Dr. Limburg a család régi jó barátja volt. Apa legjobb barátja, és egyben kollégája volt, és rengeteget köszönhetünk neki. Mikor apa az egyik műtétje közben összeesett (és meghalt szívrohamban, mint később kiderült), dr. Limburg segített nekünk talpra állni. Nem csak anyagilag támogatott minket, de lelkileg is, és az utóbbi sokkal, de sokkal többet ért. Tizenkét éves voltam, mikor apa meghalt, Mark, az öcsém nyolc. Neki sokkal nagyobb szüksége lett volna egy apára, pontosan abba a korba lépett, mikor az apák elkezdenek kimenni a fiúk focimeccsére szurkolni, vagy éppen autóversenyre viszik őket, tanácsokat adnak lányokkal kapcsolatban… Habár engem is megrémített, és még évekig nem voltam képes arra, hogy könnyek nélkül mondjam ki, hogy az én apukám már nem él.
Persze anya végig ott volt velünk, de nem volt ugyanaz. Javarészt apa hordta haza a pénzt jól menő sebészként, anya nővér volt abban a kórházban, és nem tudott volna minket egyedül felnevelni.
Még mindig emlékszem, mikor egy évvel ezelőtt este tízkor becsöngettek hozzánk a rendőrök, és a sapkájukat a kezükben tartva közölték, mennyire sajnálják, de anyukánk autóbalesetet szenvedett. Nagyon nehezen fogtuk fel Markkal, sőt, ő el sem akart jönni a temetésre. Persze megértettem őt. Amikor anya meghalt, Mark már tizenhét éves volt, de én még is úgy éreztem, meg kell őt védenem. Elvégre ő az én kisöcsém.
Hiába voltunk a világ legjobb testvérei, anya temetésén valamit belőlünk is magával vitt, és azóta nem is találkoztam Markkal. 

- Sophie anyukája egy éve meghalt – Bill elnémult.
- Mi? – kérdezett vissza Tom. – És akkor minek mondta, hogy…?
- Honnan tudjam, Tom? Biztos a pasijával van valami.
- Te idióta – vágott a szavába Tom -, Sophie téged szeret, tuti nincs senkije.
- Szerintem ő sem hitte, hogy nekem van csajom – gúnyolódott Bill. – Miért hazudná azt, hogy az anyukájával van valami? Már két hete tök ideges, és a múltkor valami olyat mondott, hogy kapott egy barátjától valami telefonhívást, és kicsit felzaklatta. Lefogadom, hogy a pasija hiányolja őt.
- Te olyan hülye vagy, de komolyan. Szerinted akkor miért akadt ki annyira, mikor meg tudta, hogy Fannival jársz, ha nem azért, mert szeret? – Tom újra felvette az újságot az asztalról.
- Én is szeretem őt, mégis Fannival járok.
Bill újra leült Tom mellé.
- Na, igen, ha már itt tartunk… Meddig is fogsz még vele járni? Csak hogy tudjam, mikorra szervezzem a partit, amin végre Sophieval együtt…
Bill Tom szavába vágott: – nem tudom, hogy szakítok-e vele.
- Tessék? – kérdezett vissza Tom meghökkenve. – Te… Neked tényleg az agyadra ment valami! Hát mondom, hogy Sophie beléd szerelmes!
- Igen? – kérdezett vissza cinikusan Bill. – Tegnap bementem a szobájába, és éppen beszélt valakivel telefonon, és mikor észrevett, azonnal lerakta. Tuti, hogy a barátjával beszélt. Te jó ég, de hülye vagyok – az asztalra döntötte a homlokát -, mégis hogyan képzelhettem, hogy két év alatt nem tette túl magát rajtam? Hogy még mindig szeret?
- Te szereted még? – kérdezte halkan Tom, és lehajtotta az újságot.
Bill felsóhajtott, és felemelte a fejét.
- Gondolom. Ez a dolog most kicsit bekavart.
Pár percig hallgattak.
- De te most komolyan… Szerinted tényleg van barátja?
- Nem tudom, Tom – Bill gondterhelten felsóhajtott. – Máskülönben miért hazudna nekem?

Egyre idegesebb lettem. Dr. Limburg késett, valami sürgős esethez hívták, én pedig az irodájában vártam rá. A titkárnője kávéval és teával kínált, de szörnyű hányingerem volt (habár nem tudtam eldönteni, hogy ez csak a „szokásos”, vagy az idegesség miatt van-e), meg a gyomrom amúgy is diónyi méretűre szűkült össze.
Hirtelen nyílt az ajtó, és belépett rajta dr. Limburg. Habár sokkal jobban megőszült, mint ahogy emlékeztem rá.
- Sophie, kedveském – egy puszit nyomott az arcomra, és leült velem szemben. – Hogy vagy?
- Remegős, körömrágós idegesen – nevettem fel kínomban, és ő is elmosolyodott.
- Rég láttalak – jegyezte meg finoman. – És most arra utaltam, hogy akkor is meglátogathatnál, mikor nem hiszed, hogy beteg vagy – elmosolyodtam, és halkan megígértem, hogy ezentúl gyakrabban jövök.

Az egész banda a turnébusz nappalijában gyűlt össze, sörözgettek és nyomták az autós játékokat, amikor hirtelen a busz lassított, és bekanyarodott egy benzinkútra. Amint a busz teljesen megállt, rögtön nyílt az ajtó, és először David lépett fel, majd mögötte egy szőke lány.
- Fanni – nyögött fel Tom, mire az addig az ajtónak háttal álló Bill is azonnal megfordult.
- Fanni – nyelt egyet -, micsoda meglepetés!
- Tudom – nevetett fel, és Bill nyakába vetette magát. – Hiányoztam, mókuskám?
- Öhm, persze – Bill segélykérően a fiúkra nézett.

Egész nap tesztek sokaságát végezték el rajtam, én pedig egyre jobban éreztem, ahogy az idegesség és a rettegés eluralkodik rajtam. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy semmi nem érdekel, és felhívom Billt, és el is jutottam odáig hogy még a nevét is kikerestem a telefonkönyvből, de végül mindig visszacsúsztattam a táskámba a telefonom. Nem tudom, miért nem hívtam, nem arról van szó, hogy nem bíztam benne, egyszerűen csak meg akartam őt óvni, nem szerettem volna, ha aggódik. Meg amúgy is, amilyen makacs, képes repülőre ülni és idejönni, hogy megnyugtasson, és nincs azaz isten, amivel én le tudom őt erről beszélni, és akkor meg a turnét kellett volna abbahagyni, és nem akartam, hogy több ezer lány miattam csalódjon.
Pedig istenemre mondom, én lettem volna a legboldogabb, ha a kezemet fogja.

Fanni behúzta Billt a hálófülkéjükbe, és megcsókolta, majd közelebb préselte magát Bill testéhez.
- Mi a baj? – húzódott el pár perc múlva, mikor megérezte Bill passzivitását.
- Csak fáradt vagyok – hazudta gyorsan Bill, és meglepődött, amiért Fanninak nem tűnt fel.
Mondhatta volna, hogy valami más baj van, elmondhatta volna végre az igazat, de már nem volt biztos magában. Megijedt. Sophienak barátja van…
- De mindegy – Fannira mosolygott, megcsókolta, és ágyra döntötte. 

Este hazamentem a lakásomba. A rég nem érzett illat, az otthon illata azonnal elárasztotta a tüdőmet, és én jól eső érzéssel szagoltam bele még jobban a levegőbe. Lehúztam a kanapémról a védőfóliát, és leültem, majd körbenéztem.
Elmosolyodtam.
Itthon vagyok.

Az első egy hónap volt a legdurvább. Nem, inkább legbizarrabb. Billel úgy viselkedtünk, mintha semmi nem történt volna. Úgy tettünk, mintha az élet menne tovább, mintha meg sem érintett volna bennünket.
- Hogy vagytok? – kérdezte Tom, és elénk rakott kettő bögre kávét.
- Tök jó ez a lakás, Tom – tereltem azonnal a témát, és körbenéztem.
- A tietek is ugyanilyen – mosolyodott el Tom szelíden. – Elvégre a tietek mellett van. Holnap jönnek, és megcsinálják a toló ajtót.
- Tök jó – mosolyodott el Bill, és belekortyolt a kávéjába. Aztán elfintorodott, és lerakta a bögrét az asztalra. – De azért ezt ne vidd túlzásba.
Billel felnevettünk, de Tom csak összeszorított ajkakkal figyelt bennünket. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ennyire nem bánthatta meg őt Bill, elvégre mondtak már egymásnak durvább dolgot is, és akkor sem sértődött meg.
- Elég! – kiáltott fel Tom egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt kidob minket a lakásból. – Elég, értitek? Utálom ezt a rohadt színjátékot. Egy hónapja itt nevetgéltek, mintha… Mintha a világotok nem változott volna meg! Fejezzétek ezt be! Ne tettessétek, hogy ti vagytok a legboldogabbak a világon, mert nem vagytok. Nem lehettek azok! Ne csináljatok úgy, mintha meg sem történt volna. Fogadjátok el végre, hogy nem tehetjük meg nem történtté.

Az elkövetkező egy hónap volt életem legszörnyűbb hónapja. Vagyis nem, mindennap úgy keltem, hogy igen, ez a legrosszabb napom életemben, de aztán jött a következő nap, és mindig rácáfolt. Mindig.
Már nem tudtam Billhez hozzáérni, és azt sem viseltem el, ha ő hozzám ér. Beképzeltem, hogy csak szánalomból van velem, hogy nem szeret igazán.
Persze hogyan is szerethetett volna? Nem is voltam igazi nő.

Bill zörgött a kulccsal a zárban, de én lusta voltam kikelni az ágyból. Csöngetett. A francba, benne hagytam a kulcsot az ajtóban. Nagy nehezen letoltam magamról a takarót, lassan felültem, és letettem a lábam a hideg padlóra.
Bill még egyszer csöngetett.
- Megyek már – szóltam, bár kétlem, hogy meghallotta. A hangom erőtlensége még engem is megrémített.
Lassan az ajtóhoz sétáltam (inkább csoszogtam), és kinyitottam.
- Baba, végre – mosolygott rám Bill, de én nem tudtam viszonozni. – Mi a baj?
- Szerinted? – kérdeztem vissza a könnyeimmel küszködve. Hihetetlen, hogy ő ennyire hamar túltette magát…
- Baba – közelebb lépett, és meg akart csókolni, de én nem akartam, hogy hozzám érjen. – Baba, ne csináld ezt. Itt vagyok veled – újból közeledett felém, de én elléptem előle.
- Ne, oké? Csak ne.
Mélyet sóhajtott.
- Baba, jó lenne kicsit összeszedni magad – jegyezte meg óvatosan, és behajtotta az ajtót. – Már több mint két és fél hónap telt el.
- Tudom, oké? – kiáltottam fel hisztérikusan.
Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy a hajam mennyire kócos, hogy a nadrágom lyukas a térdénél, nem érdekelt, hogy Bill mennyire szeret, nem érdekelt, hogy anya folyton hívogatott, nem érdekelt, hogy a szomszédok már a mellettem lakó öreg hölgyet is normálisabbnak hitték, mint engem.
Nem voltam önmagam. Eltettem a magas sarkúim, a sminkkészletem, és elővettem a melegítőim. Nem mentem ki a lakásból, a neten rendeltem a kaját (bár rendszerint ment mind a Vöröskereszthez, mert én nem tudtam enni), nem beszéltem senkivel, csak Billel, és Tommal, elvégre egymás mellett laktunk.
Nem tudtam Bill szemébe nézni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen csalódást okozhattam neki. Nem hiszem, hogy ő tudott rám úgy nézni, mint nőre (és mióta kiderült a dolog, nem is voltunk úgy együtt).
- Babám, nézz magadra – fordított a tükör felé, és finoman átkarolt hátulról. – Nem dőlt össze a világ. Tudom, hogy fájdalmas, nekem is fáj, de el kell fogadnunk.
- Én nem tudom, oké? Hagyjál már – azt akartam, hogy végre levegye rólam a kezét, hogy végre engedjen el, hadd feküdhessek vissza az ágyba, és aludhassak újra. Már végre nem kísértettek rémálmok.
- Nem engedlek el – suttogta, és még jobban magához húzott. Nem bírtam, és azonnal rúg-kapálni kezdtem, mire nagy nehezen elengedett, és szomorúan nézett rám. – Én is ezt érzem, érted? – finoman a szívére húzta a kezem, de én azonnal elhúztam.
- Nem hiszem, hogy ezt érzed. Nem is akartad őt – suttogtam.
Bill ledöbbent, az arca csalódottságot és dühöt tükrözött.
- Ma Tomnál alszom – közölte hidegen, és azonnal kinyitotta a tolóajtót. – Jó éjt.
Lecsúsztam a fal mentél a földre, és halkan sírni kezdtem.
Bill nem mondta jól.
Az én világom összedőlt.

Másnap reggel nyolckor csörgött a telefonom.
- Sophie, drágám, be tudnál hozzám jönni? – kérdezte dr. Limburg meglehetősen meglepődött, ám de boldog hangon.
- Persze – felkeltem a kanapéról, és megpróbáltam kinyújtani a nyakam, de elég nehezen ment. – Megjöttek a teszt eredmények? – kérdeztem rá kissé rettegve.
- Igen – mondta dr. Limburg. – Az irodámban egy óra múlva, rendben?
- Persze – bólintottam, és összecsuktam a telefonom.
Egyre jobban izgultam.

- Meddig maradsz? – nézett Bill Fannira, és magára húzta a takarót.
- Már ma este repülök vissza, holnap már lesz órám – mosolyodott el, és lehajolt, hogy megcsókolja Billt. – Öt órákor indul a gépem.

Istenem, közölni fogja velem, hogy már csak pár hónapom van hátra. Mit fogok akkor tenni? Még annyi minden van, amit meg szerettem volna tenni. Annyi hely van még, ahova el szerettem volna még menni. Annyi ember van, akivel még találkozni szerettem volna, akin segíteni akartam, akiről még nem írtam soha cikket. Annyi minden van még, amit tudni akartam.
Miért most kell ennek jönnie, miért éppen akkor, amikor végre Billel minden rendbe jött?
Dr. Limburg mosolyogva nyitotta ki az ajtót.
Te jó ég, akkor biztosan nagyon szörnyű.
Uramisten.
- Sophie, üljél csak le – mosolygott rám, és levette a szemüvegét, miközben ő is helyet foglalt velem szemben. – Jó hírem van.
- Nem fogok meghalni? – tört ki belőlem azonnal.
- Nem – nevetett fel, belőlem pedig azonnal egy óriási sóhaj szakadt fel. – Megjöttek a vizeletvizsgálat eredmények, és azt kell mondjam, meglepődtem.
- Tessék? – kérdeztem vissza azonnal hisztérikusan. – Akkor mégis találtak valamit? Mégis van valami bajom?
- Nem nevezném bajnak – mosolygott még mindig dr. Limburg, fültől fülig.
De mielőtt bármi konkrétabbat mondott volna, valaki bekopogott, és anélkül, hogy megvárta volna, hogy kiszóljanak neki, belépett. Egy öreg, még sokkal jobban őszülő doktor lépett be, és azonnal felém vette az irányt.
- Dr. Schein – nyújtotta felém a kezét, én pedig még mindig ledöbbenve lassan megráztam a kezét.
Dr. Schein leült dr. Limburg mellé.
- Találtunk egy hormont – dr. Schein mély levegőt vett -, egy úgy nevezett HCG hormont.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
Biztosan rosszul hallottam. Az nem lehet. Bennem nem lehet olyan hormon.
- Biztosan téves a teszt – mondtam azonnal, pedig istenem, belül… Soha nem érzett öröm lett úrrá a testemen.
- Háromszor végeztük el a tesztet, és mindháromszor pozitív lett. Ezek szerint tudod, mit jelent ez a hormon – folytatta dr. Limburg.
- De én nem lehetek… Nekem nem lehet. Biztosan benne van a kórtörténetemben – a hangom megremegett, csak úgy, mint a kezem és az egész testem, és kicsit felemelkedte a székről, hogy megmutassam nekik az aktámban azt a sort.
Éreztem az adrenalin löketet a szervezetemben, és egyszerűen semmit nem fogtam fel, az agyamra rózsaszín köd telepedett, és olyan volt, mintha mindent csak félig éreznék. Teljesen elkábultam a lehetőségtől, ami ott volt előttem.
Mégis lehetséges? Teljesülhet a legnagyobb álmom?
- Pedig úgy tűnik, hogy valaki lakik ott bent – mosolyodott el dr. Limburg.
- De… Én. Én nem lehetek terhes.
Dr. Schein mély levegőt vett, és szelíden elmosolyodott.
- Nézze, Sophie, magácska egészen biztosan állapotos, és nyolc hónap múlva anyuka lesz.