„Ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család megátalkodottsága sem állhatja az útját. Valaminek történnie kell – és fog is történni, hogy hősnőnk útjába vesse a hőst.”
(Jane Austen)

Nem hiszem, hogy azért nem löktem el, mert leblokkoltam volna. Inkább az lehet az oka, hogy hihetetlenül jól esett, ahogy csókolt. Úgy éreztem magam, mint egy kis tini, az arcom szinte lángolt a gondolatra, hogy Bill csókol. Sokkal nagyobb hatással volt rám ez a csók, mint az alig egy hónappal ezelőtti, talán azért, mert addigra a két év alatt már-már elfelejtettem, milyen jól is tud csókolni; de most teljesen kikészültem, mert emlékeztem.
Emlékeztem, milyen megmagyarázhatatlanul tökéletesen tud megcsókolni.

Fél percig csak így csókolóztunk, egészen addig, míg Bill keze alatt véletlenül fel nem gyűrődött a pólóm alja, miközben magához húzott, és hozzá nem ért a fedetlen bőrömhöz.
Azonnal még jobban hozzápréselődtem, kissé lábujjhegyre álltam, és szorosan átkaroltam a nyakát. Éreztem, ahogy elmosolyodik, és végig simít a hajamon, majd egy picit elhajol tőlem. A homlokát az enyémnek döntötte, éreztem a nyakán, hogy milyen magas a pulzusa, éreztem, ahogy ugyanolyan mélyen veszi a levegőt, mint én, éreztem, ahogy kifújja a levegőt, és csiklandozza az ajkam. A derekamnál fogva még jobban magához húzott, és egy kicsit megbillentünk, ahogy rám dőlt.
- Baba… – mondta halkan, óvatosan. – Szeretlek.
Végigsimított az arcomon, mire én azonnal becsuktam a szemem, és az ajkamba haraptam. Szinte éreztem, ahogy a szemem könnyes lesz. Még közelebb hajoltam Billhez, és kinyitottam a szemem. Láttam, ahogy mosolyog.
- Én is szeretlek Téged – mondtam ki végül.
Hihetetlenül jól esett végre elmondani neki egy hónap után.
Láttam, ahogy benne reked a levegő, és még a szeme is mosolygott. Közelebb hajolt, és újra finom csókot nyomott az ajkaimra. 

Amint megéreztem Bill ajkait a nyakamon, a testem azonnal reagált: kiszáradt az ajkam, a kezem egy pillanatra megremegett, a lábam elgyengült, és az agyamra kábult köd telepedett. Látszólag már Bill sem volt teljesen magánál, nem is tudom, hogy egyáltalán melyikünk indult meg az ágy felé, de a legközelebbi emlékem az, hogy én fekszem az ágyon, Bill pedig felettem térdel.
Felültem, és gombolni kezdtem az ingjét, miközben apró, leheletnyi puszikkal leptem be a nyakát. Ahogy benyúltam az ing vállánál, és elkezdtem letolni Billről a ruhadarabot, rám pillantott.
Most nem akartunk semmit sem elsietni, nem úgy, mint a múltkor. Fura kettősség telepedett meg köztünk: minél hamarabb a lehető legközelebb akartam őt érezni, és mégis, azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. Ahogy egymásra néztünk, ahogy ő rám pillantott, éreztem azt a mindent elsöprő szerelmet.

Nedves csókok a mellemen, majd a hasamon, finom simogatás az oldalamon.

Elkezdtem lehúzni róla a pólót, mire ő azonnal felnyújtotta a kezeit. Ő dobta le az ágy mellé, miközben a másik kezét összekulcsolta az enyémmel. Újra hátradöntött, és felém hajolt. Pár másodpercig csak mosolygott rám, és újra megcsókolt.

Végigsimítottam a mellkasán, végig a hasán, és megálltam a nadrág szegélyénél. Bill nyelt egyet, miközben mosolyogva lenéztem rá. Kigomboltam a nadrágját, és lehajoltam.

Mindkettőnk mellkasa szaporán járt fel-alá, miközben Bill felettem támaszkodott a könyökén. Az érzés, amit kiváltott belőlem, ahogy meztelen testünk teljesen egymásnak préselődött… Azt hittem, ezt már soha nem fogom újra átélni.
- Biztos? – nézett rám kedvesen.
Bólintottam, miközben egymásról még mindig nem vettük le a szemünket.
Mindketten egyszerre nyögtünk fel.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, talán csak percek vagy órák? Nem tudom.

Bill teste megfeszült fölöttem. A hátam ívben hajlott meg. Még mindig egymást néztük, le sem akartuk venni a másikról a tekintetünk.
Minden olyan nyugodt volt, olyan egyszerű, olyan hihetetlen… Olyan teljes.

Még mindig nem hittem el, hogy megcsókolt. Hogy én visszacsókoltam.
A kocsijában ültünk, el sem engedtük egymás kezét. A legközelebbi hotel felé mentünk, úgy vezetett, mint egy őrült, de be kell valljam, tetszett, hogy ilyen magabiztos.
Én jelentkeztem be álnéven, nem akartuk, hogy bárki is rájöjjön, hogy itt vagyunk. Fellifteztünk, és már ott alig bírtunk magunkkal. Kinyitottam a kártyával az ajtót, bár némileg nehezítette, hogy Bill folyton a nyakam csókolgatta.
Még mindig nem voltam képes felfogni, hogy mi történt, hogy mi történik… hogy mi fog történni.
Berúgta a lábával az ajtót, és azonnal két keze közé fogta az arcom, és megcsókolt.
Már az ágyon feküdtünk, mikor elhajolt tőlem.
- Én ezt komolyan akarom. Téged.
- Mi?
- Mióta megláttalak.
Elmosolyodtam.
- Azt hittem, utálsz.
- Te beszélsz? – nézett rám vigyorogva. – Életemben nem veszekedtem még ennyit senkivel.
- Mi? – nevettem fel. – Hadd ne idézzem fel, hogy két napig nem szóltatok egymáshoz Tommal, mert megette az utolsó csokit.
- Hát, de na! – kiáltott fel Bill rögtön. – Az én kedvenc csokimat!
- Oké – hagytam rá, és közelebb hajoltam.
- Nézzük a jó oldalát – mondta, mire én felvontam a szemöldököm. – Valószínűleg egy életre kiveszekedtük magunkat, ezért bizony helyzeti előnnyel indulunk másokkal szemben – vigyorgott.
Felnevettem.
- Lehet benne valami…
Tudtam, hogy valami akkor ott elkezdődött, de hogy tényleg egy életre együtt leszünk-e? Én akartam.
- Ne siessük el – mondtam.
- Ahogy akarod – válaszolt kedvesen, és finoman megcsókolt.

Bill mellkasán feküdtem, és kedvenc időtöltésemnek hódoltam: hallgattam, ahogy szépen lassan a szívverése visszarázódik normálisba.
- Szeretem ezt – suttogta rekedt hangon.
- Mit?
- Így feküdni veled. Mikor senki más nincs, csak mi.
- Én is szeretem – vallottam be halkan. 

Másnap, te jó ég, de furcsa volt Bill ölelésében ébredni, és valahogy mégis… Mintha ez sosem lett volna másképp, mintha nem lenne ennél természetesebb dolog a világon.
- Jó reggelt – szólt nekem halkan, és megcsókolt.
Még legalább öt percen keresztül csak feküdtünk az ágyban, és bámultuk egymást, miközben fogtuk a másik kezét.

Az órára pillantottam, fél kettő.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte Bill félálomban.
- Nem – válaszoltam mosolyogva. Pár percig hallgattunk.
- Én sem tudok – vallotta be halkan, mire mindketten felnevettünk.
- Kicsim?
- Hm?
- Beszélgetünk?
- Miről szeretnél? – kérdezte kedvesen.
Ránéztem, és felvontam a szemöldököm.
- Oh – mondta egyszerűen, és elhúzta a száját.
- Mi lesz ezután? – kérdeztem, miután Bill finoman visszatolta a fejem a mellkasára.
- Hát, azt hiszem, térden állva fogok könyörögni neked, hogy újra bízzál meg bennem, és még egy pár napig bizonygatni fogom, hogy Fanni az égvilágon semmit nem jelent, aztán egy hét múlva majd azt mondod, kezdjünk mindent újra.
Felnevettem.
- Talán igazad van.
- Talán? – kérdezett vissza felháborodva. – Mindig. Minimum.
- Jól van, te kis Igazságharcos.
Pár percig megint nem szóltunk egymáshoz, és most Bill törte meg a csendet.
- Most már hiszek a csodákban – mondta halkan.
- Tessék?
- Semmi mást nem kívántam, mikor elfújtam a gyertyákat, csak téged – vallotta be halkan. – Szerelmes vagyok beléd.