„Nem mondtam, hogy a te hibád volt; csak azt, hogy téged foglak hibáztatni.”

- Upsz – szólalt meg Gustav, és még úgy is, hogy háttal álltam nekik, tudtam, hogy mindhárman behúzzák a nyakukat.
- Hogy-hogy megint? – kérdezte Fanni csodálkozva, és azt hiszem, ránk nézett.
Mivel Fanni az én arcom nem látta, nyugodtan kárörvendhettem Bill (alig egy másodperc alatt) elsápadt arcában. Az arcomon is egy levakarhatatlan mosoly jelent meg, miközben Billre néztem, és beleittam az időközben kitöltött narancslémbe. Persze előtte nem felejtettem Bill felé nyújtani, mintha csak koccintanánk. Mosolyogtam, mintha csak azt mondanám: hát, ha már kiderült, elvégre egyszer ki kellett, mit tehetnénk?
Mondtam már, hogy rohadtul szemét tudok lenni, ha akarok?
Istenem, Bill arca mindent elárult! Az a kétségbeesés, az az ijedtség a szemében. Egy pillanat alatt döntöttem, és ahelyett, hogy azonnal megfordultam volna, és elmeséltem volna mindent Fanninak, inkább meglepődött arcot vettem fel, és lassan megfordultam.
- Megint? – kérdeztem én is rá ledöbbenve.
A fiúknak gyorsan leesett, hogy mit csinálok, egyre járt az agyunk szokás szerint.
- Úgy értettem, hogy volt már egy másik sajtósunk, akit Bill kikészített – mondta Georg, és még én is úgy tettem, mintha csak most érteném meg.
Fanni jártatta köztünk a szemét, és nyilvánvalóan nagyon gondolkodott.
- Értem – mondta végül mosolyogva.
Istenem, annyira látszott rajta, hogy nem érti!

Miután Bill elviharzott az emeletre, Tom sóhajtott egy nagyot, és leült mellém.
- Örülnék, ha nem ölnétek egymást.
- Mi? – pillantottam rá, mintha nem hallottam volna, mit mondott.
- Sophie, remélem, tudod, hogy most túl messzire mentél – mondta hidegen. – Kérj bocsánatot Billtől.
Felállt mellőlem, és az öccse után ment.
Elgondolkodva bámultam magam elé, miközben a Billtől kapott cetlit forgattam az ujjaim között. Szörnyen csúnyán ír.
Nagyon nem akaródzott bocsánatot kérnem Billtől, megalázkodni előtte, és elismernem, hogy ezúttal tényleg sok volt, amit mondtam; de hát Tom barátsága többet ért a büszkeségemnél, és ha ő kéri, megteszem.
Még ha ez azt is jelenti, hogy látni fogom a hülye biszex fején azt az undorító, kárörvendő mosolyt.

Dél körül érkeztünk meg Madridba. Madrid. Pontosan. A lehető legtávolabbi pont Hamburgtól. David folyton azt hajtogatta, hogy most nem összevissza utazgatós turnét szervezett, hanem elindulunk a legtávolabbi helyről, és szépen, lassan megyünk vissza.
Igen, szerintem is röhejes, de a fiúknak tetszik.
Izgalommal tölti el őket, hogy egyre közelebb kerülnek az otthonukhoz. Ez szerintem is perverz.
Főképp, hogy Tom egyik nap azt mondta, olyan lesz a hazatérés, mint egy régóta várt orgazmus.
Aztán Georg megkérdezte tőle, hogy és mégis melyiktől fog elélvezni: az anyukája vagy Gordon látványától; mert hogy nem tudja, melyikkel van a nagyobb gond.

Mire fél óra alatt rászántam magam a lehetetlenre, arra, amitől legrosszabb rémálmaimban rettegtem, amit nagyon nem akartam megtenni; szóval mire sikerült rávennem magam, hogy felmenjek Billhez, és bocsánatot kérjek, ő már nem volt otthon. Körbe jártam az egész lakást, de sehol nem volt. Gondolom elment a randijára.
Szuper.
- Tom – mentem be a szobájába.
- Mondjad, Királylány – jó érzés volt tudni, hogy nem haragszik rám.
- Hol van Bill? – kérdeztem halkan.
Hogy őszinte legyek, nem akartam tudni, nem akartam elismerni, hogy hibáztam (főképp nem Bill előtt), de Tom kért meg rá, ezért úgy éreztem, kötelességem megtenni.
- Elment azzal a bögyös szőkével – vigyorgott, miközben kitolta maga alól a széket, és kikapcsolta a laptopját. Természetesen már megint YouTube-ot nézett. – Mert? – pillantott rám gyanakvóan.
- Bocsánatot akarok tőle kérni – nyeltem le egy gúnyos megjegyzést.
Tom boldogan elmosolyodott.
- Tudtam, hogy megenyhülsz.
Ránéztem.
- Miattad teszem.
- Tudom – vigyorgott. – De én azért örülök annak, hogy végre nem a veszekedéseitekre fogok kelni – adott egy puszit a homlokomra, és felvette a pulcsiját.
- Hova mész? – néztem rá nagy szemekkel.
- Elviszlek. Csak nem engedem, hogy egyedül alázd meg magad – mondta törődő hangon.
Persze én átláttam rajta.
- Szóval csak kárörvendeni akarsz, mi?
Felnevetett.
- Nem kéne ennyi időt együtt töltenünk. Túl jól kiismersz.

Már a stadionban voltunk, mikor Tom megállt mellettem. Rápillantottam, és azonnal észrevettem azt a mosolyt az arcán. A vadász mosoly, az, amit ha meglátsz, jobb, ha menekülsz.
- Ki az? – kérdeztem rá.
Egy irányba bökött a fejével, és én pedig követtem a mozdulatot a tekintetemmel.
- Hát… – a szemem sarkából láttam, hogy Tom hirtelen rám kapja a szemeit, ezért inkább nem engedtem, hogy az a szúrós megjegyzés kijöjjön a számon. – Hozzád való – helyesbítettem, és még egy vigyort is tettem mellé.
- Értékelem, hogy kedves akarsz lenni – mondta vigyorogva, nyomott egy puszit a hajamra, és már épp indult volna a lány irányába, mikor valaki az én nevem visította. Mindketten megfagytunk, és bár láttam, hogy Tom hátranéz, nekem nem volt kedvem. Az lett volna a tervem, hogy úgy teszek, mintha nem hallanám, de azzal, hogy Tom egyértelműen a hang irányába fordult, mindent elrontott.
Lassan mosolyt varázsoltam az arcomra, és én is megfordultam. Kissé zavart, hogy Tom végig az arcom figyelte.
- Sophie – állt meg előttem Fanni.
- Mondjad – préseltem ki a szavakat a fogaim között. Tom megpróbált elfojtani egy nevetést.
- Megkérdeztem Davidot, és azt mondta, most nincs semmi dolgod.
Hát hogy meglepődtem, az nem kifejezés. Tom nem bírta tovább, és mellettem felröhögött, aztán két nevetés között nagy nehezen kipréselte magából, hogy megy, megkeresi a csajt, engem pedig ott hagyott Fannival.
Na, így viselkedik egy legjobb barát.
- Minek kérdezted meg? – kérdeztem vissza, de éreztem, hogy ez így túl bunkóra sikerült. – Úgy értem, tőlem is megkérdezhetted volna – helyesbítettem kicsit kedvesebbre a hangnemet, és öcsém, még egy mosolyt is sikerült az arcomra erőltetnem.
Semmi kedvem nem volt vele jó pofizni, de meg kellett tennem. Elvégre a főnököm barátnője, és a fiúk amúgy is bírják őt. Semmi értelme nem lenne, ha magam ellen hangolnám.
- Nem tudom – nevetett fel. Be kell ismernem, nem volt olyan idegesítő nevetése, meg a hangja is egész aranyos volt. Ez volt az első alkalom, hogy úgy igazán megnéztem. Szőke haja volt, nagy, kék szemekkel, és néhány centivel alacsonyabb volt nálam. Szép alakja volt, és jól is öltözködött, sőt, valahogy pontosan ilyen barátnőt képzeltem el Bill mellé. Olyat, akire mikor először ránézel, úgy érzed, egy modellt bámulsz. – Csak érted, te vagy itt az egyetlen olyan normálisnak tűnő lány, és a fiúk mindjárt próbálnak, én meg unatkozom, és gondoltam… Valahogy úgy érzem, jóban lehetnénk – hadarta el.
Felhúztam a szemöldököm, miközben hallottam, hogy a fiúk elkezdik a próbát.
- Hány éves vagy? – kérdeztem, miközben ránéztem. Nem akartam bunkónak tűnni, tényleg nem, de valahogy a beszédstílusából meg a zavarából azt vettem ki, hogy nem lehet túl idős.
- Múlt héten voltam huszonegy – válaszolt mosolyogva.
Na tessék. Aztán hirtelen a gyanú felébredt bennem.
- Múlt héten? Melyik nap? – kérdeztem mosolyogva.
- Hétfőn – mondta teljesen gyanútlanul.
Éreztem, ahogy az összes vér távozik az arcomból, és szinte majdnem hogy meg kellett kapaszkodnom. Hétfő. Mikor Bill és én…
Hirtelen Bill felé kaptam a tekintetem, aki annyira megijedt a dühös arcomtól, hogy elrontotta a dalt.
Tom dühösen fordult felé.
- Hát csessze meg, Bill. Nem hiszem el, hogy tíz év alatt nem sikerült megtanulnod ezt a rohadt Monsunt.
- Tudom, oké? – szólt vissza Bill mérgesen, de még mindig engem nézett. Bocsánatkérően.
Visszafordultam Fanni felé, és elmosolyodtam.
- Boldog szülinapot, így utólag – még meg is öleltem őt, csak hogy jobban kikészítsem Billt.
Éreztem, hogy Fanni megnyugodva kicsit visszaölel, és barátilag megszorít.
- Na, jó, ennyi elég is lesz – gyorsan elhúzódtam.
- Tudod, az ikrek szülinapja két hét múlva lesz. Nem jössz el velem vásárolni? – kérdezte gyermeki mosollyal az arcán.
Billre néztem, és gonoszan elmosolyodtam. Ő csak hulla fehér arccal bámult rám, miközben koncentrált a dalra. Kézen ragadtam Fannit, és kiindultunk a stadionból.
Még hallottam, ahogy Tom ledobja a gitárját, és káromkodik, ahogy Bill újra elrontotta a Monsunt.
Elmosolyodtam, és lassan visszafordultam, majd integettem, és dobtam egy puszit Billnek.

Be kell vallanom, még ha nehéz is (elfogadnom pedig egyszerűen lehetetlen), hogy ha Fanni a szememben nem minden elrontója lenne, egészen jó barátnők lehetnénk. De így, hogy utálom őt, valahogy nehezebben megy a mindenhez jó arc vágás. Nem akarom, hogy neki is fájjon, hogy őt is megbántsam, de mivel Billt még túlságosan szeretem ahhoz, hogy neki okozzak fájdalmat, ezért Fanni a legegyszerűbb megoldás. Bill retteg attól, hogy én kinyitom egyszer a szám, és ez jó érzéssel tölt el.
Eddig mindig én függtem tőle. Akármit mondott nekem, az úgy volt, csukott szemmel sétáltam volna egy szakadék szélén, hallgatva az ő utasításait, hogy merre lépjek, mert ennyire megbíztam benne. Neki sikerült ezt az egészet egy pillanat alatt tönkretennie, és nem mondanám, hogy ez akkor történt, mikor kiderült, hogy barátnője van. Hanem mikor közölte, hogy nem akarja megbántani Fannit. Tehát engem meg akar? Akinek egyszer mindörökké csak téged-gyűrűt adott? Akit állítólag egész életében keresett? Akit soha nem fog elengedni? Hát köszönöm.
Nem mellesleg, én meg akartam bántani Fannit. És ez nem az ő személye ellen irányult, hanem egyszerűen a tény, hogy Bill őt akkor jobban szereti? Ő többet ér Billnek, mint én?
Nekem kellett volna a nyakába ugranom egy jól sikerült koncert után, nekem kellett volna elsuttognom neki szerelmesen, hogy mennyire büszke vagyok rá, engem ölelve kellett volna elaludnia, mellettem kellett volna felébrednie, engem kellett volna délelőtt felhívnia, hogy mennyire hiányzom neki, nekem kellett volna kis perverz SMS-eket küldözgetnie, nekem kellett volna vacsorát főzni neki… Nekem kellett volna szeretnem őt. Úgy csak nekem, és senki másnak, nem holmi Fanninak, vagy jött ment Gabinak és Helennek, vagy akárki másnak, csak nekem.
Mert úgy csak én tudom szeretni.
És nem is zavart volna, azt hiszem, ha csak én érzem így; de a tény, hogy rengetegszer mondta ezt ő is, teljesen elfeledtetett velem mindent, és csak az maradt meg bennem, hogy Fanni elvette tőlem Billt.
De még sem tettem semmit.
Nem tudtam benne újra megbízni, mindennap rettegtem volna attól, hogy vajon ez-e az a nap, mikor végleg rájön, hogy nem én vagyok neki a nagy ő. Féltem, hogy ha egyszer majd kilép az ajtón, többé nem jön vissza, féltem, hogy egyszer majd más nő mellett alszik el, mert elvégre Fannit is megcsalta. Pedig ő állítólag fontos neki. Fontosabb, mint én, és még is megcsalta. Akkor miért kéne hinnem neki, mikor azt mondja, velem soha nem tenné ezt meg?
Miért kéne elhinnem neki, hogy én vagyok az egyetlen, akit maga mellett akar, miközben nap, mint nap Fannit öleli?