„Végül minden álom megtalálja a maga formáját: minden szomjúság számára van hullám, minden szív számára szerelem.”
(Gustave Flaubert)

Bill keze erőtlenül leesett a karomról. Az arcán megjelenő döbbenetet leírni sem tudom.
Azonnal a szám elé kaptam a kezem, reménykedve, hogy nem hallották, és megtiltva magamnak, hogy egy újabb szót is szóljak. Két hét. Eddig bírtam magamban tartani.
Bill elfehéredett, és láttam, ahogy a nyakán az ér kicsit kidagad.
- Mi? – kérdezett vissza remegő, elhaló hangon.
Megráztam a fejem.
- Sophie! – kiáltotta idegesen. – Ne gyerekeskedj!
Elmosolyodtam. Egyszerűen nem tudtam megállni.
- Bocs. Meglehetősen hülye szóválasztás – magyarázkodtam, miután lassan leengedtem a kezeim a szám elől.
Bill nem viszonozta a mosolyom. Az egész buszban szinte vágni lehetett volna a feszültséget. Gustav kapcsolt először, és miután halkan megjegyezte, hogy akkor ők most magunkra hagynak minket, visszamentek a nappaliba (habár tudom, hogy úgy hallgatóznak, mint a hatévesek). Tom meglehetősen nehezen hagyott ott minket.
- Szóval? – kérdezte Bill a fiúk után nézve, aztán rám pillantott. – Mégis hogyan? Mikor akartad elmondani? Vagy te jó ég, el sem akartad…? – kérdezte inkább összezavarodva, mintsem dühösen, de a választ nem várta meg. – Mi lesz most? Jó ég, gyerekem lesz… Apa leszek – hirtelen mély levegőt vett, és szinte lezuhanva ült le a székre. A hajába túrt.
Nem akartam leülni vele szemben, nem akartam, hogy az életem részese legyen, azt sem akartam, hogy a kis tündérkém ismerje őt; de be kellett ismernem, hogy egyszerűen csak a büszkeség és a sértettség beszél belőlem.
Hát hogy ne lennék még mindig szerelmes belé?
- Sophie, kérlek – nézett fel rám kérlelően, de mégis olyan fájdalommal a szemében, hogy ha másért nem is, hát azért leültem mellé, hogy megvigasztaljam.
- Bill – próbáltam mély levegőt venni, de éreztem, ahogy az a tüdőmben reked. – Bill. Sajnálom, oké? Nem akartam neked elmondani – ismertem el.
Bill ajkai szétnyíltak, és nyelt egyet.
- Miért nem? – kérdezte halkan.
- Mert úgy éreztem, nem érdemled meg – válaszoltam végül gondos mérlegelés után, de hát Bill jobban ismert ennél.
- Csak haragudtál rám.
- Igen – bólintottam.
Bill tekintete az arcomról a hasamra siklott. Felállt mellőlem, kikerült, és kifele fordított az asztaltól, hogy a térdem a folyosó felé fordult.
Letérdelt, és átkarolta a derekam, ezzel közelebb húzva magához. Láttam, ahogy a szeme könnyel telik meg. Elmosolyodtam. Mindig utálta, ha én ezt látom, mindig azt mondta, egyszer majd azt fogom hinni, ő nem is az én erős férfim.
De most nem tagadta. Felnézett rám, aztán újra a hasamra. Mosolyra húzódott az ajka. Hogy mit láttam benne? Gyengédséget, szeretetet, szerelmet… A legszebb mosoly volt, amit valaha láttam.
- Szia, kis tündérke – suttogta halkan, közel hajolva a hasamhoz.
- Még nem fog válaszolni – mosolyodtam el magam egy perc múlva, mikor Bill még mindig a hasam előtt tartotta az arcát.
- Tudom – nézett fel rám szúrósan, de még mindig mosolygott. – Csak… Nehéz elképzelni, hogy valaki van ott benned, aki még olyan pici, hogy nem is látszik, és mégis ott lakik…
Újra rám nézett.
- Tudod már, hogy kisfiú vagy kislány lesz? – kérdezte, miközben újra a hasamra pillantott, és végig simított rajta. Védelmezően, szeretve, boldogan… Mint ahogy én szoktam.
- Nem, még nem – mosolyodtam el az érzésre, amit kiváltott belőlem.
- Remélem, hogy kislány leszel – suttogta. – A fiúkkal ki kell járni focizni meg horgászni, és valljuk be, nem vagyok én abban jó.
- Tessék? – kérdeztem vissza hirtelen.
Vele akar lenni. Ahogy felfogtam ezt, mintha valaki egy vödör hideg vizet öntött volna a nyakamba, mintha valaki egy gombostűvel lyukasztotta volna ki a rózsaszín boldogságbuborékom.
- Persze, ha kisfiú leszel, akkor majd meg tanulok focizni. Miattad – újra megsimogatta a hasam, de biztosan érezte, hogy egy kicsit elhúzódom. – Tudom, hogy nem ezért kérdeztél vissza – mondta szomorúan, és felállt, majd visszaült mellém. – Elmondtad volna, ha most nem derül ki? Vagy talán soha nem tudtam volna meg?
- Bill – suttogtam halkan, a sírás környékén.
Egyszerűen kihallottam a hangjából az utálatot, a dühöt, és persze, megértettem őt, de ez egyáltalán nem segített azon, hogy ne fájjon.
- Nem mondtad volna el, igaz? Nem is tudtam volna arról, hogy van egy gyerekem, igaz?
- Kérlek – suttogtam erőtlenül.
Bill rám nézett.
- Sajnálom. Tudom, hogy az én hibám – mondta végül halkan.
Eddig bírtam. Úgy zokogtam, mint egy kis gyerek.

Bill belépett a szobába, és rám mosolygott.
- Szia, Baba – vigyorogva bemászott mellém az ágyba, és én nagyon nehezen, de rá mosolyogtam. Meglepődött, láttam rajta. – Sokat gondolkoztam magunkon.
Hirtelen a szívem nagyot dobbant, ez a mondat soha nem jelent jót. De ami még ijesztőbb felismerés volt, hogy újra éreztem. Hirtelen, csak így, egyik pillanatról a másikra, egy szempillantás alatt minden visszatért belém.
Ahogy hirtelen Billre néztem, láttam, hogy vékonyabb, mint valaha, az arca beesett, a haja összevissza áll, és csak egy melegítőt visel. Soha nem láttam még őt ilyennek. Három hónap után ez volt az első, hogy nem csak néztem őt, de láttam is.
Bill mellett elnéztem a gardróbszekrény tükrébe, és amit láttam, attól hányingerem lett. A hajam teljesen le volt nőve, a szemem alatt fekete karikák voltak a napi tizenöt óra alvás ellenére is, egy szakadt póló és egy, a térdénél lyukas nadrág volt rajtam… mondjuk inkább úgy, hogy lógott. Még Billnél is vékonyabb voltam.
- Szeretlek – hallottam meg hirtelen Bill hangját, és ez visszarángatott a valóságba.
- Hogy tudsz szeretni engem? – kérdeztem igazán meglepődve, még mindig a tükörképem bámulva, aztán lassan Billre emeltem a tekintetem.
Bill nem válaszolt, csak mosolygott. Talán rajtam? Nem tudom.
Nem voltunk jól. Ez volt az első alkalom, hogy elismertem. És már mi ketten sem voltunk jók.
Ha történt valami, csak egymás ölelésébe menekültünk, és akkor megszűnt a világ. Most viszont egyszerűen eltűnt a világ, és már egymás ölelésében sem tudtunk megnyugodni.
A legrosszabbat hoztuk ki egymásból.
- Emlékszel még az örökké-gyűrűre? – kérdezte kisfiúsan.
Lassan bólintottam.
Bill, látva, hogy nem húzódok el, felült, és lassan, óvatosan az én kezem után nyúlt. Nem húzódtam el tőle.
Felültetett maga mellé, és elmosolyodott.
- Szeretném, ha ezt is hordanád – suttogta, és mikor nem értettem, az arcáról lejjebb néztem.
Elfelejtettem levegőt venni.
Bill kipattintotta a kék bársonydobozt, és én a világ legszebb gyűrűjét pillantottam meg.
Hirtelen úgy éreztem, menten elájulok.
- Sophie, hozzám jössz feleségül? – kérdezte alig hallhatóan, levegő nélkül.
Pár pillanatig néztem a szemébe, aztán halkan becsuktam a dobozt.
- Kicsim, ez így nem mehet tovább.
Láttam, hogy valami egy életre összetört benne.
Nézett rám azokkal a meleg barna szemekkel, amiket én egész életemben el tudtam volna nézni, de értette, tudta, miért tettem ezt. Szavak nélkül is megértettük egymást. Nem kellett magyarázkodnom, nem kellett mentegetőznöm, tudta, hogy jobb lesz így. Jobb lesz nekünk egymás nélkül.
Finoman végig simítottam az arcán, és ahogy a tenyerem az ajkaihoz ért, egy leheletfinom csókot nyomott rá.
- Baba… Mi most akkor szakítunk?

Magához húzott, és az ölelésében ringatott, míg kicsit megnyugodtam. Ahogy az erős karjaival szorosan tartotta a fejem a mellkasán, ahogy éreztem, hogy mennyire gyorsan dobog a szíve, ahogy mélyen szívtam be az illatát, megint úgy éreztem magam, mint két évvel ezelőtt. Hiába volt ez a világ legbiztonságosabb helye, mégis szabadulni akartam, mert túlságosan sok rossz történt már itt is.
Elhúzódtam Billtől.
- Tudom – mondta halkan, a könnyeivel küszködve, de nem engedte, hogy kifolyjanak a szeméből. – Ne mondd ki, kérlek. Hadd maradjon meg ez az este egy szép emléknek.
Nem mondtam ki. Mert ő megkért rá. Nem mondtam ki, hogy mi már soha nem leszünk egy pár.

A turnéból hátralévő két hét nagyon lassan telt el. Mintha valaki megállította volna az időt, az olyan ólomlábakon vánszorgott, hogy azt hittem, soha nem fog ez véget érni.
Pedig nagyon szívesen haza mentem volna már. Egyszerűen nem bírtam ezt. Látni mindennap Billt, mindennap szembesülni azzal, hogy mit vesztettem, hogy mi lehetne most az enyém, hogy kié lehetnék most.
A fiúk nem tudták, hogy mit szóljanak ehhez az egészhez. Mindannyian rettentően óvtak még a széltől is, és Tom a nap huszonnégy órájában mellettem volt, még a mosdóba is mindennap elkísért. David megtiltotta, hogy bármi nehéz feladatot magamra vállaljak, Georg és Gustav pedig egyszerűen minden kívánságom leste.
Persze, nagyon jól esett az egész, ők voltak az én kis családom, és tudtam, hogy csak aggódnak, hogy csak szeretni és segíteni próbálnak, hogy szeretnek a részesei lenni ennek; de akire számítottam, akit akartam, hogy végig mellettem legyen, hogy egész nap öleljen és megnyugtasson, akit én szerettem, és akit akartam, hogy viszont szeressen, nem volt ott. Kerültük egymást, ha megláttam, a szívem azonnal összefacsarodott, és éreztem a mellkasomban a forró, maró fájdalmat. Szín tisztán.
Eltaszítottam magamtól. Megértettem, tudom, hogy neki is fájt, láttam a szemében az első reggel, mikor egyetlen egyszer beszéltünk. Persze, kérdezgette néha, hogy jól vagyok-e, és a kis csodánkat ugyanúgy várta, mint én, ha nem még jobban; de tagadni sem tudtuk volna, hogy valami megszakadt köztünk azon az estén.
Talán már régebben sem volt meg, csak nem akartuk észrevenni, nem tudom, mindenesetre most sokkal jobban fájt a felismerés. Még mindig szerettem, persze, hogy szerettem, de akkor sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez a két év alatt talán annyira megváltoztunk, hogy már nem is voltunk egymásnak tökéletesek. Az emberek változnak.
Ez a két hét igen csak kikezdte a józan eszem. Először is, alig tudtam nem idegeskedni, bármennyire próbáltam magam mindig lenyugtatni (ráadásul Gustav rengeteg nyugtató teát itatott meg velem). Sokszor vettem észre, hogy önkénytelenül simogatom a hasam, és az agyamat sem tudtam megállítani, mikor azokra a szédítő utazásokra indult, amikben rendszerint az én kis tündérkém volt a főszereplő. Próbáltam gondolatban elképzelni, hogy milyen lehet. Habár a pocakomon még semmi nem látszott, én már teljes hévvel belevetettem magam a gyerekszoba tervezésbe, és Bill is folyton hozta nekem a lakberendezési újságokat. Nem beszéltünk, rendszerint csak a kezembe nyomta őket (figyelve, hogy nehogy hozzám érjen), egy másodperc töredékéig rám nézett, aztán hosszas mérlegelés után ránézett a hasamra, azt mondta, hello, kis tündérkém, és kiment a szobából. Ilyenkor az óriási fájdalom ellenére mindig elmosolyodtam: ő is kis tündérkémnek hívta őt, nem csak én. Pedig soha nem említettem neki, hogy gondolatban így hívom őt. Egyszer hirtelen felindulásból egy puszit is nyomott a hasamra. Még legalább egy óráig bizsergett az egész testem.
Még valami állandóan megtörtént: amint kiment a szobából, mindig láttam, ahogy megtörli a szemét.

Nem mondanám, hogy ez a két hét életem legboldogabb időszaka volt. Vagyis, inkább azt mondanám, hogy belül valahogy két részre szakadtam, és az egyik a legeslegboldogabb ember volt a világon, a másik pedig a legszomorúbb.
Hiányzott Bill. Hiányzott az illata, az érintése, a mosolya, a hangja, a reggeli használhatatlansága, a kedves kis gesztusai, hiányzott, ahogy rám nézett, ahogy szerelmesen a fülembe suttogott, ahogy az éjszaka közepén magához húzott, és olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem megfulladok, hiányzott, hogy én még se akarjak szabadulni, hiányzott, hogy reggel azt mondja nekem, szeret úgy ébredni, hogy a világ legédesebb kincsét tartja a kezeiben; hiányzott, hogy amikor rosszat álmodtam, a nyakához bújjak, és ő vigasztalóan magához öleljen, hogy ránézzek, és hirtelen a világ már is egy jobb hely legyen; hiányzott, hogy szeressen, és én viszont szeressem.

Az utolsó este fájdalmasabb volt, mint számítottam rá.
A fiúk fáradtan ülték körbe hajnalban az asztalt a busz hátuljában, mellettük David és én. A nagy stáb vacsora is fagyos hangulatban telt. Legalábbis mi hatan biztosan úgy éreztük.
David törte meg a hallgatást, mikor már öt perce úton voltunk.
Hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy már csak alig negyed óra, és otthon leszek.
- Köszönöm mindenkinek ezt a munkát, nagyszerűen voltak – a fiúk elfintorodtak meghallva ezt a diplomatikus beszédet. David elnevette magát, és folytatta. – Tudjuk, hogy voltak rohadt nagy bajok, de mint profik, ugye meg tudtátok oldani – összeborzolta a hozzá legközelebb ülő Gustav haját, aki mérgesen próbálta visszarendezni szőke haját. – Azért örülök, hogy most legalább egy hétig nem látom a pofátokat – mindenki nevetni kezdett. 
- Legközelebb nem én ülök mellé – jegyezte meg Gustav, még mindig a haját fogva, mire az egész buszban kitört a nevetés.
Hihetetlen szomorúsággal töltött el, hogy már csak alig negyed óra, és otthon leszek.
Hogy miért? Örültem, hogy végre a saját ágyamban aludhatok, hogy végre nem látom majd mindennap Billt; de tudtam, hogy amint belépek, már is hiányozni fog. Nem csak ő, mindenki. David, Georg, Gustav, meg persze Tom. Hiányozni fog a sok nevetés, hogy itt nem számított, hogy éjjel vagy nappal van-e, hiányozni fog a kis családom.
Körbenéztem, és próbáltam szinte lefényképezni őket az agyammal, hogy minél tovább emlékezzek erre az estére.
David büszke mosollyal az arcán figyelte a fiúkat, Gustav maga elé meredve nézte az asztalt, Georg szerelmes kis mosollyal a telefonját bámulta, Tom és Bill pedig izgatottan fészkelődött a székén.
Még legalább öt percig hallgattunk így csöndben, de egyáltalán nem volt kínos.
Tudjátok, mit mondanak… akkor vagytok igazi barátok, ha a csend köztetek már nem kínos.
Én is ezt éreztem.
- Mi lesz ezután? – törte meg a csendet Gustav végül.
- Tessék? – kapta fel a fejét Georg. – Hogy-hogy mi lesz? Pihenés ezerrel – bokszolt bele a levegőbe boldogan.
- Nem úgy értem – rázta meg a fejét Gustav, és rám pillantott. – Ugye nem fogsz megint eltűnni két évre?
Meglepett ez a hirtelen, nyers őszinteség. David és Georg is csak bámult rám, várva a válaszom, Tom finoman megszorította az asztalon lévő kezem, de Bill nem nézett rám. Az asztalt fixírozta.
Nem tudtam mit mondani. Mégis mit lehet erre válaszolni? Persze, hogy nem fogok eltűnni? Még akkor sem, ha legszívesebben ezt tenném?
- Nem akarlak megint elveszíteni – vallotta be halkan Tom, és közben éreztem, hogy a busz lassítani kezd. – Ígérd meg, Királylány, hogy nem felejtesz el minket. Ígérd meg, hogy ezentúl mi leszünk a családod.
Könnyes szemekkel pillantottam fel rá. Hogyan mondjam el neki, hogy legszívesebben még azt is elfelejteném, hogy ismertem őket?
- Ígérem – mosolyodtam el végül teljesen önkénytelenül.
Tom szorosan megölelt, mire én azonnal a nyakába hajtottam a fejem; ezzel egy időben a busz is megállt. Lassan kinéztem az ablakon. Tom elengedett, és a többiek is megöleltek, miközben mindannyian elmondták, hogy mennyire szeretnek. Könnyes szemekkel mosolyogtam rájuk, és közben próbáltam lopva Billre pillantani, de ő még mindig az asztalt nézte.
A fiúk segítettek behordani a csomagom a ház előterébe, aztán mindannyian még egyszer megöleltek.
- Már most hiányoztok – fúrtam a fejem Gustav nyakába.
- Ti is nekünk – válaszolt halkan.
Tom megállt velem szemben.
- Hát, Királylány – próbált vigyorogni -, készülj fel, hogy én nem olyan nagybácsi leszek, akit csak ünnepekkor látsz, és amúgy is utálsz. – Elnevettem magam, és szorosan megöleltem őt.
- Tudod, hogy bármikor jöhetsz.
- Tudom hát – nevetve egy nagy puszit nyomott az arcomra, és megsimogatta a hasam. – Szia, prüntyőke. Vigyázz anyura.
- Két nap múlva átnézünk – állt meg velem szemben Georg. – El ne szökj addig.
- És kérlek, legyen kaja – szólt közbe Tom, mire mindannyian felnevettünk.
- Igen – ismerte el Georg -, legyen. Vigyázzatok magatokra.
Ő is megölelt.
- Ha bármi van, azonnal telózz – ígértette meg velem David, és szorosan megölelt.
Bill nem jött le. Nem is néztem a busz felé, pedig nagyon szerettem volna, ha megölel. Még utoljára elveszni az ölelésében…
A fiúk lassan visszaszálltak a buszra, Tom maradt utoljára.
- Ígérd meg, hogy ez most más lesz – fogta meg a kezem.
- Nem fogok eltűnni, ígérem – elmosolyodtam, és még utoljára jó szorosan megöleltem.
Nem néztem, ahogy a busz elhajt. Nem akartam emlékezni erre a képre.
A kulcsom után kezdtem keresgélni a táskámban, mikor hallottam, hogy a busz kifordul az utcából.
Nem búcsúzott el tőlem. Talán tényleg ennyire nem szeret már? Ennyire nem érek neki semmit?
- Sophie – hallottam meg a kapuból valakit hirtelen. – Baba – sóhajtotta.
Lassan megfordultam, és azonnal futni kezdtem. Ő is.
A járda közepén a karjaiba vetettem magam, és szorosan megöleltem, miközben éreztem, hogy felkap a földről, és megpörget. Egyre csak arra tudtam gondolni, mennyire nyálas volt ez mindig, mikor egy filmben láttam; és most mégis, annyira jól esett, hogy mindent elfelejtettem.
- Azt hittem, nem fogsz elköszönni tőlem – suttogtam boldogan.
- Elköszönni soha nem fogok – belepillantottam azokba a barna szemekbe, amik a világot jelentik nekem. – Már azelőtt szakítottam vele, hogy meg tudtam volna, hogy terhes vagy. Csak megijedtem, mert azt hittem, te csak elfelejteni akarsz.
- Azt hittem – ismertem el halkan, és az ajkamba haraptam.
- Baba, annyira nagyon szeretlek – Bill letett a földre, és még mindig szorosan közel tartva magához, olyan finom, gyengéd, mézédes csókot lehelt az ajkamra, amilyet még soha életemben nem kaptam. – Annyira, de nagyon szeretlek. Mindkettőtöket.
Egymás szemébe pillantottunk, vadul mosolyogtunk, és éreztem, hogy az, ami akkor megszakadt köztünk, ami eltört bennünk, most újra ott volt a kezünkben – és a szívünkben.