„Soha nem ismerhetünk valaki mást annyira, mint amennyire szeretjük elhitetni magunkkal.”
(Jeff Abott)

Másnap reggel Bill karjaiban ébredtem, de szörnyű hányingerre. Lassan az éjjeli szekrényen lévő órára néztem, ami negyed hatot mutatott. Még lett volna két órám aludni, de a gyomorfájás miatt egyszerűen már nem tudtam újra álomba kényszeríteni magam. Nem akartam felébreszteni Billt (pedig nagyon kedvem lett volna), úgyhogy csak halkan bekapcsoltam a tévét, tudva, hogy arra aztán sosem kel fel.
Valami idióta „vicces show” ment állatokról, amikor is beadtak egy reklám blokkot, és az egyik gyorsétterem legújabb megaszendvicsét kezdték vetíteni.
Azonnal kipattantam az ágyból, és a fürdőbe rohantam.

Öt perc múlva Bill kopogott be hozzám, és álmos hangon kérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e. Lehúztam a WC-t, és egy szájöblítés után kinyitottam az ajtót.
- Baba? – kérdezte még mindig nyűgösen Bill. – Jól vagy?
Meg tudtam volna zabálni, olyan édes volt, ahogy állt ott egy szál boxerben, csipás kis szemekkel, és közben értem aggódott.
Elmosolyodtam, és hozzábújtam.
- Csak, én hülye, tengergyümölcsei pizzát ettem. Basszus – a homlokom a mellkasának döntöttem, és próbáltam nem a megint jelentkező hányingerre koncentrálni.
Nem ment.
Ellöktem magam Billtől, becsaptam az ajtót, és újra a WC fölé hajoltam.

Reggel fél nyolckor Bill lassan elengedett, mire én azonnal felnéztem rá. Tudtam, hogy mennie kell, de még nem akartam őt elengedni.
- Hova mész? – kérdeztem halkan.
- Beszélek Tommal, hogy mondja majd azt Fanninak, hogy egész éjszaka ünnepeltünk – válaszolta magától értetődően.
- Tessék? – kérdeztem vissza halkan. – Azt hittem, hogy… – nem fejeztem be a mondatot, ő is pontosan tudta, mire gondolok.
- Meg fogom neki mondani, Baba, higgyél nekem, kérlek…
- Nehezen megy – gúnyolódtam, és visszadőltem a párnákra.
Pár másodpercig a plafont tanulmányoztam, aztán Bill arca mászott be a látómezőmbe.
- Ez nem volt szép – vigyorgott, de aztán észrevette az én arcom, úgyhogy végre ő is komolyan vette a dolgot. – Ígérem, hogy meg fogom neki mondani. Hidd el, kérlek. Csak téged szeretlek, és csak te kellesz nekem, Baba – mondta halkan, miközben végigsimított az arcomon és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon.
- De? – kérdeztem vissza, mire az ajka megállt az enyém előtt két milliméterrel.
- Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy nekünk bármi közünk is van egymáshoz. Majd egy hónap múlva elmondjuk mindenkinek, addig elég, ha a fiúk tudják. Valahogy félek attól, hogy Fanni még a végén valami hülyeséget tenne… Még úgy érezné, megsértettem őt, és elmondaná mindenkinek… Tudom, hogy nem akarod azt.
Csak néztem rá, és az ajkamba haraptam.
- Csak meg akarlak védeni téged, Baba – mosolyodott el, és még közelebb hajolt.
Mikor látta, hogy nem hajolok el, megkaptam végre a jó reggelt csókomat.

Felkaptam a tekintetem, ahogy Bill belépett a szobába, és a dohányzó asztalra raktam a fényképalbumot.
- Szia Baba – nevetve áthajolt a kanapén, és megcsókolt. – Boldog fél évet.
- Neked is, Kicsim – feltérdeltem, és átkaroltam a nyakát, habár így is köztünk volt a kanapé háttámlája.
Miközben újra megcsókolt, éreztem, ahogy az erős karjaival áthúz a kanapén, és letesz magával szemben.
- El sem hiszem – suttogta, miután elhajolt tőlem, és közben végigsimított az arcomon.
- Szeretlek, Kicsim – mondtam ugyanolyan halkan.
- Én is téged, Baba – mintha csak valami kis titkot osztottunk volna meg egymással.

Miután Bill elment, én is lassan kikeltem az ágyból és elkezdtem összekészülődni. Ma indulunk tovább, úgyhogy összeszedegettem a dolgokat a földről (Bill persze egy csomó dolgot itt hagyott, még a telefonját is). Küzdöttem továbbra is a hányingerrel, és kezdtem félni, hogy talán ez nem is a tengergyümölcsei pizzám utóhatása.

- Mit nézegettél? – kérdezte Bill kíváncsian, és elnyúlt a fényképalbumért. A takaró lecsúszott a csípőjéről, és én azonnal éreztem a hatását; habár ő nem vette észre, mert túlságosan el volt foglalva a képekkel.
- Kiskori képeket – mellé sétáltam, megcsókoltam, és a kezébe adtam a pezsgőt.
- Aranyos kislány voltál – nevetett fel, amint meglátott egy képet, ahogy talán két évesen a bilin ülök.
A konyhába sétáltam.
- Bírom a kisgyerekeket – mondta mellékesen.
- Pontosan mennyire is? – kérdeztem vissza azonnal komolykodva, de aztán nem tudtam megállni vigyorgás nélkül. – Én is bírom őket. Szeretnék egy csomót.
- Mi? – Bill arcáról azonnal lefagyott a mosoly.
- Szeretnék majd gyereket.
- De nem most, ugye? – kérdezett vissza rögtön.
- Nem – nevettem fel, de ő nem nevetett velem.
Felállt a kanapéról, belebújt a boxerébe, és ahogy hozzám ért, magához húzott, átölelve a derekam.
- Miért ne most?
- Tessék? – kérdeztem vissza ledöbbenve.
- Miért nem most szeretnél?
- Az egyetem…
- Nem is kellene mellettem dolgoznod – közölte.
- Az úgy nem megy – válaszoltam rögtön.
Elgondolkodva nézett rám pár pillanatig, és simogatta az oldalam.
- Nem akarod, hogy velünk együtt nőjön fel a gyerek?
- Velünk? – kérdeztem vissza kissé meghatódva.
- Igen – bólintott komolyan, és nem hiszem, hogy láttam őt valaha ilyen komolynak, ilyen elszántnak. – Baba, csináljunk gyereket.
Nem tudom, hogy jó döntés volt-e, nem tudom, hogy mi lesz, ha terhes leszek, mégis azt mondom, gyors döntés volt, de nem elhamarkodott.
Szerelmesek voltunk.

Még a hotelben reggeliztünk, habár David már alig ült és úgy evett csak, mert intézkedni akart.
- Hova rohansz? – nézett rá álmosan Tom, és belekortyolt a kávéjába. Az arca elgyengült, és édes mosoly jelent meg rajta. – Öcsém, ezek az olaszok tudnak kávét csinálni. Ide fogok költözni. Jó kaja, jó kávé, jó nők.
Georg felnevetett és összepacsiztak.
- Kijelentkezek a hotelből – állt fel David mellőlem, és sötét tekintettel végigmérte Tomot.
- Legalább megvárnád, míg befejezzük? – nézett fel Gustav, és újabb szelet vajas-lekváros kiflit tömött a szájába.
- Nem fognak titeket kidobni. A buszon találkozunk – David biccentett egyet, és pár pillanat múlva már el is tűnt mellőlem. Még pár másodpercig elgondolkodva bámultam David után, aztán Tomra néztem egy hümmögés után.
- Gondoljátok, hogy nem dugott?
- Tuti – röhögtek fel egyszerre a fiúk.
Alig David lelépése után pár perccel Bill jelent meg mellettem, kihúzta a széket, és leült mellém egy ezer wattos mosollyal az arcán. Frissen mosott volt a haja, és az az illat az őrületbe kergetett. Legszívesebben csak… berángattam volna egy hotelszobába, na. Ahogy behúzta maga alatt a széket, finoman végigsimított a combomon az asztal alatt. Az eredmény? Megremegtem, nagyra nyíltak a szemeim, és majdnem félrenyeltem. Szerencsére ezt csak Bill vette észre, és továbbra is vigyorgott.
- Mi van, Bill, jó volt az éjszaka, hogy így vigyorogsz? – bökött felé Georg, miközben látványosan rágott egy óriási falat rántottát, majd a kérdés után lenyelte.
- Haver, basszus. Légyszi, ne takard be a kajával a terítőt – szólt rá Tom, és tarkón csapta Georgot.
- Haver – fordult felé Georg mérgesen -, ha még egyszer megcsapsz, veled takarom be a terítőt.
Tom felnevetett, aztán Billre nézett.
- Hé, állj. Komolyan. Mit csináltál te az éjszaka?
- Tom – állt fel Bill -, egy úriember nem beszél erről.
- Szóval dugtál – közölte Gustav, és beleszürcsölt a teájába.
Újabb fulladás-veszély.
Bill megállt az asztal mellett, és észrevétlenül rám pillantott.
- Ez nem az…
- Tudjuk, tudjuk – fojtotta belé Tom a szót -, te nem dugsz, te szerelmeskedsz.
Georg és Tom felröhögött, Gustav csak diszkréten vigyorgott.
- Csesszétek meg magatokat – kapta fel a vizet Bill, és elindult a svédasztal felé. Azonnal felpattantam én is, és utána indultam.
- Öcsi, hozzál már nekem olyan finom fánkot, kösz! – Bill hátra sem fordult, csak bemutatott Tomnak. – Egyetlen bátyáddal így beszélni – fordult vissza Tom az asztalhoz felháborodva.
Miközben sétáltunk, háttal a többieknek, Bill nem pillantott rám, de egyszer észrevétlenül végigsimított a kézfejemen.
- Most úgy megcsókolnálak – vallotta be vigyorogva, én pedig elnevettem magam.
- És mi tart vissza? – kacérkodtam, habár tudtam, hogy úgy sem fog megcsókolni.
Elhúzta a száját.
- Basszus. Nagyon megcsókolnálak.

Soha nem láttam még Billt sírni, talán ezért is volt olyan meglepően fájdalmas. Három hónapja próbálkoztunk már a kisgyerekkel, de nem akart összejönni. Most már nem is fog…
Hallottam még, ahogy Bill szipog, bár előttem mindig próbálta erősnek tettetni magát. Talán attól félt, hogyha rajta nem látom, hogy kibírja, akkor én is teljesen szétesek, és a padlóra zuhanok.
Talán így is volt.

- Mit fogsz mondani Tomnak? – kérdeztem, miközben pirítóst szedtem a tányéromra.
- Kitaláltam valami mást, úgyhogy Tomnak nem kell falaznia nekem. Akkor el kéne neki mondanom, és habár utálom magam most rendesen, amiért ezt eltitkolom előle, de ismered, milyen szörnyű titoktartó. Ha ráírom a homlokomra, még úgy is később tudja meg Fanni, mintha csak elmondanám Tomnak – felnevettem.
- És akkor mit találtál ki?
- Hogy Fannival voltam az este, csak nem tudtam aludni, és felmentem a tetőre.
Bólintottam, és mélyet sóhajtottam.
- Ez nálad már nem jelent jót – jegyezte meg Bill, és éreztem, ahogy az arcom figyeli.
- Én csak… – lehunytam a szemem.
Bill megsimogatta a felé eső oldalam, és közelebb hajolt.
- Szeretlek, Baba. Csak téged. Meg fogom tenni, csak adj nekem pár napot.
Ránéztem.
- Szerencséd, hogy türelmes típus vagyok.
- Nem fogom kihasználni – ígérte meg halkan, majd hirtelen a poharamra nézett. – Baba, narancslét töltesz magadnak.
A poharamra néztem, majd a kancsóra a kezemben. Beleszagoltam a pohárba.
- Nem tudom, most valahogy… kívánom – mondtam, és megnyaltam az ajkaim.
- Egyre jobban a határra kerülök, ami a megcsókolásod illeti.
Elvigyorodtam, mire Bill berántott valami oszlop mögé, és finoman megcsókolt.
Éppen abban a pillanatban, ahogy leültünk az asztalhoz, Fanni jelent meg mellettünk, és leült Bill mellé. Aztán megcsókolta.
Felfordult a gyomrom, és inkább csak megtöröltem a számat a szalvétával, úgy sem tudtam volna többet enni. Belekortyoltam az innivalómba.
- Te meg mi a francot iszol? – nézett rám ledöbbenve Tom.
- Mi baja van ma mindenkinek a narancslémmel? – fakadtam ki.
- A kérdés, hogy neked miért nincsen – mondta Gustav, és rám nézett.
- Ma csak odamentem, és ezt akartam inni. Ennyi – Georg elvigyorodott, látva, hogy milyen ideges vagyok miattuk.
- De hát utálod, mint Bill cs… – azt hiszem, Georg vagy Gustav bokán rúgta Tomot, mert nem fejezte be a mondatot, helyette csak kijavította magát. – Basszus, már beszélni sem tudok, szóval, mint Billt.
Elvigyorodtam.
- A dolgok változhatnak, látjátok, most is egymás mellett ülünk.

- Jajj, basszus – takarta el a szemét Tom, ahogy bejött a szobába. Habár kivételesen semmi értelme nem volt, mert Billel csak a kanapén feküdtünk, összebújva, és éppen megcsókolt, mikor Tom bejött. – Mikor lesz már vége a nászútnak?
- Egy, három hete vagyunk együtt, Tom; kettő, tégy úgy, mintha nem láttál volna sokkal csúnyábbat – gúnyolódott Bill.
- De sokkal jobb, mikor én csinálom, és nem pedig látom!
- Fúj, Tom, nem kérünk a szexuális életedből – Billel egyszerre nevettünk fel.
- Komolyan sokkal jobban bírtalak titeket, mikor még utáltátok egymást.

- Szóval hallottuk, hogy Billnek jó éjszakája volt – vigyorgott Tom.
Majdnem kiköptem a narancslevem, alig tudtam visszatartani a számat, hogy ezt tegye. Fanni felnézett, és nem hiszem, hogy azon lepődött meg, hogy Tom ilyet mond neki, hanem…
- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül.
- Istenem, srácok, komolyan – mordult fel Bill. – Fent voltam a tetőn egész éjszaka.
Öcsém, hogy milyen jól tud hazudni! Ha nem tudnám, hogy mi az igazság, még talán el is hinném. Nem mertem felnézni, de aztán még is muszáj volt, mert tudtam, az lesz feltűnő, ha ennyire kerülöm a tekintetük.
Fanni értetlenkedve ült egy helyben, Bill mellkasa szaporán járt fel-alá, aztán Tom rám pillantott. Az ajkamba haraptam.
- Azt a kurva!
- Basszus! – Georggal egyszerre kiáltottak fel.
Bill alig láthatóan megrázta a fejét, Gustav hitetlenkedve bámult ránk. Szuper.
- Mi az? – kérdezte Fanni kíváncsian.
- Elfelejtettem erőset rakni a rántottámra – nevetett fel azonnal kínosan Georg, és megvakarta a tarkóját. Miért érzem úgy, hogy az első eszébe jutó, idióta indokot mondta ki? Istenem, ennyire átlátszó okot, basszus, most komolyan… Esdeklően Gustavra néztem, de Tom előbb szólalt meg.
- Ja, én is mondom, így oldalra nézek, látom, Georg nem eszik erőset, pedig minden reggel szokott, mert attól jobban megy neki… tudod, a WC-n… Szóval én is így mondom, mi a fasz, Georg nem eszik csípőset!
A tenyerembe döntöttem a fejem, Bill mellettem lemondóan felsóhajtott.
- Gyertek, hozzunk Georg rántottájára csípőset – tolta ki maga alól a széket Gustav, és azonnal felállt az asztaltól. A többiek két másodpercen belül követték.
Billel esdeklően néztünk rájuk, éppen láthatóan ráztuk a fejünket, de nem vették észre (sokkal inkább nem akarták).
Bill közelebb hajolt hozzám.
- Nem csak hogy titkot nem tud tartani, de még szarul is hazudik.
Bólintottam egy aprót, és már éppen kezdtem volna magyarázkodni Fanninak, mikor levette a fiúkról a tekintetét, és a tányérjára pillantott.
- Szegény Georg, hogy csak akkor tud…
Billel sokatmondó pillantást váltottunk.

Az elkövetkező egy hét rettentő gyorsan telt el. Folyton hányingerem volt, és sokkal fáradékonyabb voltam, a szemem is jobban fájt, mint szokott, pedig ugyanannyit ültem a laptop előtt. Kezdtem aggódni, habár senkinek nem mondtam el. Mi van, ha beteg vagyok? A hányinger, a látásromlás, a fáradékonyság… simán lehet akár agytumor is.
Ja, és egyre több narancslevet ittam, az némileg csillapította a hányingerem (meg igazából akkor is ittam, mikor kivételesen éppen nem volt hányingerem). És nem akarom a falra festeni az ördögöt, de a személyiségváltozás is az agytumor jele.
Billel a kapcsolatunk megváltozott az egy hét alatt. Az első három napban, bármikor találkoztunk, féltünk a lebukás veszélyétől (és nem tagadom, mindegyik estét az én hálófülkémben/hotelszobámban töltötte), és mindig rettegett attól, hogy lebukunk. Én nem tudom, talán én annyira nem, bár megbíztam benne, úgyhogy elhittem, amit mondott Fanniról, és igazából volt benne logika. Meg amúgy is, Fanninak szeptember második hetében elkezdődött az egyetem, ezért visszament Németországba. Mielőtt elment, mindannyian a turnébuszban ültünk, és úgy tettünk, mintha majd nagyon hiányozna nekünk. Persze ő elhitte (meg hát amúgy is furcsálltam, hogy mégis milyen egyetemre vették őt fel, de aztán Bill felvilágosított, hogy valami üzletember az apja, szóval nem volt olyan nehéz bekerülnie az egyetemre). Aztán mielőtt reggel kilépett volna a buszból, valami furcsa történt.
- Hiányozni fogsz – szorosan megölelt.
- Te is nekem – válaszoltam a betanult szöveget, és szerintem még hihetőre is sikerült.
Habár nehéz volt úgy tennem, mintha nem fájna, mintha nem bántana, vagy mintha egyszerűen tényleg hiányozna majd; de aztán történt valami, ami… hát nem is tudom.
Fanni elhajolt tőlem, habár még mindig fogta a könyököm.
- Kicsit olyan, mintha a nővérem lennél – nevetett fel, de az én arcom ledöbbent. Próbáltam mosolyogni, de nagyon nehezen ment.
Az első alkalom volt, hogy lelkiismeret-furdalásom lett, amiért Billel viszonyom van.

Úgy döntöttem, nem halogathatom tovább az egészet, és el kell mennem orvoshoz. A hányinger csak nem akart elmúlni két hét alatt, és folyton pisilnem kellett, olyan sok narancslét ittam.
A fiúknak nem akartam szólni, egyrészt, úgy is eleget aggódtak a turné miatt, nem akartam, hogy még miattam is stresszeljék magukat, meg amúgy is, úgy voltam vele, hogy amíg nekik nem mondom el, addig biztosan nem lehet semmi nagy betegségem.
Persze mélyen legbelül féltem attól, hogy valami nagyon komoly bajom van.
Már oda is eljutottam, hogy beírtam a Google-ba, hogy agydaganat, és esküszöm, az összes tünet jelentkezett rajtam. Egyszer még az orrom is vérzett.
Mondtam már, hogy eléggé aggódó típus vagyok?
Persze aztán tovább olvastam. A legrosszabb dolog, amit tehettem, hogy rákerestem a neten. Aztán bemeséltem magamnak, hogy biztosan valami bajom van, elvégre miért lennének tüneteim?

Felhívtam az orvosom, és elmondtam neki, hogy milyen tüneteim vannak. Nem mondanám, hogy megnyugtatott a hangja. Aggódott, és azt kérte, azonnal repüljek vissza Németországba, elvégezni pár tesztet.
Rettentően megrémültem, és ezt Bill is érezte rajtam. Nem mondtam neki semmit, mindig valami idióta, hihetetlen hazugságot adtam be neki, de ő még sem hozta szóba. Tudta, hogy majd úgy is elmondom neki, addig nem kell erőltetnie az egészet, mert nem fogunk egyről a kettőre jutni.
Megbízott bennem.
Szeretett.

A fiúknak azt mondtam, az anyukámat látogatom meg Németországban, mert kórházba került. Nem kérdezősködtek, mindannyian tudták, hogy mennyire fontos nekem, ezért csak szorosan megöleltek, és azt suttogták, nem lesz semmi baj. Nem tudom eldönteni, hogy hittem-e nekik.
Azt hittem, hogy nem lehetek idegesebb, mint amikor Zágrábban felszállok a repülőre, de tévedtem.
Ahogy megálltam a hamburgi kórház kapujában, éreztem, hogy alig fogom fel, mi történik körülöttem.

Tom az újságot lapozgatta, mikor Bill újra felsóhajtott, negyed órán belül vagy ötvenedszerre. Tom felnézett, lerakta az újságot az asztalra, és az öccsére nézett.
- Menj utána.
- Mi? – kérdezte Bill, és Tomra nézett, mintha nem is értené, miről van szó. – Tom, nem hagyhatom itt a turnét.
- Bill, a koncert holnap után este lesz. Addig simán visszaérsz.
- De ha Sophienak szüksége lenne rám, felhívna.
- Ugyan már, ismered őt! Még akkor sem hívna fel, ha megtámadnák őt valami szervkereskedők, mert azt hinné, meg tudja oldani.
Bill újra felsóhajtott. El kellett ismernie, hogy Tomnak igaza van, Sophie túl makacs ahhoz, hogy segítséget kérjen.
- Nézd, eddig sem szóltam bele a kapcsolatotokba, és ezután is megőrzöm ezt a jó szokásom. Nem fogok tanácsot osztogatni, de tudod nagyon jól, hogy most nagyon bizonytalan veled kapcsolatban.
Bill nyelt egyet, és Tom mellé ült.
- Gondolod?
- Tudom, te szerencsétlen. Nem igaz, hogy te nem veszed észre!
- Észrevettem – ismerte el halkan Bill. – Csak asszem próbáltam tagadni. Tudom, hogy nem bízik még meg bennem teljesen.
- Nem is fog, amíg ki nem dobod Fannit. De most azért kicsit bizonyíthatsz neki. Legyél mellette.
Bill Tomra nézett. Tudta, hogy Sophie nem hisz még neki, és igazat is adott Tomnak.
- De hol kezdjem? Németországban legalább ezer kórház van.
- Csak 256 – vigyorgott Tom.
- Mi van? – nézett rá ledöbbenve Bill.
- Itt egy telefonszám – nyújtott át Tom egy papírdarabot Billnek. – Hívd fel, ő mindent kiderít.

Fél órája ültek már csöndben, mikor végre megszólalt Bill telefonja. Abbahagyta a körömrágást, és azonnal a telefonért nyúlt.
- Háló? – Tom idegesen pattogtatta a körmeit az asztalon. – Tessék? – kérdezett vissza fél perc múlva. – És ez teljesen biztos? – Tom kíváncsian figyelt. – Értem, hát… köszönöm.
- Na mi az? – kérdezte rögtön Tom, amint Bill lassan elvette a fülétől a telefont.
Bill kérdőn nézett Tomra.
- Sophie anyukája egy éve meghalt.