„Fura dolog a szerelem: valaki összetöri a szíved, és te még a rengeteg apró darabbal is szereted.”

Közelebb ültem hozzá, és a mellkasára hajtott fejjel hallgattam a szapora szívdobogását. Fél perc után Bill is lassan visszaölelt, és az állát megtámasztotta a fejem tetején.
- Búcsúölelés? – kérdezte halkan Bill.
Nem válaszoltam rögtön, mert fogalmam sem volt róla.
Szerettem őt. Még mindig. Szerettem őt tiszta szívemből, a világon a legjobban; de nem tudtam mit kezdeni az egész helyzettel. A szerelem nem múlik el csak úgy, de mégis mit tehetnék ellene? Főképp úgy, hogy minden nap látom. És amúgy is, ha még szakítana is Fannival, nem biztos, hogy köztünk működne a dolog. Nem azért, mert nem szeretjük egymást, egyszerűen nem tudom, hogy újra fel tudjuk-e építeni azt a bizalmat, ami régen volt köztünk. Féltem, hogy egyszer megint más nő kell majd neki. Végül válaszoltam neki, mert tudtam: a szerelem egyszer majd elmúlik, na de a bizonytalanság?
- Nem tudom – mondtam. – Azt hiszem.
Bill hallgatott egy pár percig, én ezalatt mélyen szívtam be az illatát. Tudtam, hogy ez az utolsó, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz.
- De Baba, ugye tudod, hogy őt soha, de soha, még feleannyira sem fogom szeretni, mint téged? – kérdezte halkan szipogva.
- Majd elmúlik, Bill. El fog múlni – bizonygattam, nem csak neki. Magamnak is.
- Nem hiszem – elengedett, és észrevettem azt a keserédes mosolyt az arcán. – Megyek. Szer… Jó éjt, Sophie – adott egy gyors puszit az arcomra.
Nem akartam, hogy már is elmenjen. Még nem voltam kész arra, hogy elengedjem őt.
- Bill – szóltam utána, mire lassan visszafordult.
- Igen?
- Nagyon jók voltatok ma a koncerten – mondtam halkan.
Egy pillanatra elmosolyodott, majd közelebb lépett.
- Megölelnél, és elsuttognád nekem, mennyire büszke vagy rám? – kérdezte halkan.
Összeszorult a szívem.
- Nem én vagyok a barátnőd.
Hevesen megrázta a fejét.
- Csak tőled akarom hallani – suttogta.
Könnyes lett a szemem.
- Kérlek, Bill, ne csináld ezt.
- Ne haragudj, bocsánat.
Ahogy lassan felsétált az emeletre, úgy mi is lezártuk a kapcsolatunkat.

Az ikrek szülinapjáig hátralévő két hét rettentő hamar telt el.
Billel a szakítás különböző fázisain mentünk keresztül: az első két-három napban kínosan, már-már pszichológiai esetleírásba illően kerültük egymást, és figyeltünk arra, hogy még véletlenül se maradjunk kettesben egy szobában, mert tudtuk: úgy is beszélgetni kezdenénk, és újra összejönnénk.
Pontosan a haldoklás öt fázisába léptünk: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, és belenyugvás.
Miután az elsővel semmire nem mentünk, jött a második. Istenem, annyit veszekedtünk, mint régen. Szívattuk egymást, akkor szóltunk be a másiknak, amikor tudtunk, és rettentő mód fel tudtuk egymást idegesíteni. Azt hiszem, ez azért van, mert ismertük egymás gyenge pontjait. A fiúknak feltűnt a változás: nem azért, mert veszekedtünk, hanem mert megint. Nem értették, hogy míg az első pár napban nem csak, hogy egymáshoz, de senkihez nem szóltunk, ha nem volt muszáj, most akkor mégis mi történt. Azt hiszem, azért volt nekik olyan fura az első lépcső, mert amúgy Billel rengeteget beszélünk.
A második, a düh fokozat sokkal tovább tartott, mint az első, és hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy ami történt, megfelel-e a harmadik lépcsőnek. De szerintem még több is nála.
Már Billék szülinapját ünnepeltük aznap. Az ikrek szülei is eljöttek, és egy milánói étteremben vacsoráztunk együtt. Kivételesen csak a szűk család, mert délelőtt már a nagy Tokio Hotel-családdal ebédeltünk, mindenki felköszöntötte őket. De az esti vacsorára csak az ikrek szülei, a két másik bandatag, David, Fanni és én voltunk hivatalosak. Féltem, hogy Billel majd megint nem bírjuk ki, de szerencsére Tom rögtön leült, és közölte, az ő két oldalára kell ülnünk. Komolyan úgy érzem, ezzel megmentette az estét.
És ezt ő is nagyon jól tudta. Azzal, hogy ő közöttünk ült, Billel nem szekálhattuk egymást tovább, mert nem akartuk, hogy Tom is hallja. Persze a turnébuszban nem számított, akkor Tom beszélgethetett Georggal vagy Gustavval, de így tudtuk, hogy nem tudna. Tom volt a mi Svájcunk, a mi biztonsági zónánk, a semleges terület. Egyikünk sem lépte át soha a határt, ha csak mi hárman voltunk, Billel lenyeltük a sok sértést, amit egymás fejéhez akartunk vágni.
A pincérek a vacsora végén hozták ki a tortát, rajta huszonnégy gyertyával. Az a mosoly mindenki arcán… Hiába, hogy már ünnepeltünk aznap, ez most teljesen más volt. Most csak mi voltunk itt, akik igazán számítottak a fiúknak, és ahogy néztem a könnyeivel küszködő Simonet, és az őt ölelő Gordont, meg a szívből vigyorgó Davidot, és Gustavot meg Georgot, ahogy teljesen hamisan belekezdenek a Happy Birthdaybe… Az én szemembe is könny szökött, miközben vadul mosolyogtam. Tom, mintha megérezte volna, felém fordult, és átkarolva engem, magához húzott. Együtt énekeltük a Boldog szülinapot, a fiúk is velünk énekelték, egymásnak.
Együtt fújták el a gyertyákat, miközben egymás kezét szorongatták, és egymásra is néztek, mielőtt kívántak volna valamit. Újra elérzékenyültem, ahogy őket néztem, azt, ami köztük van.

Billt kellett volna kérdezgetnem arról, hogy mit érez Tom iránt. Komolyan nem értettem, hogy Tomnak hogyan lehet olyan ikertestvére, mint Bill.
- Szóval – ültem le vele szemben, mire ő unottan letette az asztalra az újságot, amit éppen nézett.
- Mondjad, Sophie.
- David mondta, hogy kell egy újságnak valami interjú arról, hogy milyen a kapcsolatotok Tommal.
- Már megint? – kérdezte felnyögve.
Azonnal kaptam a témán.
- Nem szeretsz erről beszélni? – kérdeztem.
- Nem erről van szó – válaszolt rögtön, meglepően normálisan. – Csak ez olyan, mintha egy genetika professzor magyarázná egy hat éves gyereknek, hogy hogyan fejlődött ki az ember.
Elmosolyodtam.
- Miért?
- Hát mert ezt a kapcsolatot egyszerűen… Ezt nem lehet megmagyarázni. Úgy értem, ő az ikertestvérem. Ennyi. Ebben a szóban minden benne van. Legalábbis számomra. Ha valaki még nem élte át ezt, úgy sem fogja megérteni.
Újra mosoly jelent meg az arcomon.
- Bill, én elhiszem, hogy nehéz, de megpróbálhatnád, mert nekem ebből meg kell írnom egy két oldalas cikket. És abból legalább egynek a te mondataidból kell állnia.
Bill rám pillantott, és lassan bólintott.
- Szóval… Olyan, mintha valakivel folyton video telefonálnál. Mintha a telefon a kezedhez lenne ragasztva. Nem tudsz tőle szabadulni, nem tudod eldobni. Persze én nem is akarok tőle megszabadulni. Ha ő érez valamit, azt én is érzem. Tudom, hogy mi mindig ott leszünk egymásnak, nem számít, mi történik. Ha ő mozdul, én is; ha ő nevet, én is; ha ő sír, én is. A világ legjobb dolga, hogy van egy ikertesóm. Olyan ez, hogy találkozol valakivel, elkezdesz benne megbízni, és mesélsz neki dolgokat. Tom és én a világon a legjobban egymásban bízunk. Neki nem kell mesélnem, mindent együtt éltünk át, amit én éreztem, ő is érezte, ami nekem fájt, neki is fájt, ami engem bántott, őt is bántotta. A kezdetektől fogva ott vagyunk egymásnak, és még sem mondanám azt, hogy megszokás. Mert még mindig, húsz év után is rettegek attól, hogy egyszer elveszítem őt. Minden este azért imádkozok, hogy másnap ne történjen vele semmi. És még húsz év után is, mindennap elmondom neki, hogy ő a világon a legfontosabb nekem, ő az én erős bátyám, akire felnézek, és akármit tesz, ezt soha senki nem tudja majd megváltoztatni, soha senki nem fog minket elszakítani egymástól.
Ez volt az első alkalom a két hónapos ismeretségünk alatt, hogy Billt igazi embernek láttam, nem pedig egy kétszínű bálványnak, akit tinik milliói imádnak.

Már a hotelszobámban feküdtem, mikor kopogtak. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az, de lassan kinyitottam az ajtót.
Bill állt előttem, egy kék-fekete kockás ingben, félig kigombolva, alatta egy fekete V-nyakú póló, és fekete farmer. Te jó ég, azért teszi, hogy megőrjítsen.
A kezében egy üveg pezsgőt szorongatott, a másikban két poharat.
- Lent voltam a bárban, Tommal még ünnepeltünk, és elmondtam neki valamit, mire felküldött – mosolygott egy csöppet spiccesen.
- Mit mondtál neki? – kérdeztem kedvesen, és az ajtófélfának dőltem.
- Hogy mennyire szeretlek – válaszolta egyszerűen.
Nem tudom, hogy hallotta-e, amint a szívem a bordáimnak ütközik minden egyes dobbanásnál.
- Bill, kérlek…
- Nem kívántál nekem boldog szülinapot – mondta hirtelen.
- Tudom – mondtam, és félrenéztem, levéve róla a tekintetem. – Sajnálom. Csak nem tudom, hogy kibírtam-e volna.
- Semmi baj – mondta szelíden, és rám nézett. – Beengedsz? Van valami, amit el szeretnék neked mondani.
Néztem őt egy rövid ideig, mire elmosolyodott. Tudtam, hogy direkt teszi.
- Gyere csak – válaszoltam. Bevált neki.
Bezártam mögötte az ajtót, és ahogy megfordultam, megugrottam. Ott állt mögöttem, még mindig mosolyogva.
- Pezsgőt? – kérdezte halkan.
Reméltem, hogy attól sikerül kicsit lenyugodnom, úgyhogy bólintottam.
- Hangszigetelt szoba – pillantott rám, miközben a pezsgő dugója óriásit szólt.
- Ez az új szokásotok? – kérdeztem nevetve.
- Van, amikor jól jön – mosolygott rám félreérthetetlenül azzal a Billes mosolyával.
Elkaptam a tekintetem.
- Mit szerettél volna mondani? – kérdeztem őt halkan, még mindig a szemközti falat bámulva.
A kezembe nyújtotta a pezsgővel teli kristálypoharat. Ahogy elvettem tőle, a kezünk egymáshoz ért. A hideg rázott ki az érintésétől.
Éreztem a feszültséget köztünk, a levegő vibrált, és én még mindig nem mertem ránézni. Inkább a nyakát bámultam, az volt szemmagasságban.
- Ma, mielőtt elfújtuk a gyertyákat, kívántam valamit.
Kivette a kezemből az üres poharat, és a sajátja mellé rakta az üvegasztalra. Aztán elém lépett, és mutatóujjával finoman felemelte az állam, elérve, hogy ránézzek.
- De még nem teljesült. És ismersz, türelmetlen típus vagyok.
Lágyan megcsókolt, és én most nem löktem el.