„Ha veszteség ért, tudd: ennyibe került a nyugalom.”
(Tatiosz)

Fannival megebédeltünk, de igazából nem történt semmi különös. Ő beszélt, én néha-néha benyögtem egy ahát, sőt, olyan is volt, hogy egész hosszú mondatban válaszoltam. Néha azon kaptam magam, hogy csak hallgatom, és tényleg odafigyelek arra, mit mond. Persze annyira nem kötötte le a figyelmem, hogy meg is maradjon bennem, de azért ahhoz elég volt, hogy rájöjjek, milyen kedves… és hogy talán nem érdemli meg, hogy őt büntessem azért, amit Bill tett.
Mire visszaértünk, a fiúk már rég végeztek a próbával, és a nappaliban nyomták a boksz meccset.
- Ezt kapd ki, Ge – kiáltott fel Tom, és a kezére erősített érzékelők segítségével virtuálisan behúzott egyet Georgnak. A mutató a TV-n azonnal pittyegni kezdett, és mutatta a kettéosztott képernyő baloldalán a figurát, amint szédülni kezd.
- Ez fájt – mondta Georg, és próbálta életre kelteni a srácot.
- Sophie – derült fel Tom arca, ahogy észrevett. – Jajj, basszus, gyere már, segítened kell. Nem tudom egyszerűen eldönteni, mit vegyek fel.
Felhúztam a szemöldököm, ez általában Bill problémája szokott lenni. Bár ez nem azt jelenti, hogy mikor Tomnál az öltözködés kerül szóba, nem lesz minden tiszta káosz.
Hirtelen a szemem sarkából láttam, ahogy Bill megindul felém, ezért azonnal karon ragadtam Tomot, és felhúztam a szobájába.

Billel közös csatáink alatt egy dologban egyeztünk meg (habár soha nem beszéltük meg, mindkettőnknek teljesen természetes volt): Tomot kihagyjuk belőle. Mindketten túlságosan féltettük. Tudtuk, hogy a macsó külső egy még mindig túlérzékeny kisfiút takar csak, akit kiszakítottak leggyengébb pillanatában a megszokott környezetéből, az otthonából, és ezt még mindig nem tudta feldolgozni. Habár próbálta elrejteni a kíváncsi, figyelő szemek elől, próbálta úgy védeni magát, ahogy csak tudta.
Billel mindig nagyon féltettük őt. Féltünk, hogy egyszer lesz egy lány, aki megjelenik egyik pillanatról a másikra, Tom megnyílik előtte, és a lány eltűnik. Ott hagyva egyedül Tomot, megtörve, kisemmizve, védtelenül.

- Szóval, akkor melyik legyen? – húzta ki az ágy alól a bőröndjét.
- Ugye nem gondoltad, hogy tényleg segítek neked? Csak nem akartam Billel beszélni – kivettem a Vogue legújabb számát a táskámból, és rádőltem Tom ágyára. Még az újságot se nyitottam ki, mikor nem bírtam tovább. Éreztem a pillantását a hátamon.
Ránéztem, és istenem, tudtam, hogy csak megjátssza, de az az elveszett, kisfiús tekintet! Hát meg tudtam volna zabálni.
- Te jó ég, mutasd őket – sóhajtottam fel végül, mire végre egy gyermeki mosoly jelent meg az arcán, és nem nézett rám úgy tovább.

Annak ellenére, hogy Tom mennyire sebezhető volt, ha az öccséről volt szó, nem ismert határokat. Emlékszem, mindig úgy emlegette: az öcsikém. Az én öcsikém. Tom volt kettejük közül a higgadtabb, mégis, amikor valaki bántani akarta Billt, ő állt fel, hogy megvédje az ő öcsikéjét. Bill, habár hálás volt ezért, soha nem értett vele egyet.
Milyen fura is a sors: Tom, aki mindig mindent megtervez, képes lett volna összeveretni magát Billért; és Bill, akinek soha semmilyen pontos terve nincs, minden áron meg akarta védeni Tomot az ilyen fajta boksz meccsektől.
Ők így ketten voltak tökéletesek. Pontos ellentétei voltak egymásnak, éppen ezért egészítették ki egymást ennyire jól.

Már Tom ágyán feküdtünk, mikor rápillantottam, és láttam, hogy az ajkát harapdálja.
- Mondjad csak, Tom – mosolyogtam rá kedvesen.
- Miért nem mondtad el Fanninak? – kérdezte rögtön.
- Azt akarom, hogy ő jöjjön rá. Ha Bill szakít vele, tudom, hogy megbocsátanék neki… De ha Fanni szakít Billel, és utána ő hozzám jön, a női büszkeségem úgy sem engedné, hogy megbocsássak neki.
Tom finoman átkarolt, magához húzott, és a nyakamba hajtotta a fejét.
- Én is meg tudnálak védeni – jegyezte meg.
Elmosolyodtam. Tényleg nincs már olyan, amin meglepődne velem kapcsolatban. És irtóra jó érzés, hogy nyugodtan elmondhatom neki ezt is, hogy csak védeni akarom magam, még akkor is, ha ezzel Billnek teszek rosszat. Elmondhatom neki a legsötétebb, a legdurvább belső titkaimat is, és ő csak annyit mondana: Tom bácsi még mindig szeret téged, Királylány.
- Köszönöm, Tom – válaszoltam végül, visszanyelve egy könnycseppet. – De neked Billt kell védened.
Szorosabban bújt hozzám.
- Annyival egyszerűbb lenne, ha nem egymástól kéne védenem titeket.
Rápillantottam, és egy apró puszit adtam az arcára.
- Sajnálom, hogy ilyen rossz legjobb barátnő vagyok.
- Viccelsz? Te vagy a legjobb.
- Belerángattunk ebbe az egészbe, pedig neked semmit nem szabadna ebből megérezned.
- Na, nem vagyok már három éves – mondta nevetve, és megbarackozta a fejem.
- Aww, Tom! Ezt annyira utálom.
- Tudom – válaszolta egyszerűen, és újra magához húzott. – Tudod, nem sokra mennétek ti nők a büszkeségetek nélkül.
Na, ebben igazat adtam neki. 

Tom mocorgott, mikor visszaértem mellé, miután átvettem a ruhám valami kényelmesebbre. Szerintem próbált kicsit aludni a délutáni próba előtt. A koncert csak holnap lesz, de mivel ez a turnényitó is, ezért a fiúk mindent tökéletesre akarnak. Persze nem tudom, nyolc, a show bizniszben eltöltött év után, szerintem teljesen profin tudnának mindent megoldani. Nem hiszem, hogy az megzavarná őket, ha mondjuk, felgyulladna az aréna. Ó, várj, lekopogom.
- Nem tudok aludni – morogta álmos, macis hangon a fülembe. Halál édes volt. Felnevettem, annyira csiklandozott, ahogy a levegőt beszéd közben a fülemre fújta.
- Beszélgessünk?
- Igen. Rólad. Nem igen beszéltünk Fanniról.
Tom rám nézett, mikor nem válaszoltam.
- Sajnálom, nem akartam – szabadkozott halkan, ahogy meglátta az első könnycseppeket a szememben.
- Nem a te hibád. Ez az egész miatt mostanában sokkal érzékenyebb vagyok.
Elfojtott egy mosolyt, tuti valami totál perverz dolog jutott eszébe, például: mindenhol?
Felhúztam a térdeim, de a talpam továbbra is a pléden maradt.
- Bill jobban szereti Fannit, mint engem.
- Dehogyis – ellenkezett Tom azonnal. Ránéztem. – De ha neked így könnyebb továbblépni, ám legyen.
- De megértem – mondtam halkan. – Fanni sokkal jobb, mint én.
Végignéztem magamon. Egy szürke melegítő volt rajtam, rikító kék póló ’I don’t like U’ felirattal, és teljesen biztos vagyok abban, hogy a hajam is kész káosz volt. És azt is lemerném fogadni, hogy Bill és ő nem úgy jöttek össze, hogy előtte két hónapom keresztül tiszta szívükből gyűlölték egymást.
Tom rám pillantott.
- Te hülye vagy? – kérdezte, mintha csak az idő felől érdeklődött volna.
- Miért? – Néztem rá én is. – Fanni csini rucikban jár, tuti nincsenek ilyen hülye, őrült dolgai mint nekem, és amúgy is, úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy Vogue hirdetésből…
- Te meg mintha a címlapról léptél volna le! – csattant fel Tom türelmetlenül. – Királylány – felém fordult, és két keze közé vette az arcom -, komolyan mondom, ha elhiszed, hogy Fanni jobb, mint te, bármilyen területen, akkor esküszöm, hogy pszichiáterhez viszlek – elmosolyodtam, Tom pedig vett egy mély levegőt, és folytatta. – Egy, Bill nálad jobban lányt nem szeret; kettő, te még betegen is jobban nézel ki, mint Fanni a legjobb napjain; három, nem viccelek, mikor azt mondom, te vagy az egyik legszebb lány, akit valaha láttam – gyermekien elmosolyodott –, már majdnem szebb vagy, mint az anyukám.
Teljesen meghatódtam azon, amit Tom mondott. Elhittem neki, amit mond. Nem csak azért, mert vakon megbízok benne, hanem azért is, mert ő az egyik legőszintébb ember, akit valaha ismertem, és ő sohasem hazudna. Nekem nem.
De egy gombócot nem tudtam lenyelni.
- Tom… Én tudok valamit, amiben Fanni jobb.
- Na mégis mit? – nézett rám, olyan hívj ki, ha mersz-tekintettel.
- Neki lehet gyereke – mondtam halkan.
Tom arcáról azonnal leolvadt a mosoly, és a hátára fordult, engem is maga után húzva.
- Királylány…
Nem engedett a szorításából.
Halkan sírni kezdtem, de még akkor sem engedett el.

Felejteni akartam. Mindent. Mindent arról, hogy én egykor kihez tartoztam, mindent arról, hogy egykor kijelentette nekem az életet, az oxigént, a világot.
Eljátszottam a gondolattal, elismerem. A hideg futott végig a hátamon, bizseregni kezdett a bőröm, ahogy arra gondoltam: csak fel kéne emelnem a fejem, ránézni, ő is rám nézne, és azonnal tudná, mit akarok. Nem kérdezne, nem elemezne, csak tenné. Belegondoltam, mi lenne, ha végig húznám a kezem a hasán. Vagy ha szorosan rásimulnék. Elképzeltem én mit mondanék, és ő mit válaszolna.
De amint a csókhoz értem, hányingerem lett. Magamtól.
Bill nem ér már annyit, hogy elveszítsem a legjobb barátom. Úgy sem lenne több, mint egy éjszaka, és ennél sokkal jobban tiszteltem Tomot. Nem tudnánk utána ugyanúgy viselkedni, nem tudnánk azt tettetni, hogy semmi sem történt. Semmi sem lenne ugyanolyan.
Tom sokkal fontosabb volt nekem, mint a felejtés, vagy a bosszú.

A másnap este hamar eljött. Délelőtt tartottak egy rövid kis sajtótájékoztatót, és mivel Fanni már megint a nyomomban volt, Davidtől követeltem megmentést. Ó, jött is a segítség! Egy tonnányi átolvasandó, kijavítandó, értékelendő interjú képében.
De esküszöm, örültem is még annak, hogy a nap végére alig láttam, mert legalább Fannit egész nap kerülhettem, sőt, ami még jobb: még akkor is levegőnek nézhettem, mikor ő szólt hozzám. És mindössze annyit kellett tennem, hogy egy bocsánatkérő műmosoly mellett felmutattam az éppen aktuális cikket, amin dolgoztam.
Imádom ezt a munkát!

Ez a sok interjú nem csak Fanni ellen nyújtott védelmet, de Bill-pajzsként is működött. Bár neki egyértelműen kevesebb ideje volt körülöttem ólálkodni, várva a megfelelő pillanatra, hogy lecsaphasson rám, mint Fanninak, mert hát ugye Bill is dolgozott… Na, de azért nem kell őt sem félteni. Minden szabad percét mellettem töltötte, de hál’ Isten ott volt David, és így egyikünk sem szabadulhatott az ő sas szeme elől, ami mindig kiszúrja, mikor valaki lóg.

Mire eljött a koncertkezdés (pontosabban tíz perccel előtte), a fiúk már tiszta idegek voltak. Szegény Fanni azt sem tudta, mit kezdjen Billel, és habár nagyon nem akartam, Tom mondogatta nekem, hogy menjek már oda, és nyugtassam meg Billt, mert Fanni csak még jobban felidegesíti, és nem akarja, hogy a koncert balul süljön el.
Ez valahogy így hangzott Tom megfogalmazásában: – Asszony, menj oda az én öcsikémhez, és please, füvezd be, mert az a hülye bige csak felcsapja az agyvizét, és öcsém, bazdmeg, ha emiatt elbasszuk a koncertet, valamelyiküket megölöm. És fogadhatsz a lovin, hogy melyikük lesz az.
Elvigyorodtam, és esküszöm, csak a közjó érdekében (meg hát lehet ellenállni ilyen kedves kérésnek?), odasétáltam Billék mellé. (Pedig amúgy szívesen láttam volna Fannit… hát na, kint a képből.)
Bill felpillantott rám, és már azonnal láttam az arcán, hogy egy picit lenyugodott.
- Fanni, hoznál neki egy üveg vizet? Én addig vigyázok rá – ígértem meg kedvesen mosolyogva. Fanni megindult a pult felé. – Ne olyan hideget, a másik szobában van nem hűtött.
Láttam az arcán a zavart, amiért neki nem jutott eszébe, hogy egy olyan banda énekesének, akinek pár percen belül két órás koncertje lesz, nem kéne jéghideg vizet adni.
- Oké, persze – mondta, és már sietett is ki a szobából.
Billre néztem, mire ő is rám emelte a tekintetét.
- Köszönöm, Baba.
- Ne merd.
Annyi féle sértés lett volna még a fejemben, de tudtam, hogy ez most nem a megfelelő pillanat hozzá.
- Nézz rám – kértem Billt halkan, és finoman felemeltem az állát. – Felmész, énekelsz, mint egy isten, lejössz, bulizunk. Ez lesz.
- Ígéred? – kérdezte halkan, az ujjait tördelve. Lassan az ő kezeibe csúsztattam a sajátom.
- Ígérem, Kicsim.
Nem tudom, miért tettem hozzá. Jól esett ezt mondanom neki, és látni, ahogy a nyugalom szétárad a testében. Nem, persze, nem olyan nyugalom, mintha aludni mennél, de legalább most már nem idegeskedett, csak izgult.
- Köszönöm – közelebb hajolt.
Adtam egy gyors puszit az arcára, és éppen időben elhajoltam, mert Fanni visszajött két üveg vízzel a kezében.
- Tessék, Bill.
- Köszönöm – vette el tőle, de a szemeit le sem vette rólam.

A koncert után Bill rettentő fura volt. Kereste a tekintetem, és Fanniét kerülte. Kíváncsi voltam, hogy miért, de még vagy két órán keresztül esélyem se volt Billel kettesben beszélgetni, mert aláírást osztottak.
Mikor végre újra a turnébuszban voltunk, hajlani negyed egy volt. Szörnyen álmos voltam, de túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy aludni menjek.
A fiúk is felvoltak spanolva, Fanni aludni ment már régen.
Kimentem inni a konyhába, és miután kiöntöttem a narancslét egy pohárba, a dobozzal együtt leültem a busz végébe, az étkezőbe, ami szemben van a nappalival, még sem látni oda a nappaliból, mert nem kapcsoltam fel a lámpát. Alig telt el fél perc, Bill már is mellettem ült, és egy pohárba töltött narancslét magának.
- Fura voltál a koncert után – jegyeztem meg.
- Köszönöm, hogy nem hoztál fel semmilyen témát a koncert előtt – mondta, figyelmen kívül hagyva az észrevételem.
- Ismersz, profi vagyok – mosolyogtam.
- Igen – ismerte el szomorúan.
- Baj van?
Rám pillantott, a hold tükröződött az arcán.
- Elmondhattad volna neki már tegnap reggelinél – csodálkozott.
- Tudom. De hol marad akkor a móka? – nevettem fel halkan.
Bill összeráncolta a homlokát.
- Ó basszus. Tervezel valamit – válaszolt végül.
- Csak megvárom, míg Fanni magától jön rá.
Bill bólintott. Oké, ez fura.
- Neked nem olyan… tök izé, hogy itt ülünk, és így beszélgetünk? – kérdezte Bill csendesen.
- De – ismertem el, és ahogy egymásra néztünk, elmosolyodtunk. – Azt hittem, most megint utálni fogjuk egymást.
- Úgy látszik, most hogy tudjuk, hogy a másikat szeretni is tudjuk…
Nem fejezte be a mondatot, akart még valamit mondani, de nem mertem rákérdezni. Tudtam, hogy ő így próbál majd újra megbékíteni. Először barátkozunk, aztán majd csak úgy megcsókol.
- Egész este fura voltál Fannival. Történt valami? – kérdeztem.
Rám pillantott.
- Mint barát kérdezem, nem mint ex-barátnő, aki reménykedik, hogy szakítotok, mert akkor szabad a pálya – felvonta a szemöldökét, és egy mosoly jelent meg az arcán. – Ne hitegesd magad, oké?
- Ma énekeltem a Heiligot – mondta hirtelen. – Fanni azt hitte, hogy neki.
Összeszorítottam az ajkam, hátha így megállíthatom az előtörő könnycseppeket.
- Ne csináld ezt, kérlek. Ne bánts többet – suttogtam erőtlenül.
Nem akartam semmi mást, csak hogy ez az egész turné véget érjen, és vagy mehessek haza Billel, vagy felejtsük el egymást örökre.
Bill rám pillantott, és láttam, ahogy a könnycsepp végig folyik az arcán. Kivételesen nem törölte le azonnal, hagyta, hogy a pólója nyelje el, miután lecsöppent az álláról.
Halkan szólalt meg.
- Baba… Most akkor én… most akkor én mindent elveszítettem?