocsát utamra, mintha ő tiltotta volna meg eddig is, hogy szabad akaratomból lelépjek innen. – Jól leszek – mondja türelmesen, mikor meg se moccanok.

– Biztos nem szeretnéd, hogy itt töltsem az éjszakát? – állok fel kelletlenül. Ha nem akarja, hogy maradjak, akkor nem maradhatok, elvégre ez csak az ő háza most már.

– Megleszek – feleli eleresztve mellé még egy biztatónak szánt mosolyt, ami inkább egy szomorú fintornak hat.

– Hát rendben – egyezek bele végül. – Holnap azért átjövök reggel, jó? – nézek rá nyomatékosan.

– Jó – bólint beletörődően.

– Jó éjszakát – megyek hozzá közelebb, de megtorpanok.

Megöleljem? Vagy csak veregessem meg a vállát? Esetleg egyiket sem, hiszen ő a testvérem menyasszonya… volt.

– Jó éjt – köszön el ő is látszólag nincs tudatában annak, hogy mit akartam tenni.

Egészen a verandáig kísér ki, és végignézi, ahogy beülök az autóba, majd elhajtok az éjszakába.

Otthon levetem magamról az öltönyt, és rögtön a vodkáért nyúlok. Fél üveggel gurítok le, mire megérzem a hatását. Az agyam tompulni kezd végre, és kezdem azt hinni, hogy elfelejtek mindent: a temetést, a halott testvéremet, őt és a bűnös vágyaimat.

Bódult állapotban rogyok le a kanapéra, és dőlök el, mint egy zsák. Még a tompa puffanás is stimmel. Azért, mielőtt elaludnék, kiürítem azt a vodkás üveget, nehogy álmomban felborítsam és kifolyjon. Kár lenne érte.

Reggel kinyitom a szemem, és sajgó fejemhez kapok. Felkelek, és újra odasétálok a minibárhoz. Ezúttal a skót whisky mellett döntök. Amint az ajkamhoz emelném, eszembe jut, mit is ígértem neki. Márpedig hozzá csak kocsival juthatok el, és taxizni biztos nem fogok.

Halk káromkodások közepette rakom le a csábító palackot, majd a fürdőbe megyek, hogy teljesen kijózanítsam magam egy jó zuhannyal. Mielőtt elindulnék, még gyorsan bekapok pár falatot, de a kávékészítésre már nem vállalkozom. Túl sok idő lenne.

A fél órás út valahogy rövidebbnek tűnik, mint általában. Mire észbe kapok, már ott is állok az ajtaja előtt. Egy határozott mozdulattal csöngetek be, nehogy meggondoljam magam. Beletelik jó egy percbe, mire kinyitja az ajtót. Egy köntöst visel mindössze, és a haja nedves. Ezek szerint a kádból sikerült kiugrasztanom.

– Szia – köszönök neki lágyan. Az arcán látszik, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, helyette csak sírt.

– Szia – válaszol rekedten. – Gyere be – invitál a házba, majd félreáll az ajtóból, hogy bemehessek. – Kérsz valami reggelit? – kezdeményez beszélgetést, miközben becsukja a bejáratot.

– Már ettem – felelem sietve, ő pedig habozni tűnik –, de egy kávéért ölni tudnék – teszem hozzá elmosolyodva.

Ő még csak a jó kedv legkisebb szikráját sem mutatja. Sőt azt sem érzem rajta, hogy valóban szívesen lát itt.

Mondjuk miért is tapsikolna örömében, mikor annak a személynek a kiköpött mása vagyok, akit elvesztett. Kegyetlenség részemről ezt csinálni vele. Idetolni a képemet, amivel csak folyton rá emlékeztetem.

– Máris felteszem hozzá a vizet – jegyzi meg, majd a konyhába siet. Én lassan követem őt, hogy legyen egy kis ideje összekapni magát.

Kikészít két bögrét meg kanalat, mellé cukrot és tejet, miközben a kávé fő. Én végig a hátát szuggerálom, és a tekintetem egy pillanatra sem veszem le róla.

– Gondolkoztam – szólal meg hirtelen.

– Min? – kérdezek rá, mikor nem folytatja.

– Szeretném a segítségedet kérni – fordul velem szembe, majd szorosba fogja a mellkasa előtt a köntöst, amely kissé szétnyílt a mozdulat hevében.

– Milyen ügyben? – firtatom tovább a dolgot, mert látom, hogy magától nem igazán sikerül egybe kimondania az egészet.

– Kölcsön kérnék tőled, hogy vehessek a városban egy kis lakást – hadarja el.

– Ezt nem teljesen értem – jegyzem meg a szemöldökömet összevonva. – Rengeteg pénzt hagyott rád, és ha az nem lenne elég, akár a házat is eladhatod – tárom szét a karomat, majd körbepillantok.

Ő összerezzen, és a szemében ijedtség és reményvesztettség csillan meg.

– Képtelen lennék eladni ezt a hazát – rázza meg a fejét szomorúan. – Az a pénz pedig nem illet engem – teszi hozzá tényszerűen.

– De rád hagyta – érvelek.

– Nem voltam senkije sem – kontráz rá, én pedig szemrehányóan teszem karba a kezemet.

– A menyasszonya voltál – közlöm vele dacosan.

– De nem a felesége, hogy ilyen tetemes összeget érdemeljek – ellenkezik. – Az a pénz téged illet, elvégre te vagy a családja – mutat rám határozottan.

– Rendben, akkor egyezzünk meg – váltok taktikát. – Keresünk neked egy szép lakást, amit ajándékba kapsz tőlem, és mellé elfogadod a hagyaték egyharmadát is – ajánlom fel neki abban reménykedve, hogy elfogadja.

Az részemről fix, hogy nem engedem el minden fillér nélkül a vakvilágba egyedül. Ha kell erőszakkal, de rajta tartom a szemem, amíg csak szükségét érzem.

– De… – kiáltja döbbenten. – Nem fogadhatom el! – erősködik tovább.

– Vagy ez, vagy egy fikarcnyit sem segítek – vonom meg a vállam unottan.

Ha másként nem tudok rá hatni, akkor marad a zsarolás.

Elsápadva tátja el a száját, és látom rajta, hogy kétségbeesetten keresi a szavakat, hogy megint ellent mondhasson nekem.

A kávéfőző jelezni kezd, ő pedig minden szó nélkül tölti ki a csészékbe, majd az egyikbe két cukrot rak, a másikba csak egy kis tejet önt.

Amint végez, felveszi őket, és leül az asztalhoz velük. Követem a példáját, és elveszem a cukrosat.

Meglepő, hogy tudja, hogyan iszom a kávém. Lehet, hogy azért, mert a tesóm is mindig így itta.

– Kérlek – suttogja váratlanul.

– Nem – ingatom meg a fejem rosszallóan –, én kérlek. Szerinted ő azt akarná, hogy minden nélkül élj, nyomorban élj tovább? – vonom kérdőre élesen. A csészéjét bámulja, és mikor újra rám pillant, szemében könnyek csillognak. – Francba, sajnálom! – sóhajtom idegesen, majd átfuttatom ujjaimat a hajamon.

Most mégis mit csináljak? Csak ül és rám mered, mintha legalább őt látná bennem. Nem vághatom a fejéhez, hogy én nem ő vagyok.

– Ha kell, a híd alatt alszom – szólal meg makacsul.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás így? – szegezem neki a kérdést tanácstalanul.

– Egyáltalán nem – rázza meg a fejét.

– De most komolyan, miért kell még így bonyolítanod mindent? – tárom szét a karomat értetlenkedve. Egy pillanatig sértődöttnek tűnik, majd megrántja a vállát.

– Én csak szeretnék továbblépni – mondja ki suttogva. – De felejteni nem akarok.

– A kettő együtt márpedig nem megy! – vágom rá határozottan. Tekintetét leveszi rólam, és zavartan az ablak felé bámul.

– Akkor fogalmam sincs, hogy mitévő legyek – jegyzi meg keserűen.

Újabb csend áll be kettőnk közé. Én a kávémat fixírozom ahelyett, hogy meginnám. Annyira akarok segíteni neki, rajta, miatta. De nem tudom, hogy mi lenne a legjobb számára.

– Költözz hozzám! – bukik ki belőlem akaratlanul is, mire ő döbbenten kapja felém a fejét. Hitetlenkedve méreget, és érzem, hogy nem igazán tudja eldönteni, hogy jól hallotta-e, amit mondtam.

– De hát te… – kezd bele bizonytalanul, de félbehagyja. – Neked igényed van a nagy személyes térre, és nem akarok teher lenni – fogalmazza meg mondandóját szépen, nehogy megbántson.

Sikeresen lefordítom magamnak, miszerint nem akarja végighallgatni és nézni, ahogyan minden éjjel részegen beesek, és más-más nőket döngetek, néha egyszerre többet is.

– Egy ideje már nem vágyom rá annyira – köszörülöm meg a torkom idegesen. Ő meglepetten bólint, mintha megértené. – Nézd, így vagy úgy, de nem hagyom, hogy nincstelenné válj! Még akkor sem, ha te is akarod a legjobban – erősködöm, hátha végre sikerül meggyőznöm az igazamról.

– Rendben – adja meg magát végül –, de ha csak egy kicsit is zavarlak, szólj és eltűnök! – teszi hozzá erélyesen.

A nyelvem hegyén van, hogy ő sose zavarna, de visszafogom magam, mielőtt még kimondanám. Nem akarom, hogy bármit is félreértsen, vagy inkább sejtsen.

– Mikor szeretnél költözni? – kezdeményezek beszélgetést újra, miután már megint szótlanul ülünk egy ideje.

– Minél hamarabb – vágja rá gyorsan, én pedig meghökkenek a válaszán. – Egyszerűen muszáj – ingatja meg fejét, majd két kezével fogja meg a csészéjét.

– Megértem – felelem együttérzőn. – Akkor akár ma is elkezdhetünk összecsomagolni, ha gondolod. – Az arcán átsuhan a kétségbeesés és a habozás. – Idővel sem lesz jobb érzés – biztosítom felőle szomorúan.

– Oké – fújja ki magát. – Csak felöltözöm. Behoznál a garázsból néhány dobozt? – kér meg, majd az ajtóra mutat, ami a helyiségbe vezet a konyhából. – Még a költözés után maradtak – mosolyodik le keserűen, majd elsétál.

Hát igen. Csak néhány hónapja éltek együtt, mikor megtörtént a tragédia. Pontosan tizenegy hete.

Felállok, majd bemegyek a garázsba, hogy eleget tegyek kérésének. A gyönyörű, fekete sportkocsi még mindig ott van. Együtt választottuk, és még a nevét is belegravíroztattam, mint születésnapi ajándék. Emlékszem, először nagyon nem repesett az örömtől, de aztán megbarátkozott a gondolattal, sőt azt is mondta, hogy kifejezetten megszerette. Istenem, de hiányzik!

Nagyot sóhajtok, majd felkapok pár barna kartondobozt a sarokból, és visszamegyek a házba. Lerakom őket az asztalra, majd kinyitom a hűtőt, és körbenézek. Találok egy üveg pezsgőt és bort. Végül a bort választom. Felbontom, majd felkapom a dobozokat, és felmegyek az emeletre. A hálószoba felé veszem az irányt, és az ajtó elé érve diszkréten bekopogok, noha félig nyitva áll.

– Még egy pillanat – jön a válasz, én pedig türelmesen várok rá. – Jöhetsz.

– Nos, nem tudom, hogy ennyi elég lesz-e, de ha kell, még hozok – mutatom fel a dobozokat és a bort.

– Hát az egyik igen, a másik nem – vágja rá kétértelműen, de nem mosolyog hozzá.

– Idővel eldől, hogy melyikről igaz – mosolyodok el játékosan.

Tekintetem körbetéved a szobában, és megpillantom őt a polcon lévő képen. A mosoly eltűnik az arcomról, mintha sosem lett volna ott. Olyan boldognak látszanak együtt a képen, hogy majd megszakad a szívem, és némi irigység is bujkál bennem. Ez persze cseppet sem helyes tekintve a körülményeket.

– Oké, mivel kezdjük? – pillantok rá. Tanácstalanul kapkodni kezd fióktól fiókig, és előszed csomó dolgot, amit aztán az ágyra dob. Ezután beront a fürdőbe, én pedig mindenféle csörömpölést hallok, aztán pedig üvegtörés üti meg a fülemet. Rémülten rohanok be én is, és látom, ahogy letérdelve készül hozzáérni a millió darabkára tört tükörhöz.

– Ne nyúlj hozzá! – kiáltom ijedten, ő pedig elkapja a kezét, és meglepetten felém néz. Sietve odamegyek, és leguggolok mellé. – Hé, lassíts le! – suttogom vigasztalóan. – Ez nem egy verseny. Ez önmagad legyőzéséről szól, és bőven van időd rá – nyugtatom meg, majd finoman megsimogatom a hátát.

Előtörnek belőle a könnyek, és szipogva rám veti magát. Olyan kétségbeesetten kapaszkodik belém, hogy szinte összeroppant. Mikor csillapodik a zokogása, letörlöm a könnyeket az arcáról.

– Mit szólnál, ha inkább a borral indítanánk? – mosolyodok el, ő pedig hezitálva bólint egy aprót.

Felhúzom magammal, és kivonszolom vissza a hálóba. A lépései eléggé ingatagok, és félek, hogy elesik, de mégsem következik be. Leültetem az ágyra, majd odanyújtom neki a boros üveget. Először megrázza a fejét, de aztán elfogadja, és majdnem a felét megissza.

– Na – veszem el tőle –, hagyj nekem is! – nevetem el magam, majd én is meghúzom az üveget.

Igazából a bor hamar elfogy, így lemegyek a pezsgőért, sőt még egy kis rumot is találok. Mire végzünk velük, hihetetlenül jókedvünk lesz. Ő is nevetgél, és mindenféle múltbeli vidám sztorikat elevenítünk fel. A dobozok még mindig üresen állnak, ahogyan az üvegek is.

– Tessék, tied lehet az utolsó korty – tartom felé vigyorogva.

– Nem bírok többet inni – vihogja el magát, majd eldől az ágyon mellettem. – Gyerünk, idd meg! – int felém a kezével nevetve.

– Hát jó – adom be a derekam, majd kiiszom az utolsó csepp rumot is. Ő pedig boldogan mosolyogva figyel engem.

Mielőtt át is gondolnám, hogy mit is akarok tenni, lehajolok, és finoman megcsókolom. Csak néhány másodpercig tart, de mikor elhajolok, a tágra nyílt tekintete elárulja, hogy mennyire nem számított rá.

Csak szótlanul bámuljuk egymást, amíg fel nem kell, és indul meg a dobozok felé.

– Talán most már neki kéne látni – jegyzi meg zavartan.

– Igazad van – helyeslek, majd én is követem a példáját.

Egészen estig síri csendben csomagoljuk össze a dolgait, és nem is igazán nézünk egymásra. Mikor lezárja az utolsó dobozt, felsóhajt.

– Minden oké? – pillantok rá, majd elveszem előle, és ráteszem a többi tetejére.

– Azt hiszem – feleli bizonytalanul. – Mit kérsz vacsorára? – vált témát gyorsan.

– Nem vagyok éhes igazán – húzom el a számat.

– De enned kell, máskülönben nem vezethetsz – erősködik.

– A kettő hogy függ össze? – ráncolom a homlokom értetlenkedve.

– Az alkoholt az étel szívja fel. És ha a rendőrök megszondáztatnak, akkor biztos kimutatja – magyarázza meg egyszerűen a logikát.

– Van egy jobb ötletem – vágom rá. – Akkor inkább itt alszom – vonom meg a vállam közönyösen. Az arcán valami átsuhan, de olyan gyorsan, hogy nem tudom felismerni az érzelmet.

– Rendben, akkor megágyazok neked a vendégszobában – egyezik bele, majd kisiet a hálóból.

Nagyot sóhajtva támaszkodom neki a komódnak.

Az alkohol nekem is rendesen beütött, de nem bánom. Legalább egy kis bátorságot adott, hogy megtegyem azt.

Eltántorgok a fürdőbe, és megmosom az arcomat, majd a tükörbe nézek.

– Hát, kíváncsi leszek, hogy mond-e valamit rá, vagy úgy tesz, mintha meg sem történt volna – jegyzem meg magamnak eltűnődve.

– Kész a szoba, törülközőt találsz a fürdőben – jelen meg az ajtóban.

Elsétálok mellette, és ő elfordítja a fejét, mintha attól tartana, hogy lesmárolom. Nos, egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, mert ahhoz túlságosan is vonzó volt, amit felkínált: egy ágy és egy forró fürdő.

– Jó éjszakát – vetem még oda neki, majd dülöngélő léptekkel sétálok át az ideiglenes lakosztályomba.

Egy húsz perces frissítő zuhany után érzem, hogy még jobban beüt az alkohol. Szinte négykézláb mászok el az ágyig, majd beleheveredek, és még azzal sem bajlódok, hogy a takarót magamra húzzam. Úgy alszom el, ahogy vagyok.

Reggel zúgó fejjel ébredek, és szinte nyöszörögve vonszolom le magam az emeletről a konyhába. Ő már ott van, és éppen reggelit készít.

– Jó reggelt – köszönök neki motyogva, ami látszólag meg sem hall. – Szia – próbálom meg még egyszer, de megint csak semmi. – Na, hallod – fogom meg a vállát, mire elugrik és nekiesik a pultnak.

– Te jó ég – jegyzi meg rémülten.

– Mi van? – grimaszolok értetlenül.

– Sajnálom, csak egy ideje… szóval hozzászoktam, hogy nem igazán van rajtam kívül más a házban – fejezi be szomorúan, és látom, hogy a sírás kerülgeti. – Kérsz reggelit? – vált témát sietve.

– Jó lenne, a fejem szétrobban – sóhajtom nyúzottan, majd odasétálok az asztalhoz, és lerogyok az egyik székre.

– Tessék – rakja le elém egy tányéron a frissen elkészült omlettet, és mellé egy pohár vizet aszpirinnel.

– Köszi – felelem, majd egyből bekapom a gyógyszert, és iszom rá egy keveset, majd elkezdek falatozni.

– Akkor reggeli után indulunk? – teszi fel a bizonytalan kérdést.

– Ha szeretnél, igen – felelem, és tovább tömöm magamba a kaját.

– Nagyon szeretnék – vágja rá gyorsan, nekem pedig megáll a kezemben a villa.

– Minden rendben? – pillantok rá aggódóan.

– Rendben, csak rendben – fújja ki magát, majd eltűnik a konyhából.

Én gyorsan bepusztítom a maradékot, és elmosogatok magam után. Kinyitom a hűtőt, hogy igyak valamit, de az üres. Végül megtöltök egy poharat vízzel, és azt nyakalom be.

Utána visszamegyek a szobába, és összeszedem én is a cuccaimat. Ketten hordjuk ki a dobozokat a kocsimba, és úgy távozunk, hogy ő vissza sem néz. Egy kicsit sem.

– Hát, ez lenne szerény hajlékom – jegyzem meg zavartan, majd betessékelem a lakás ajtaján.

Kíváncsian pillant körbe, majd egy szomorú mosoly jelenik meg az arcán, mikor észreveszi a testvéremmel közös óriás fotót, ami a kandalló felett van.

Teljesen elfelejtkeztem róla. Annyira megszokott számomra még most is, hogy ott lóg.

– Arra gondoltam, hogy ez lenne a te szobád – nyitok be egy kisebb helyiségbe, ami közvetlenül az enyémmel szemben van, és a fürdő mellett. Bekukkant, és gyorsan felméri a terepet. – Megfelel? – kérdezem kissé idegesen.

– Hát persze, köszönöm – sóhajtja. – Ígérem, hogy nem fogok sokáig alkalmatlankodni – teszi hozzá szabadkozva.

– Ugyan már! – legyintek. – Egyáltalán nem fogsz zavarni – mosolygok rá biztatóan.

Így kezdődik kettőnk furcsa együttélése. Habár próbálok jó fiú lenni, nem játszhatom az ikremet, ezért lassan visszatérek a saját életemhez, mintha ő nem is lenne igazán.

Mindennap eljárok, és későn érek haza, holott az első hónapban mindig vele együtt vacsoráztam, majd filmet néztünk közösen.

Legalább hetente négy-öt különböző nőt cipelek fel az éjszaka közepén, és olyan hangosan csinálom velük, hogy biztosan nem tudjon aludni és hallja ő is, ami folyik éppen. Néha direkt megkérem a nőket, hogy még hangosabban kiáltozzanak, hogy ne kerülhesse el semmiképp a figyelmét, amit művelek. Sose említi, bár látom rajta, hogy azokon a másnap reggeleken mennyire nyúzott.

Próbálom minél jobban elhatárolni magam tőle. Már négy hónapja van nálam, és odáig fajult az egész, hogy nem is igazán beszélünk. Ő mindent megcsinál: mos, főz, takarít. Én pedig élem a gondtalan, kicsapongó életstílusomat.

Egy szót sem szól érte. Úgy tűnik, nem is zavarja egyáltalán. Talán ezért is büntetem. Nem szól, így úgy érzem, hogy nem törődik velem igazán. Pedig én azt akarom, hogy törődjön; hogy rám szóljon; hogy követelje, hogy abbahagyjam. De nem teszi egyszer sem.

Ma kivételes korán hazaérek, mert nincs kedvem járkálni, így együtt eszem vele.

– Holnap elköltözöm – jelenti be váratlanul megtörve az eddig fennállt csendet. Nekem pedig szinte kiesik a kezemből a kanál.

– Hogy micsoda? – nézek rá elképedve és felháborodva. Eddig meg sem jegyezte a költözést nekem.

– Köszönöm, hogy itt lehettem nálad – folytatja fel sem véve a kérdésemet. – Egy barátom lakótársat keres épp, és felajánlotta nekem a lehetőséget – adja a szimpla magyarázatot. Valamiért nagyon felkapom a vizet.

– Ezt mégis hogy képzeled? – vonom kérdőre élesen és fennhangon, mire megszeppenten pislogni kezd. – Miért csak most szólsz? És mégis mi a francért akarsz elköltözni? Nem jó itt neked vagy mi a fene? – folytatom a dohogást és a számonkérést.

– Mondtam, hogy amint tudok, nem zavarlak – válaszolja szenvtelenül.

– Baszd meg, legalább közöld velem a helyzetet, mielőtt elhagysz! – jegyzem meg dühösen, majd felpattanok és kiviharzok az étkezőből egyenesen a szobámba.

Úgy viselkedem, mint egy hisztis kisgyerek. De a szavai annyira bántanak. Képes ennyire egyszerűen elhagyni engem. Vajon most sem fog visszanézni, mint mikor a házukból jöttünk el? Biztos, hogy nem. Mert egy szívtelen ribanc.

Az álom váratlanul nyom el, pedig még tervezem, hogy kimegyek, és a szemére hányok mindent, ami az eszembe jut.

Reggel, mikor felébredek, hallom, hogy valaki az előszobában zörög. Óvatosan kiosonok, és látom, hogy ő ott áll, és éppen a cipőjét veszi fel. Mellette két nagyobb szatyor, amiben bizonyára az utolsó dolgai vannak. Annyira lefoglalt eddig a saját hülyeségem, hogy észre se vettem, hogy eltűnt a cuccai nagy része.

– Nem mehetsz el így – állok elé határozottan, ő pedig megütközve nyugtázza jelenlétemet.

– El akartam köszönni, de még aludtál – magyarázkodik zavartan.

– Nem úgy értem – rázom meg a fejemet. – Szükségem van rád – jelentem ki őszintén. – Nem hagyhatsz magamra, mint ahogyan testvérem is tette – teszem hozzá kétségbeesetten.

– Ez nem… – kezd bele habozva, de elhallgat végül.

Megfordul, hogy felvegye a csomagokat, és elmenjen, de megakadályozom azzal, hogy elkapom a karját, és magamhoz ölelem a törékeny testét.

– Te nem vagy belém szerelmes – szólal fel határozottan.

– Nem – felelem nyíltan.

– Akkor hagyj elmenni – kérlel hűvösen.

– Nem – mondom újra.

– Ne próbáld megjavítani azt, ami nem tört meg, Tom – jegyzi meg, majd lerázza magáról a karomat. Visszapillant rám kedvesen mosolyogva, majd felveszi a szatyrokat, és távozik az ajtón.

– Gyere vissza – suttogom az ürességnek szomorúan. Érzem, hogy valami egyre csak betölti a belsőmet: az agónia. – Vissza kell jönnöd hozzám – szólalok meg ismét reményvesztetten, de az ajtó nem nyílik, és ő nem lép be rajta.

Itt állok egyedül, és még mindig az ajtót bámulom. A falnak vetem a hátam, majd lassan lecsúszok a padlóra. A könnyeim úgy folynak végig az arcomon, mintha  felsértenék a bőrömet. A légzésem szaggatott és gyors. Úgy érzem, hogy megfulladok, belefulladok. Hiába veszem a levegőt, belehalok minden újabb lélegzetvétellel. Próbálom összetartani magam, de egyszerűen képtelen vagyok.

Most válik minden világossá. Most értem végre igazán.

Igen, nincs többé, és én sem vagyok. Elvégre ketten voltunk.

Nekem volt szükségem rá, és nem neki rám. Őt hittem megtörtnek, pedig valójában én törtem meg.

Annyira megtörtem. Egyszerűen vége.

Vége