„A szerelem egy bérlet menny és pokol között.”

Amint felfogtam, hogy mit csinál, lelöktem magamról. Persze kár is lett volna tagadnom, hogy hatással volt rám (elvégre úgy remegtem, mint a nyárfalevél), de azért annyi büszkeségem még maradt, hogy ne engedjek neki az első édes csók után.
- Mi a baj? – kérdezte halkan, alig pár milliméterre tőlem.
- Mi a baj? – kérdeztem vissza hisztérikusan, kihasználva a hangszigetelt szoba előnyeit. – Komolyan azt kérdezed még, hogy mi a franc bajom van? Nekem?!
Lehajtotta a fejét, rá a nyakamra. Még jobban megéreztem az illatát, és szinte alig kaptam levegőt. Nem csak a rám nehezedő súlya miatt (elvégre nem volt valami birkózó termet), de makacsul eltökéltem, hogy semmi jelét nem mutatom a még mindig nyilvánvaló vonzalomnak, ez pedig az ő illatával telt tüdővel elég nehéz lett volna. Úgyhogy alig vettem levegőt.
- Sajnálom, annyira nagyon… – mormolta a nyakamba, és éreztem, ahogy egy könnycsepp folyik végig a kulcscsontomon. – Basszus – hirtelen felült, és megtörölte a szemét.
- Mit sajnálsz? – nyeltem egyet.
Az érzés, ami végig futott rajtam, ahogy sírni látom őt, leírhatatlan. Egy cseppnyi szánalom nem volt bennem, csak mérges voltam magamra, amiért nem ölelem őt meg.
Tudom, most biztosan sok ember teljesen ledöbbenne a viselkedésemen. De szeretem őt. Még akkor is, ha ezt tette. Tudom, hogy nem bántani akart. Nem tehetek arról, hogy Bill a nagy ő.
- Azt, hogy nem mondtam el neked, azt, hogy így kellett rájönnöd, hogy ennyire szemét voltam, hogy… hogy azt hiszed, nem számítasz nekem… Pedig ha tudnád mennyire.
Rám pillantott, várva a reakcióm. Meg sem tudtam szólalni. Nem akartam, hogy ennyi legyen, azt akartam, hogy érezze, mit tett.
- Hol rontottuk mi el? – kérdeztem halkan, és én is ránéztem.
Elgondolkodott.
- Fogalmam sincs, Baba.
- Ne hívj így, kérlek.
- Bocsánat.

Istenem, ma van az első munkanapom. Mindent elolvastam Németország első számú exportcikkéről. Egy gruppiekat kedvelő rapper, a gruppiek második kedvence (ja, bocs, nem, neki már van csaja), egy szótlan valaki, aki olyan, mintha nem is lenne a bandában… Ja, meg ki ne felejtsem már a mindenki kedvencét: a hősszerelmes transzvesztita fiúkát.
Persze már az első nap után megváltozott róluk a véleményem. Na, jó, persze, nem mindegyikükről. Ott volt az az idegesítő, vinnyogó, fekete rasztás gyerek. Hát az folyton kikészített.

- Azt hiszem ott, hogy egymásba szerettünk – pillantottam Billre, miközben választ adtam a saját kérdésemre.
- Szerinted az hiba volt? – pillantott rám kétségbeesve.
- Hát, látva a jelen fejleményeket – húztam el a szám.
Percekig csak bámultunk ki a fejünkből teljesen szótlanul.
- Meg tudsz majd bocsájtani? – kérdezte végül.
Ezer és ezer frappáns válasz tódult a fejembe, de végül még sem mondtam ki hangosan egyiket sem.
- Nem tudom.
- Értem – mondta fél perc hallgatás után.
- Idővel talán – tettem hozzá.
Bill végigsimított a kezemen.
- Várni fogok rád – nyugtatott meg lágyan.
Újabb öt perc elteltével még mindig nem változott semmi. Lassan visszadőltem a párnámra, Bill meg sem mozdult, csak ült továbbra is az ágy szélén.
- Sophie? – pillantott rám hirtelen.
Megfordult a fejemben, hogy megjegyzem neki, milyen fura, hogy nem Babának hív; de szerencsére még időben összeharaptam a szám. Persze ő észrevette, és egy apró mosoly jelent meg az arcán, de nem szólt semmit.
- Szóval szerinted… tényleg ott rontottuk el, hogy egymásba szerettünk?
Felnéztem rá, ő pedig lassan mellém dőlt. Mindketten felkönyököltünk, és úgy néztünk egymásra.
Nem válaszoltam neki.
- Ott rontottuk el, hogy rájöttünk, hogy minket az ég is egymásnak teremtett? – kérdezte újra halkan.
Könnyes lett a szemem, és kár is lenne tagadnom, hogy nem csak a kérdés miatt. A szomorúság Bill hangjában még jobban megrémített.
- Talán – bólintottam, pedig nem gondoltam komolyan.
Tudtam, hogy a kapcsolatunk nem itt ment tönkre.
- Szóval nem gondolod, hogy ott… amiről soha nem beszéltünk?
Keserű mosolyra húzódott az ajkam.
- Mikor megismertelek, kijelentetted, hogy nem akarsz gyereket. Én tudom, hogy én miért szerettem volna, te miért?
Bill elgondolkodva pillantott rám.
- Tudtam, hogy te tizenegy éves korod óta egy babáról álmodozol – a hüvelyujjával letörölte a szememből kibuggyanó könnyeket. – Én, ha akartam volna valakitől, az te lettél volna.
Ez volt az a mondat, amit amint meghallottam, úgy éreztem, újra van esélyünk. Nem tudom, miért. Talán amint a baba kerül szóba, rögtön sokkal érzelmesebb és sebezhetőbb leszek, sokkal irracionálisabb, nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy senki másnak nem hittem volna ezt el, csakis Billnek.
- Ezt még soha nem mondtad – suttogtam könnyeim közül.
- Soha nem kérdezted – válaszolta kedvesen.
Újabb percekig nem szóltunk egymáshoz, de egyáltalán nem volt kínos. Inkább jól éreztem magam, mélyen szívtam magamba Bill illatát, és még jól is jött ez a kis csönd: volt időm lenyugodni egy kicsit, megemészteni a hallottakat.
- Egyszer majd újra meg tudsz bennem bízni?
- Most egy kicsit hanyagoljuk ezt, Bill, kérlek – rápillantottam. Újra láttam a szomorúságát. – Nézd, Bill… Csak ha folyton kérdezgeted, attól nem lesz jobb – mondtam gyorsan.
- Rendben, értem – bólintott válaszul.
Újabb kellemes, csendes percek.
- De remélem, tudod, hogy addig esélyed sincs, míg barátnőd van – közöltem vele.
Hirtelen rám kapta a pillantását. Meglepődött.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy… – kezdtem bele, de elhallgattatott.
- Nem, nem! – kiáltott fel, majd fél perc múlva halkan folytatta. – Csak nem akarom őt megbántani.
Néhány tizedmásodpercig tartott csak, amíg felfogtam a mondat értelmét. Látszólag Billt is meglepte, hogy ezt mondta, de ez már nem érdekelt.
- Menj ki, most – mondtam higgadtan.
- Baba…
- Tűnj innen, te rohadt szemét! – ordítottam rá, és még egy párnát is utána dobtam, de már csak a csukott ajtót találta el.
Még jó, hogy hangszigeteltek a szobák, mert olyan hangosan zokogtam, mint még soha ezelőtt életemben.
Komolyan… öt percig volt egy kis reményünk.

Másnap reggel… Ó te jó ég, bárcsak soha ne jött volna el! Nem azért, mert meg akartam halni. Legalábbis addig nem, amíg bele nem néztem a tükörbe.
Álltam totálisan megkövült tekintettel a tükörre meredve az alig két négyzetméteres fürdőben (ez még fürdőszobának sem nevezhető), mikor Tom elment az ajtó előtt. Aztán visszatolatott, és rám nézett.
- Te kiszöktél éjszaka bulizni, és nekem még csak nem is szóltál? – kérdezte felháborodva. – Milyen barát vagy te?!
Elmosolyodtam, Tom pedig elvigyorodott a saját idióta poénján.
- Bárcsak buliztam volna… – mondtam halkan.
- Hozzak neked uborkát? – kérdezte kedvesen, miközben belépett mellém.
- Inkább zuhanyozz le, az többet segítene – löktem őt be a zuhanykabinba, és az orromat befogva kimenekültem a fürdőből.
Még hallottam, ahogy Tom utánam szól: – Nem is vagyok büdös!
Visszafordultam, bementem mellé, és ránéztem.
- Én meg a Chewbacca vagyok – mondtam komoly arccal. – Kérlek – néztem rá olyan hagyjuk ezt-pillantással.
- Örülök, hogy visszatért a humorod – szólt még utánam gúnyolódva; de azért hallottam, ahogy megnyitja a csapot.
- Ma is megmentetted a világot – ment el mellettem Gustav nevetve, miközben egy reggeli puszit nyomott az arcomra.
Na, hát ezért szeretem én őket.
Még ha legszívesebben el is bújnék a világ elől egy barlangba, ők kirángatnának onnan, és felvidítanának. Vagy ha nagyon nem menne, bebújnának velem.
A legjobb barátaim.

- Sophie – ült le velem szemben Tom halálra fagyott arccal. – Egyetlen Sophiem.
- Mondjad – pillantottam fel rá unottan.
- Segítened kell.
- Ezért vagyok itt – sóhajtottam fel.
- Jaj, hát szuper, na. Szóval. Az van, hogy randizok egy csajjal.
Felvontam a szemöldököm, és majdnem elnevettem magam.
- Jó, nem randi. Inkább csak… ismerjük meg egymást dugás előtt. Vagy talán ő is egy olyan csaj, akit csak vacsi után lehet megdönteni. Nem tudom.
És komolyan elgondolkodott!
- Tom – szóltam rá.
- Oké, na – vigyorgott. – Hogy fejezzem ki neki irodalmian, hogy szívesen megfektetném? Sokszor.

Nagyobb volt a női büszkeségem, mint minden más, úgyhogy fogtam a kis nesszeszerem, és nem törődve azzal, hogy Tom is bent van, beléptem a fürdőbe.
- Királylány – szólt ki nekem Tom felháborodva a zuhanykabinból. – A kukkolásnak diszkrétebb módszerei is vannak.
Elkezdtem magamnak emberi arcot varázsolni, miközben unottan szóltam vissza Tomnak.
- Ha még lenne is mit kukkolnom…
- Hé! Ezt ki kérem magamnak! – majd meghallottam valamit. – Nem úgy gond…
- Remélem, most nem ahhoz beszélsz, mint amit gondolok, hogy igen.
- Mi? – kérdezett vissza összezavarodva.
- Mindegy – vigyorogtam.
- Vissza a témához – közölte.
- Ja igen, eldugtam egy rejtett kamerát a te fülkédben, de nem működik… – mondtam csak úgy mellékesen.
- Biztosan folyton kitakarja az óriási…
- Tom! – kiáltottam fel.
- Bocs, gondoltam, ha te ilyen szabadon, én is – még a folyó víz mellett is hallottam, hogy mennyire röhög. – De ha akarsz, kárpótlásképp, gyere, mosd meg nyugodtan a hátam – komolykodott.
Megnyitottam a meleg vizet a mosdókagylóban.
- Áu, áu, Sophie, bazd meg! – kiáltozott Tom.
- Ha te ilyen szabadon, én is – utánoztam őt röhögve, és elzártam a csapot. A fürdő újból gőzkabinná változott. – Mellesleg Tom, cseszd meg, a melegtől begöndörödik a hajam.
Egyszerre nevettünk fel.

- Legyél kedves Billel, oké? – rohant oda hozzám Tom hulla merev arccal, előre félve a következményektől.
- Megpróbálok.
Furán néztem rá, de alig húsz másodperc múlva megértettem.
- Sophie – ült le tisztes távolságban tőlem Bill. – Segítened kéne – mondta diplomatikusan, és nyilvánvalóan nagyon rosszul érezte magát, amiért az én segítségemre szorul.
- Mondd – néztem rá érdektelenül.
- El kéne intézned, hogy ma az egyik étteremben ne legyen semmi paparazzi – egy cetlit nyújtott át, rajta egy new yorki címmel.
- Randi? – nem akartam tudomást venni a maró érzésről a szívemben.
- Olyasmi – mosolyodott el.
Ja, állítólag nem meleg. Elvileg több rajongó lányka is tanúsíthatja.
- És lánnyal vagy fiúval mész? – kérdeztem teljesen természetesen.
Pár pillanatig még bámult rám, aztán kirúgta maga alól a széket.
- Hogy mi van? – fakadt ki dühösen ugyanabban a pillanatban.
- Én… Sajnálom. Nem úgy értettem – mondtam megszeppenve.
(Egyébként egy volt barátom mondta, hogy színésznő legyek, ha nem válik be az újságírás.)
Bill elviharzott, és amint látótávolságon kívülre került, óriási vigyor jelent meg az arcomon. Tomra pillantottam, reméltem, hogy majd ő is viszonozza, de csak összehúzott ajkakkal figyelt engem.
Leolvadt a mosoly az arcomról, és válaszoltam a fel sem tett kérdésére.
- Most mi van? – kérdeztem felháborodottan. – Azt mondtam, megpróbálok kedves lenni, nem azt, hogy az is leszek. Ami nem megy, nem kell erőltetni.

Annyira láttam Bill arcán, amint lesétáltam a lépcsőn, hogy most legszívesebben kilökné Fannit az öléből, idejönne, és megcsókolna. Angyalian elmosolyodtam, és neki azonnal leesett, hogy ez volt a célom.
- Ki kér kávét? – néztem körbe, mert Gustavon kívül mindenki alig volt magánál. (Bár Tomon némileg segített a reggeli zuhany, de ő még húsz óra alvás után sem az igazi kávé nélkül. Meg amúgy is, zuhanyozni inkább azért küldtem el, hogy nekünk jobb legyen.)
Mindenki egyöntetűen bólogatott.
- Ki mit kér bele?
Elsorolták, és át is léptem a küszöböt, hogy megcsináljam nekik a kávét a konyhában, mikor észrevettem, hogy Bill követ.
- Hát te? – néztem rá, miközben próbáltam elhitetni még magammal is, hogy mennyire utálom.
- Félek, hogy megmérgeznél – húzódott az ajka ferde mosolyra.
- Van benne valami – ismertem el halkan. – De túl nyilvánvaló lenne, hogy én voltam – válaszoltam végül.
- Kezdődik. Megint – közölte Georg unottan.
- Megint? – kérdezett vissza rögtön Fanni.