„El akarom hinni, hogy van még esélyünk, hinni akarok magunkban, melletted akarok reggel felébredni, és este elaludni, veled akarom megosztani az életem, téged akarlak szeretni; de nem megy.”

Hogy mit éreztem? Boldogságot. Nem, ez nem is egyszerű boldogság volt, ezt nem lehet csak így leírni. Erre nincsenek szavak.
Ez sokkal több volt, mint boldogság. El tudjátok képzelni, hogy az, amire egész életekben a legjobban vágytatok, hirtelen ott van veletek? Hirtelen a kezetekbe hullik a lehetőség, és azt sem tudjátok, hogy mit tegyetek, vagy mit gondoljatok, mert egyszerűen az agyatoknak túl sok volt ez, és nem tudtok gondolkodni? A boldogság ezt nem fejezi ki eléggé, ez a szó lekicsinyíti azt, amit én éreztem. Vigyázat, közhely következik: én voltam a legboldogabb ember a világon. Nem úgy, ahogyan ezt mindenki mondja, én tényleg az voltam.

Szinte fel sem fogtam mit mond dr. Limburg és dr. Schein, csak akkor tértem magamhoz az első döbbenetből, mikor a lakásomba érve megcsörrent a telefonom, és a kijelzőn Bill nevét írta ki. Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondjak neki. Nem akartam még elmondani neki, csak személyesen, látni akartam az arcát, amikor meg tudja, hogy gyermekünk lesz.
Te jó ég, még mindig hihetetlen…
Felvettem a telefont, és óriási mosollyal az arcomon szóltam bele: – szia, kicsim.
- Szia – hallottam, hogy ő nem mosolyog, egyszerűen éreztem a hangján.
- Baj van? – kérdeztem rá rögtön.
- Dehogy – vágta rá azonnal, talán túl korán is, de egyszerűen túl boldog voltam ahhoz, hogy foglalkozzak vele. – Ahogy hallom, jó kedved van, mi történt?
- Anya jobban van – hazudtam rögtön, és egy kicsit letörtem.
Istenem, az én anyukám nem élte ezt meg… Pedig mennyire örülne.
Önkénytelenül nyúltam a hasamhoz, és megsimogattam.
- Oh, értem – mondta Bill ugyanolyan monoton hangon. – Mikor jössz vissza? Kéne már egy-két cikk.
- Tessék? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Te is nagyon hiányzol, kicsim – mondtam ironikusan.
- Tudod, hogy így van – mondta gyorsan, és hallottam, ahogy a háttérzaj változik -, csak itt vagyunk egy sajtótájékoztatón, és nem beszélhetek veled úgy, ahogy szeretnék. Pedig nagyon szeretnék beszélgetni veled – tette hozzá kissé halkabban.
- Nem sokára indulok, és találkozunk – válaszoltam vissza elérzékenyülve. A hormonok, ugye bár… Újra megsimogattam a hasam, és beálltam a tükör elé oldalra fordulva. – Szeretlek, kicsim.
- Nem tudok erre most mit mondani – mondta Bill, gondolom sokan voltak körülötte.
- Tudom – felnevettem. – Csók, kicsim.
Bill kinyomta. Nem fordítottam túl nagy jelentőséget ennek az egész telefonbeszélgetésnek, persze rettentő jól esett, hogy felhívott, és beszélhettünk kicsit. Istenkém, mennyire fog örülni…

Ahogy leültem a kanapéra, és rájöttem, hogy van még egy órám indulásig, megpróbáltam kicsit lenyugtatni magam, és végre el tudtam gondolkozni azon, hogy mit érzek.
Persze nem volt könnyű, rettentően össze voltam zavarodva, és nem hiszem, hogy teljesen felfogtam volna, hogy most már valakire vigyáznom kell. Talán majd pár nap múlva… Talán akkor majd már teljesen átérzem, hogy mekkora csoda történt velünk.
Sok minden kavargott bennem: öröm, legszívesebben nevettem volna egy életen át; türelmetlenség, alig vártam már, hogy megláthassam a kis arcát; szerelem Bill iránt; és talán egy kis félelem is vegyült ezekbe az érzésekbe, hiszen olyan kis törékeny lesz.
Bill, kicsim, bárcsak elmondhatnám már neked…

Kissé félve ültem fel a repülőre. Mit fogsz szólni Bill? Mennyire fog örülni? Vajon ő rögtön fel fogja fogni, hogy mi történt velünk? Hogy mi történik velünk? Istenem, annyira izgultam, habár próbáltam magam lenyugtatni, mert tudtam, hogy árt a babának.
Ártanék vele neked, és az lenne a világon az utolsó dolog, amit tennék… Mennyire várom már, hogy a karjaimban tarthassalak, hogy magamhoz ölelhesselek, hogy mélyen magamba szívhassam az illatod… Vajon mi lesz az első szavad? Nem aggódj, nem fogok megharagudni, ha apa lesz; bár azért titkon remélem, hogy az első szó, amit majd megtanulsz, az anya lesz. Persze tudom, hogy a kisbabák első szava legtöbbször a cica, vagy a cumi, vagy akármi más, de nem anya vagy apa. De én azért reménykedek.
Hiszen te vagy az élő bizonyíték arra, hogy soha nem szabad feladni.

Tom kómásan sétált le a lépcsőn, miközben kisfiúsan dörzsölgette a szemeit.
- Hát te? – lepődött meg, amikor megpillantotta az öccsét az étkező asztalnál, előre meredő tekintettel, egy bögre gőzölgő kávéval a kezében.
A megszólításra Bill felkapta a tekintetét, és elhúzta a száját, de nem válaszolt.
- Bill, mit csinálsz itt – Tom a fali órára nézett – fél tizenegykor? Aludnod kéne, elvégre az egész napunk szabad, egész nap utazunk.
- Te miért nem alszol? – kérdezte halkan a fiatalabb Kaulitz.
- Mert éreztem, hogy az öcsém szarul van – mosolyodott el Tom kedvesen, és leült Bill mellé.
A kávéért nyúlt, és lassan kivette Bill kezéből.
- Te csináltad?
- Nem, Gustav.
- Akkor bele merek inni – vigyorodott el Tom, és beleszürcsölt. – És amúgy ő hol van?
- Visszament az ágyába, valami könyvet olvas.
- Oké – nyugodott meg Tom. – Akkor nyugodtan beszélgethetünk, igaz? Fanni meg Georg még alszik, ugye?
Bill lassan bólintott.
- Akkor elmondanád végre, hogy mi a franc bajod van? – tört ki Tomból pár perc hallgatás után. – Így igazán nehéz segítenem.
Bill mélyet sóhajtott.
- Beszéltem Sophieval. Boldog volt a hangja.
- És mit mondott? – kérdezett vissza Tom kíváncsian.
- Hogy jobban van az anyukája – válaszolt Bill keserűen.
Semmit nem értett. Miért hazudna neki Sophie? Fájt neki, hogy a lány nem bízik meg benne… Pont benne nem?
- Tessék? – hirtelen jutott el Bill agyáig Tom hitetlenkedő hangja, mire bólintott.
- Ahogy mondom.
- És te mit mondtál neki? – kérdezte gyanakodva Tom.
- Azt hazudtam neki, hogy sajtótájékoztatón vagyunk, és ezért amikor azt mondta, hogy szeret, azt mondtam neki, nem tudok erre mit mondani.
Tom együtt érzően megfogta Bill karját.
- Öcsi, minden oké lesz majd.
- Köszi, Tom… De én nem annyira hiszek ebben. Még soha nem hazudtunk egymásnak. 

Mikor leszállt Belgrádban a gép, már nem tudtam féken tartani az agyam. Egyre csak vigyorogtam, és azt hiszem, mindenki totál hülyének nézett, ahogy egy óriási vigyorral az arcomon elmentem mellettük… látszólag totál egyedül. Nem hiszem, hogy bárki értette, honnan ez a jókedv.
De nem is érdekelt.
Ők nem látták, hogy nem vagyok egyedül.
Én meg azt nem láttam, hogy egyedül leszek.

Ahogy beléptem a turnébuszba, az első dolog, amit kiszúrtam, a kettő kávéscsésze volt az asztalon. Ledobtam a táskám, meg a kabátom, és óvatosan, vigyázva magunkra, bele raktam a két bögrét a mosogatóba.
A fiúk előre jöttek a nappaliból, ahogy megérezték, hogy megállt a busz, és meghallották, hogy nyílik az ajtó.
Megfordultam, és rájuk mosolyogtam, de egyikőjük sem tudta igazán viszonozni.
És nem láttam közöttük azt az egyet, akit már nagyon szerettem volna. Nem tudtam belenézni Bill szemébe, nem tudtam a nyakába ugrani, nem tudtam elmondani neki, hogy apa lesz.
Mert nem volt ott.
Hogy miért nem?
Mert éppen a lépcsőn jött le.
Kézen fogva Fannival.

Három hónap telt el azóta.
- Kicsim, ez így nem mehet tovább.
Megérintettem őt. Hónapok után először. Csak akkor esett le, hogy nem szabadott volna ellöknöm magamtól, mikor már késő volt. Soha életemben, sehol nem éreztem akkora biztonságot, mint Bill karjaiban.
De most már ő nem akart engem megölelni.
- Baba… Mi most akkor szakítunk?

Olyan volt, mintha a fejemben valaki leejtett volna egy üveglapot. Vagy mintha a szívem lett volna üvegből, szinte hallottam, ahogy ezer, nem újra összeilleszthető darabra törik. Nem hullik, hanem szakad.
Nem értettem semmit. Miért van itt? Miért fogja Bill kezét? Nem, inkább Bill miért fogja Fanni kezét? És Fanni miért mosolyog? Miért nem sír? Miért fogják egymás kezét? Az én gyermekem apukája miért fogja más nő kezét?
Bill meglátott, ahogy lejjebb jött a lépcsőn. Az arca ledöbbent, és elengedte Fanni kezét, de már késő volt.
- Sophie – lehelte, de én hallottam.
Hirtelen olyan tiszta lett az agyam, hogy még akkor is megértettem volna, ha csak tátogja.
Nem szakított vele. Annak ellenére sem, hogy megígérte nekem. Becsapott engem, elárult minket, és Fannit választotta helyettünk.

Hogy mit éreztem? Szomorúságot. Nem, ez nem is egyszerű szomorúság volt, ezt nem lehet csak így leírni. Erre nincsenek szavak.