„A világ a feje tetejére állt. A hazugságok igazsággá változtak, az igazságból hazugság lett; a lehetetlen lehetségessé vált, az ártatlanból bűnös lett.”
Dean Ray Koontz

Több dologban nem voltam biztos: abban, hogy mit tegyek, hogy Bill mit gondol, és hogy egyáltalán elmondjam-e neki, hogy mi történt.
Nem igazán fogtam fel még a történteket, túl sok volt ez egy napra, mégis próbáltam nyugodt maradni, mert tudtam, hogy nem csak magamnak ártok az idegeskedéssel. Hirtelen a hegy tetejéről a szakadék legaljára zuhantam, és nem csak, hogy azt nem tudtam, mikor fogok onnan kimászni, de abban sem voltam biztos, hogy valaha sikerül majd.
Bill nem engem választott. Nem minket.
Akkora pofon csapásként ért ez az egész, hogy szinte éreztem a sors tenyerének égő helyét az arcomon. Cserbenhagyott, becsapott, megalázott – egyre csak ez a három szó járt a fejemben, és önkéntelenül szorítottam a hasamra a kezem, hogy a kis csodámat megvédjem ettől. Még mindig őrülten kattogott az agyam, hogy valami épeszű indokot találjon erre, de nem sikerült. Nem szakított vele.
Mi történt azalatt, míg én nem voltam itt?
Hát miért nem veszi észre, hogy nekem ő a tökéletes, ő a nagy ő, ő a szerelem nagy sz-szel, hát miért nem hagyja el Fannit, miért nem engem szeret, miért nem az én kezem fogja?
Megőrült a világ?

Bill tett felém egy lépést, de én határozottan elléptem előle, nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, hogy hozzánk érjen. Azt akartam, hogy szenvedjen, égjen el a pokolban, fájjon neki, sírjon, mint egy kisgyerek; azt akartam, hogy ugyanazt érezze, hogy ugyanazt élje át, amit én.
Azt akartam, hogy felfogja, mit tett velünk.
Vagy talán ellenünk.
Nem tudom.

Bill leengedte a kezét, és Fanni felé fordult.
- Le fogod késni a járatod – mondta halkan, de nem nézett Fanni szemébe.
Én még mindig nehezen kaptam levegőt, és egyre csak a hasamon tartottam a kezem. Most fogtam csak fel, hogy a fiúk is itt vannak, és csak bámulnak ránk. Tom tétován megindult felém, de aztán rájött, hogy ez most nem alkalmas pillanat. Mindketten tudtuk, hogy amint megölel, elsírom magam.
- Jaj, tényleg – nevetett fel Fanni, és én esküszöm, soha nem éreztem ilyen idegesítőnek azt a vihogást. Mintha ezer ember húzná a körmét végig egy táblán, vagy mintha üveget karcolnának a fülem mellett. – Akkor megyek, már így is negyedórával tovább maradtam – Billre nézett.
Hirtelen le sem esett, mit mondott. Először azt a nézést sem értettem, aztán, mint derült égből a villámcsapás, mindent megértettem. Bill mondta neki, hogy akkor menjen. Bill azt akarta, hogy Fanni előbb menjen el, mint ahogy én visszajövök.
De még akkor sem szakított volna vele.
Még jobban haragudtam rá, és ha ez egyáltalán lehetséges, még nagyobbat csalódtam benne. Nem csak, hogy hazudott nekem, de még át is vágott volna. Talán képes lett volna azt is hazudni, hogy Fannival szakítottak?
Nem néztem Billre. Féltem, hogy nem bírnám ki. Most már nem azt kell szem előtt tartanom, hogy nekem mi a jó, most már nem én vagyok az első. Nem csak magamnak nem, de Billnek sem.
Ő ezt választotta.
Ő fog ezzel élni.
Hogy velem nem, az biztos. És az én kis csodámmal sem.
Fanni kifele menet megállt előttem, de én jelentőségteljesen arrébb álltam, mintha csak az ajtóból állnék félre, de hál’ Isten, leesett neki, hogy meg ne próbáljon megölelni.
- Sziasztok, srácok – intett egyet, és leszállt a buszról.
Még láttam az ablakból, hogy beszáll egy taxiba.

A fiúk adtak egy-egy puszit az arcomra, én pedig felindultam, nem foglalkozva Billel. Ha én ennyit érek neki, engem miért kéne, hogy érdekeljen?
De akkor mégis miért fáj ennyire? Miért nézem őt minden egyes másodpercben, mikor tudom, hogy ő nem látja? Miért gondolkodok azon, hogy mennyire jó lenne őt megcsókolni, milyen szívesen elmondanám neki? 

Tom utánam jött, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Már akkor folytak a könnyeim, mikor csak a lépcsőn sétáltam fel, nem is értem, hogy akkor abban a pár percben hogy nem sírtam el magam. Tom szorosan megölelt.
Amint megéreztem a meleg testét, az illatát, és a karjait magam körül, tudtam, hogy majd egyszer minden rendben lesz.
Hirtelen olyan biztonságérzetem lett, hogy azt hittem, ledönt a lábamról.

Nem tudom, hogy tudtam nem elmondani Tomnak, hogy nem csak ketten voltunk a szobában. Hogy tudtam eltitkolni ezt előle? Őszintén fogalmam sincs róla a mai napig.
Talán az tartotta csukva a szám, hogy hiába ígértetem meg Tommal, hogy senkinek ne mondja el, ez nem olyan, mint amikor mondjuk elszívtunk közösen egy füves cigit. Ez annál sokkal nagyobb. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy elfelejtesz vagy eltitkolsz.
Elvégre Billtől lesz gyermekem.
Nem akartam, hogy az ikertestvére elől kelljen titkot őriznie, nem akartam, hogy választania kelljen közülünk, és amúgy is, Tom volt a legkevésbé megbízható ember, ha titkokról volt szó, akit ismertem.
Mintha genetikailag lenne bele kódolva, hogy egyszerűen alkalmatlan nem beszélni. Pedig ezt amúgy Billtől várná az ember, nem? Ő mindig annyit beszél, és mégis, ha azt mondod neki, hogy ezt senkinek nem mondhatja el, akkor még Tomnak sem mondja el. Meg amúgy is, hogy lehetséges az, hogy egypetéjű ikrekként, tehát teljesen ugyanolyan génkészlettel rendelkeznek, annyira különbözőek?
Tudom, hogy Tom ezt soha nem tette volna meg velem.
Ő mindig olyan megfontolt volt.
Ő volt az életünkben a biztos pont. Tudtam, hogy ő még egy hurrikán után is ott fog állni, és mosolyogva tárja majd ki a karját, várva, hogy a szoros ölelésében megnyugodjak.

Zokogtam. Persze, hogy zokogtam; most vesztettem el életem szerelmét. Nem mondanám, hogy teljesen felfogtam már, mit jelent ez. Nem csak annyi, hogy többé akkor nem csókolhatom meg; de nincs többé egy olyan ember, akinek a legdurvább titkaimat is elmondhatom, akit szerethetek… aki viszont szeret.
Mert ezek szerint akkor Bill már nem szeret, nem?

Hihetetlen volt ezt így kimondani. Még ha csak magamban is ismertem el, de elemi erővel tört rám a rettegés.
Mi lesz ezután?
Ennek a napnak életem legboldogabb napjának kellett volna lennie, és az, akivel meg akartam osztani, elérte, hogy a legrosszabb legyen. 

Eldöntöttem, hogy Billnek nem szólok semmit. A turnénak egy hónap múlva vége, addig a hasam nem kezd nőni. Egyszerűen csak vigyáznom kell magunkra.
Ne aggódj, kis tündérkém, anya vigyáz rád.
Apa nem érdemel meg téged.
Nem a sértettség beszélt belőlem, mikor józanésszel végig gondoltam, akkor is erre jutottam. Bill életében nincs semmi rendszerezettség, és egy kis gyermeknek arra van szüksége. Nem akartam őt kitenni annak, hogy Bill kéthetente lássa, és aztán péntekenként mindig lemondja, egy sürgős interjúra hivatkozva. Nem akartam, hogy üljön az ablakban, várja az apját, és az soha ne jöjjön el.

Másnap reggelig a fülkémben maradtam. Tomnak már délután megmondtam, hogy nem akarok most még erről beszélni, és inkább egyedül lennék, aludnék.
Tényleg fáradt voltam, de az igazság az, hogy bármennyire szerettem Tomot, magamat is ismertem, és tudtam, hogyha sokáig ott marad, és egyfolytában bebizonyítja, hogy mennyire fontos vagyok neki, nem tudtam volna eltitkolni.
Persze… Az is közrejátszott, bármennyire utálom magam emiatt, de Tom egyszerűen annyira Bill volt, az arca, a gesztusai, a beszédstílusa, még a hangja is, hogy bármikor hozzámért, azt hittem, Bill simogatja a hátam.
Ez volt az utolsó dolog, amire akkor éppen szükségem volt.

Az elkövetkezendő egy hét hamar eltelt. Bill próbált velem beszélni, de levegőnek néztem. Gyerekes megoldás, de mégis annyira nehéz volt. Akármennyire haragszol valakire, a harag sokkal, de sokkal hamarabb elmúlik, mint a szerelem.
Ez volt az én vesztem is.

A nyolcadik napon Bill leült mellém. Én azonnal bekaptam az utolsó falat joghurtot, és már álltam is fel mellőle, mikor a karom után nyúlt.
- Baba – suttogta. A rég nem hallott kedves becenév fura dolgokat idézett elő. Azt hittem, hogy utálni fogom, de mégis, jóleső biztonság lett úrrá rajtam, úgy éreztem, újra otthon vagyok. – Beszéljük meg.
- Ezen nincs mit beszélni – kirántottam a kezem az övéből, még ha nagyon nehezemre is esett, és szinte fizikailag fájt. Nem Bill szorította annyira, tudom, hogy így nem bántana soha az életben; csak az, hogy újra hozzám ért, és most megint el kellett tőle szakadnom, nagyon rosszul esett. Éreztem, ahogy az agyam újra összezavarodik, csak úgy, mint a szívem.
- De igen, kérlek. – Visszanéztem rá. – Kérlek – suttogta, és rám nézett.
Nem tudom, miért ültem vissza mellé.
Mintha megbabonázott volna a tekintetével. Annyira őszintén és szeretetteljesen nézett rám, annyira láttam a szemében a megbánást (vagy csak látni akartam, nem tudom).
- Nem én hívtam ide Fannit.
- Nem változtat a dolgon – közöltem hidegen, és távolabb ültem tőle.
- Tudom – bólintott fájdalmasan. – Csak… Nem akartalak elveszíteni. Soha. De főképp nem akkor, mikor végre minden a régi köztünk.
- Soha nem volt minden a régi – válaszoltam vissza a könnyeimmel küszködve.
Bill szemei könnyel teltek meg.
- Fogalmam sincs, miért nem szakítottam vele – hazudta.
Talán remélte, hogy nem veszem észre, de túl jól ismertem már őt ahhoz, hogy tudjam, mikor hazudik. Tehát tényleg szereti. Azért nem szakított vele, mert szereti.
- Ne hazudj – figyelmeztettem őt halkan, és végleg felálltam mellőle.
Már nem szólt utánam.

A beszélgetés utáni pár nap furán telt. Ez az egész dolog Bill és köztem rányomta a bélyegét a turnéra. A máskor felhőtlen szórakozással eltöltött hosszú utak most fagyos, kínos csöndben teltek. Georgék próbáltak néha minket is bevonni a dologba, de sem Bill, se én nem voltunk túl jó társaság, úgyhogy két nap után megunták, és inkább hárman játszottak a nappaliban. Bill és én általában a saját fülkénkben voltunk, aludtunk, és én személy szerint olvastam is.
Egy könyvet, amit dr. Limburg adott.
Már alig vártam, hogy leteljen a nyolc hónap.
Ennek az időszaknak a legboldogabbnak kellett volna lennie. Semmi másra nem szabadott volna gondolnom, mint rózsaszín és kék rugdalózókra, és ezen egyáltalán nem segített, hogy mindennap láttam Billt.

Fanni nem jött többet. Tudom, hogy nem szakítottak, mert egy reggel hallottam, ahogy Bill beszél vele telefonom, és valami olcsó indokot ad be neki, amiért nem tudnak találkozni. Elfoglaltság, interjú, sajtótájékoztató, fotózás, fáradtság… Nem is érdekel. 

A harmadik hét kezdete valami egészen más, bizarr dolgot is hozott magával. Tom egyre többet kezdett kérdezősködni az anyukámról, hogy miért is került kórházba, és ebbe Georg és Gustav is besegített.
Türelmesen válaszolgattam nekik, de nagyon rosszul érintett. Kitalálni egy történetet, és felidézni időről-időre, még ha nem is volt igaz, nagyon fájdalmas volt. Apró részletekbe is belekérdeztek, és amikor megkérdeztem Tomot, hogy miért, azt mondta, ha mindent tudnak, könnyebben tudnak segíteni.
Hogy megnyugodtam-e? Nem hiszem. De jól esett.

A konyhában ültem az asztalnál, teát szürcsöltem és újságot olvastam, mikor Tom leült velem szemben.
- Hogy-hogy nem kávézol? – kérdezte kíváncsian.
Nem csak a kórházban töltött két napról kérdezősködtek egyre jobban, de mindenről. Mind a hárman olyanok voltak, mint a tudatlan kis ötévesek.
- Hát mikor ott voltam a kórházban, anya ragaszkodott hozzá, hogy végezzenek el rajtam is pár tesztet, és az orvos azt mondta, fejezzem be a kávézást – hazudtam gondolkodás nélkül.
Tom elcsodálkozott.
- Azt hittem, nehezen kapott levegőt – kezdte -, de arra volt ereje, hogy azzal foglalkozzon, hogy téged elküldjön ilyen teszteket csináltatni?
Nyeltem egyet. A francba.
- Hát ismered milyen – nevettem fel. – Meg amúgy csak egy kis vérvétel volt. Ez már a második napon volt – tettem hozzá.
- És olyan gyorsan meg lett az eredmény?
- Gyorsítva kérte a doki, mert tudta, hogy sietek.
- Ja – mosolyodott el Tom.
Nem nyugodtam meg. Tom, amilyen rossz titoktartó volt, annyira jól hazudott.

Másnap estig kellett várnom arra, hogy robbanjon a bomba.
- Baba – ült le velem szemben Bill, és belekortyolt a kávéjába.
- Ne hívj így, kösz – válaszoltam fel sem nézve az újságból.
- Rendben, nekem is lehet egy kérésem? – kérdezte, és megvárta, míg ránézek. Felnéztem, azt hittem, munka. – Ne hazudj nekem, oké? Kérlek.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy most akkor mi van. Rájött? De az nem lehet. Csak két ember tudja rajtam kívül, és ők biztosan nem mondták el senkinek, a lelkükre kötöttem.
- Mi? – nevettem fel kínomban, mint aki azt sem tudja, milyen nap van, nem hogy azt, miről beszél a másik.
- Az a sok szarság, amit mondtál a fiúknak.
- Jó ég, gondolhattam volna, hogy miattad kérdezik.
- Aggódnak érted – jegyezte meg finoman, és újból beleivott a kávéba. – Én is.
- Na persze – horkantam fel ironikusan. – Akkor is, amikor épp Fannit dugtad, akkor is aggódtál?
- Nem történt semmi – elmosolyodott. – Akartam, mert azt hittem pasid van, de nem tudtam megtenni. Pár csókon túl nem történt semmi.
- Azt hitted, hogy pasim van? – kérdeztem vissza, és nevetnem kellett.
- Azt mondtad, az anyukádhoz mész, ott akartam veled lenni, bizonyítani neked, és ki akartam deríteni, hogy hol van, erre olyan dolog derült ki, amire… Nem számítottam.
Elhallgattam, és éreztem, ahogy a levegő bent reked a tüdőmben.
Tudja.
- Hol voltál? – kérdezte követelőzve.
Felálltam az asztaltól, és ledobtam az újságot.
- Semmi közöd hozzá.
Semmi nem változott, csak Bill tudja, hogy anya már nem él. Ettől függetlenül még mindig együtt van Fannival, még mindig nem szakítottak, még mindig neki mondja esténként, hogy szereti őt, és nem nekem.
- De igen is van – utánam kapott, és felállt az asztaltól.
Meglehetősen hülye látványt nyújtott, ahogy egy kezében a bögréje, a másikban az én karom.
- Engedj már el!
- Mit kerestél Hamburgban?
Nem akartam elmondani neki. Egyszerűen nem ment.
- Te tényleg azt hitted, hogy barátom van? És mégis milyen alapon nem bízol meg te bennem? – kérdeztem hidegen és cinikusan. – Hazudtál, mikor azt mondtad, nem tudod, miért nem szakítottál Fannival.
- Nem azért, amiért te hiszed – suttogta hirtelen megtörtséggel a hangjában. – Nem akartam elmondani az igazságot, de nem szeretem Fannit. Téged szeretlek – tette hozzá alig hallhatóan.
Éreztem, ahogy a szívem ezerszer gyorsabban kezd verni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ugrottam volna legszívesebben a nyakába, de túl büszke voltam hozzá.
- Jól mutatod ki, mondhatom!
- Ne terelj! – kiáltott rám. – Tudni akarom! Tudom, hogy abban a rohadt kórházban voltál. Jogom van tudni!
- Nincs jogod! Semmihez nincs jogod, ami velem kapcsolatos! – üvöltöttem vissza.
Bill még mindig nem engedett el, és láttam a szemem sarkából, hogy a nagy kiabálásra a fiúk is kijöttek a nappaliból.
- Mondd el!
- Nem fogom elmondani, mert semmi közöd hozzá!
Bill mély levegőt vett.
- Amúgy is, gondolom már megpróbáltad felhívni a kórházat – kezdtem hidegen -, és intézkedni a hátam mögött, csak…
- Azok az orvosok olyan rohadt komolyan veszik a hippokratészi esküt! – kiáltotta. – Orvosi titoktartás. Meg amúgy is, David körbetelefonált, és… – hirtelen elhallgatott. – Aggódom – zárta rövidre.
Nem mondta ki, de pontosan tudtam, hogy mire gondol. Furán venné ki magát, ha ő hívná fel őket.
- Ó, szóval a nagy Bill Kaulitz nem meri felhívni a kórházat, mert fél, hogy kiderül, hogy barátnője van?
Ott támadtam, ahol tudtam, hogy nem fogja várni. Soha nem problémáztam arról, hogy nem vállal fel, szerettem is, hogy őszinte legyek.
- Mi?! – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Te nem akartad soha! Mondd el, hogy mi a bajod, és ne gyere nekem azzal, hogy anyád volt ott, mert tudom, hogy meghalt!
- Bill – hallottam meg Tom tétova hangját a hátam mögül, de már túl késő volt.
Anya emléke elvakított, és nem tudtam gondolkodni.
- Terhes vagyok! – üvöltöttem Bill arcába.
Az egyetlen hangforrás a Bill kezéből kieső bögre volt, ami ezer darabra tört a padlón, aztán az egész busz síri csendbe borult.