„Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és meg tanulsz vele élni.”
(Alyson Noel)

- Szerelmes vagyok beléd – suttogta.
A lélegzetem is elállt, ahogy végre eljutott a tudatomig, hogy mit mondott. Egyetlen egyszer mondta ezt nekem, jóval több, mint két évvel ezelőtt, és már el is felejtettem. Vagyis, persze, dehogy felejtettem el, lehet az ilyenre nem emlékezni? Dehogy. Ez még a halálos ágyadon is eszedbe jut: valaki egyszer szerelmes volt beléd.
Csak én nem akartam rá gondolni, túlságosan fájt.
Rápillantottam, és lágyan megcsókoltam.
- Örökre csak beléd – válaszoltam ugyanolyan halkan.
- Helyes válasz.
Vigyorogva maga alá gyűrt, és megcsókolt.
- Én sem mondtam volna másként – vallotta be halkan, és valamiért úgy éreztem, újra ígéretet tettünk egymásnak.

Késett. Már két hete. Örültem, nagyon. Persze, aggódtam is. Féltem, hogy mi lesz így az egyetemmel, hogy mi lesz velünk, biztosan nem siettük el? Habár most már nem volt lehetőség meggondolni magunkat.
Nézegettem magam a tükörben, próbáltam elképzelni magam nagy hassal.
Féltem kicsit másoktól is. Az emberek nem tudták, hogy együtt vagyunk Billel, és hát eléjük állni, hogy ő a barátnőm, és terhes…
Mit féltem? Rettegtem.
De tudtam, hogy vigyáznom kell rád, ezért nem szabad idegeskednem.
Istenem, milyen kicsi lehetsz még… Ott vagy vajon bent? Hallasz engem?
Persze, buta is vagyok, csak a hatodik hónaptól fogsz majd minket hallani. Apukád megígérte, hogy minden este énekelni fog neked.
Habár ő még nem tudja, hogy most már itt vagy, kicsikém. Most már ketten vagyunk.
Nyílt az ajtó, az apukád lépett be rajta. Gyorsan felé fordultam, és elmosolyodtam. Nem akartam még elmondani neki, meglepetést akartam okozni neki, csak egy ultrahang felvételt szerettem volna, amit a kezébe nyújthatok. Akkor ő majd biztosan az erős karjai közé húz, megölel szorosan, megcsókol, felkap, és megpörget. Én pedig majd nevetve azt mondom neki, óvatosan, most már vigyáznunk kell valakire.
Rád, kicsikém.
Az apukád is visszamosolygott, közelebb jött, és megcsókolt.
- Tom már megint felégeti a konyhát.
Felsóhajtottam, és elnevettem magam.
Tom a te nagybácsid. Apukád ikertestvére, és a világon a legjobb barát. Ő is olyan még, mint egy nagy gyerek, de biztosan nagyon fogod szeretni. Ő már most szeret téged, pedig még azt sem tudja, hogy létezel. Itt vagy a pocakomban.
- Megyek, megmentem magunkat egy világvégétől – nevettem még mindig, kézen fogtam az apukádat, és lesétáltam vele a konyhába. 

Egy héttel később kaptam időpontot az orvoshoz. Megkérdezték, hogy sürgős-e, azt feleltem, nem. Biztos voltam abban, hogy veled minden rendben ott bent, távol még a világtól, távol a zajtól. Már talán akkora is vagy, mint a kisujjam körme. Egy kis emberke.
A mi kis emberkénk.
Az apukád sokat dolgozik mostanában, tudod ő egy fantasztikus énekes. Biztosan fura lesz, mikor először látod majd őt, azt fogod gondolni, viccesen néz ki. Ne aggódj, először én is ezt gondoltam, de ma már a világot jelenti nekem. Mint ahogy most már te is.
Alig várom, hogy lássalak. Vajon milyen leszel? Milyen színű hajad lesz? És vajon a szemed? Az arcod? Melyikünkre fogsz jobban hasonlítani? Milyen lesz a hangod?
És ha majd felnősz, milyen leszel? Apukád teljesen biztos abban, hogy te is zenész leszel, de én azt szeretném, ha majd te döntenéd el. Ha sportoló akarsz lenni, ha orvos, ha színész, ha közgazdász… Nekem mindegy, te az én kis gyermekem maradsz még akkor is, ha utcaseprő akarsz lenni.
Vajon te várod már, hogy lássál minket? Istenem, már megint előre rohantam… Valószínűleg még azt sem tudod, hogy mi vagyunk a szüleid. Akik mindentől meg fognak téged védeni, akik büszkék lesznek rád, akikkel szombat este veszekedni fogsz egy buli miatt, akik majd hétfő reggel alig tudnak rávenni, hogy menjél iskolába, akiknek majd bemutatod az első barátodat…
Mert én teljesen biztos vagyok abban, hogy kislány vagy. Érzem. Ezt egy anyuka egyszerűen csak érzi.
Mi vagyunk a szüleid, akik szeretni fognak, bármi történjen is.

- Hova mész? – kérdezte délben Tom, miközben próbáltam kilopakodni a bejárati ajtón.
Meglepetést akartam okozni; de nem tudtam magamban tartani, hogy itt vagy.
- Nem mondhatod el Billnek – nevettem el magam, és a szemembe is könny szökött.
Hiába, mindig is érzelgős voltam, bár mióta tudom, hogy most már ott ülsz a pocakomban, még jobban azzá váltam. Talán a hormonok.
Ne is kérdezd, téged is az őrületbe fognak kergetni. Először utáltam az apukádat. Tudom, mikor megismered őt, azt fogod tőlem kérdezni, teljesen felháborodva: hát hogy utálhattad az én apukámat? Mert tudom, most már én is, ő a legszerethetőbb ember a világon.
- Mit? – kérdezte Tom vigyorogva, és végig nézett rajtam.
- Orvoshoz megyek – suttogtam boldogan.
A nagybátyád egy pillanatra összezavarodott, aztán közelebb lépett. Mindketten az ajkunkba haraptunk.
- Komolyan? – kérdezte magas hangon.
Ezt te is imádni fogod. Mikor Tom nagyon boldog, ezt teszi. Fura vigyor jelenik meg az arcán, olyan igazán fülig érő, és magas hangon visít. Vicces, de mégis, mikor te is látod, hirtelen a legboldogabb ember vagy a világon. Meg amikor apukád örül. Tapsol, és nevet, és ugrál. Hihetetlenül édes. Ők valahogy ketten olyanok még, mint a gyerekek, de tudod, a világon a legjobban rájuk számíthatsz. Meg rám. Mi hárman leszünk a te kis családod.
Hirtelen szorosan megölelt, én pedig nevetve szóltam rá, hogy óvatosan. Pontosan így fog reagálni apukád is. Elvégre ikrek. Majd te is meglátod idővel azt a szoros kapcsolatot köztük.
- Komolyan, Tom – a fejem a nyakába fúrtam, onnan suttogtam, majd halkan felnevettem. 

Az orvos mosolyogva fogadott. Hat éve hozzá járok, neki mondtam el először azt is, hogy az apukáddal nagyon szeretnénk egy kis gyermeket.
- Sophie, drágám – mosolygott rám szemüvege mögül. Idősödő férfi volt, én mégis teljesen megbíztam benne, és tudtam, nem csak rám, de rád is vigyázni fog. – Mi járatban?
- Azt hiszem… – elakadt a szavam, és csak boldogan mosolyogtam. Fültől fülig érő mosoly volt az, nem sejtettem még, hogy te sosem fogod ezt látni.
Dr. Weiler levette a szemüvegét, és kedvesen megkért, feküdjek fel a vizsgáló asztalra, és közben megkérdezte, mik a tünetek. Elmondtam neki, ő hümmögött, miközben bekapcsolta az ultrahang készüléket, majd elővette a zselét. Felhajtottam a pólóm.
- Ez most kicsit hideg lesz – mosolygott továbbra is kedvesen, pont, mint egy nagypapa az unokájára. – És az apuka tudja már?
Nem tudta apukád nevét, nem mertem elmondani neki. Pontosabban neki elmertem volna, de ott volt az a fiatal nővér. Benne nem bíztam.
- Még nem. Gondoltam meglepem őt egy képpel – nevettem fel. Dr. Weiler is velem együtt nevetett, miközben a hasamra csúsztatta a hangadó készüléket.
Láttam, ahogy az arca elkomorodik. A legrosszabb rémálom, amit egy anya láthat, az az orvos elkomolyodó arca. Dr. Weiler arcán ennél több is megjelent. Aggodalom, szomorúság, és egyre arrébb mozdította az ultrahangot.
Kicsikém, gyere elő, az orvos meg szeretne téged nézni. Hol vagy? Kérdőn rettegve néztem az orvosra, miközben éreztem, hogy a szívem azonnal dübörögve adja tudtomra, hogy nem bírja ezt a tempót. Az arcomon is éreztem a forróságot.
- Sophie – nézett rám óvatosan az orvos, gondosan mérlegelve, hogy mit mondjon. Észrevettem, elvégre az anyukád újságíró. – Drágám.
Lassan a vállamra fektette a tenyerét, és finoman megszorította.
- Sajnálom, de magácska nem állapotos.
Nem fogtam fel mit mondott nekünk az orvos. Kicsikém, nem látott meg téged az orvos. Gyere elő, mutasd meg magad a doktor bácsinak, nem kell szégyenlősködni.
Miért nem vett észre téged? Hiszen ott vagy bent. Ott kell lenned!
- Sophie – fogta meg a kezem Dr. Weiler -, kérem, üljünk át az asztalhoz. Beszélnünk kell.
Csak néztem rá. Hogy lehet, hogy ő nem látott, miközben én érezlek? Ott vagy bent a pocakomban, lassan megnősz, és pár hónap múlva a karomban tarthatlak.
Az orvos átsegített az asztalhoz, és miután leültetett, ő is helyet foglalt, kivételesen mellettem.
- El kell végeznünk egy vérvizsgálatot. Egy óra lesz, gyorsítva kérem majd – kedvesen újra a vállamra csúsztatta a kezét, és intett a nővérnek.
Nem tettem semmit, mikor Dr. Weiler kinyújtotta a kezem, meg sem éreztem a tűszúrást. Magatehetetlenül ültem a puha székben, és téged szólongattalak.
De nem válaszoltál.

Beültettek a másik szobába, míg vártuk a teszt eredményt. Talán majd abból végre rájön a doktor bácsink is, hogy itt vagy velem. Te jó ég, apukád mennyire fog örülni. Az ő kicsi kislánya… A mi kicsi kislányunk.
Nem tudom, mennyi idő telt el, én több órának éreztem, de mikor visszaérve a rendelőszobába, az órára néztem, még csak fél kettő volt. Tényleg nem volt több mint egy óra.
- Sophie, drágám, üljön le – mondta túlontúl óvatosan Dr. Weiler. Azonnal eluralkodott rajtam a pánik.
Lassan leültem, és kifújtam a levegőt alig hallhatóan. A hasamra csúsztattam a kezem, mindenáron meg akartalak védeni téged.
- Sajnálom, de – egy pillanatra elhallgatott, majd mély levegőt vett, kimondta azt, amitől a legjobban féltem – minden teszt negatív.
- Az nem lehet. Akkor miért nem jött meg a havi vérzésem? Látja, biztosan itt van a pocakomban – mosolyodtam el, de Dr. Weiler nem viszonozta. Vagyis talán próbált ő mosolyogni, de nem hiszem, hogy ment neki.
- Sajnálom, de… Az nem azért van, mert terhes.
- Tessék? – kérdeztem vissza amint felfogtam, mit mondott.
- Korai menopauzája van. Nem lehet gyermeke. Sajnálom.
Megráztam a fejem tehetetlenségemben, és eddig soha nem érzett üresség öntötte el a testem. Beborított, ellepett, nem tudtam levegőt venni, képtelen voltam felfogni, amit mondott az orvos.
Hiszen itt vagy bent. Hogy mondhatja azt, hogy nem lehet gyermekem? Itt vagy te. Itt vagy.
Mert, ugye itt vagy?

Nem tudtam kocsiba ülni és hazamenni. Legalább három órán át ültem a parkban egy padon, és gondolkodtam. Május közepe volt, a fák zöldelltek, a tó vizén tükröződött a szikrázó napsütés; de én nem tudtam élvezni.
Hogyan is élvezhettem volna nélküled? Hisz’ nem vagy itt.
Lassan kezdem felfogni, bár még mindig hihetetlen. Hiszen éreztelek. Éreztelek, kislányom. Akkor hova lettél? És hogy fogom elmondani apukádnak? Szerinted csalódni fog bennem? Te mit gondolsz?
Persze, mit gondolnál… Hiszen olyan kicsi…
Nem is vagy kicsi.
Nem vagy az én kicsikém.
Hol vagy most? Nem félsz ott egyedül? Mert én nagyon félek itt. Ott, ahol te nem vagy.
Nem lehetünk együtt. Nem lehetsz velünk. Pedig már annyira vártam, hogy megpillanthassalak. Vártam, hogy magamhoz ölelhesselek, és megérezhessem a finom babaillatod, és tudom: akkor a világ tökéletes lett volna. Ha te itt lennél, és védelmezően magamhoz ölelhetnélek, ahogy csak egy anya tud ölelni. 

Úgy éreztem, a nőisségem is elvették. Nem lehet… Nem.
Istenem, én drága kis kincsem, hát hol vagy most? 

Miután elmondtam apukádnak, elmorzsolt egy könnycseppet, lefektetett az ágyra, és hátulról átkarolt. Szorosan húzott magához, éreztem, hogy a meleg könnycseppek végig folynak a nyakamon, habár előttem mindig próbálta erősnek mutatnia magát. Tudom, hogy nem azért, mert szégyellte volna magát a gyengesége miatt. Engem akart védeni. Minket.
Még nem tudtalak elengedni, én kicsi kislányom.
A párnám már teljesen átázott, miközben mindketten halkan sírtunk.
Egy idő után megtörtem a csendet.
- Sajnálom. Annyira sajnálom – suttogtam, de a végén elhalt a hangom.
- Ne mondd nekem, hogy sajnálod. Nekem ne. Ez nem a te hibád. Ne sajnáld, kérlek. Nem tehetsz róla, Baba.
- De igen…
- Nem – apukád még jobban magához húzott, a keze továbbra is a hasamon pihent. A nyakamba hajtotta a fejét.
- Kicsim, tudod… Én nem tudok majd neked… Én megértem, ha…
- Baba, remélem most nem azt akarod mondani. Én ettől függetlenül még mindig ugyanolyan szerelmes vagyok beléd.

Másnap átjött anyukám. Tom hívta őt fel reggel, mint később kiderült. Apukád és én is vörös, bedagadt szemekkel mentünk le a konyhába, ahol a nagymamád már krumplit pucolt. Sajnálom, hogy soha nem fogod őt megismerni. A világ legcsodálatosabb anyukája. Biztosan nagyon szeretnétek egymást. Sajnálom, bocsánat. Szerettétek volna egymást.
A házat belengte a forró leves és a házi sütemény illata. A gyermekkorom illata.
Istenem, ezt az illatot te soha nem fogod érezni, én kis drágám. Soha nem fogod megérezni az otthon illatát.
Nagyi ránk pillantott, és megdöbbent.
- Mi történt? – kérdezte halkan.
Tom ült a konyhaasztalnál, és ránk pillantott. Bill szorította a kezem, de egyikünk sem tudott megszólalni. Hiába próbáltam megformálni a szavakat, amivel elmondom anyukámnak, hogy soha nem fogunk téged megismerni, a szavak nem jöttek ki a számon.
Anyukám Tomra pillantott.
- Elmondjam én? – kérdezte halkan a nagybátyád.
Apukád lassan bólintott.
- Királylány volt tegnap orvosnál – mondta halkan Tom. A nagyi meg sem lepődött a megnevezésen, ellenben mikor meghallotta, hogy orvosnál voltam, egy pillanatra elmosolyodott. Aztán azt hiszem, megértette. – Nem lehet.
Tom sem mondta még ki, ahogy egyikünk sem. Anya szeme hirtelen könnyel telt meg, és mindkettőnket finoman, ám annál szorosabban megölelt.
- Sajnálom.
Senki nem mondta ki, hogy soha nem foghatlak majd a karjaimban, én kis drága kincsem.

Felültem az ágyban, nagyon fáztam. A homlokomon izzadság cseppek gyöngyöztek. Megint róla álmodtam. Talán csak Bill kavart fel mindent, nem tudom. Próbáltam mély levegőt venni, de a tüdőmbe alig jutott oxigén.
Éreztem, ahogy a szememből már folynak is ki az első könnycseppek, és a számra szorítottam a kezem, hogy ne hangosan zokogjak fel.
De Bill így is megérezte. Nem tudom, hogy azt-e, hogy már nem fekszek szorosan hozzásimulva, az ölelésében, vagy azt, hogy valami nincs rendben. Mert képes volt erre. Megérezte, mikor Tommal vagy velem történt valami.
- Baba? – ült fel mellém álmosan, a szemét dörzsölgetve, mint egy kisgyerek. – Minden ok? – karolt át finoman.
Megráztam a fejem, és viszonylag lenyugodva ránéztem. Levettem a kezem a számról, és átkaroltam a mellkasom, hogy ne érezzem úgy, mindjárt szétesek.
- Álmodtam… róla.
Nem kellett neki magyarázkodnom, nem kellett kimondanom, kiről beszélek. Azonnal a mellkasára húzta az arcom, és az állát megtámasztotta a fejem búbján. Lassan átkaroltam én is, levéve a kezem a mellkasomról. Valahogy nem féltem a szétcsúszástól, az ő ölelésében nem.
Bill énekelni kezdte a kedvenc dalom, és hagyta, hogy halkan sírva eláztassam az egész mellkasát, miközben lassan megnyugodtam, hallva a szívdobogását és a hangját, magam körül érezve meleg kezeit, ahogy óvón ölelt.