„Sokkal fontosabb kedvesnek lenni, mint okosnak. Néha egy embernek nem egy briliáns elmére van szüksége, ami beszél, hanem egy türelmes szívre, ami hallgat.”

Ledobtam magam mellé a bőröndöm, és leültem az ágyra.
Barátnője van. Nem szeret. Fél év.
A kezembe temettem az arcom, és már éreztem is az első könnycseppet kifolyni az ujjaim között. Leesett a földre, és azonnal elnyelte a szőnyeg.
Semmit nem értettem. Miért tette ezt? Mégis hogyan tudott ezek után tükörbe nézni?
Hogy mondhatta azt, hogy maradjunk barátok?
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de fel sem kellett pillantanom ahhoz, hogy tudjam, ki az. Azonnal megéreztem az illatát, ami máskor mindig teljesen elbódított, de most valahogy inkább hányingerem lett.
- Hol van a barátnőd? – kérdeztem halkan, cinikusan.
- Valamit még el kell intéznie indulás előtt – válaszolt halkan.
Kiéreztem a hangjából a megbánást, a lelkiismeret-furdalást, de hogy őszinte legyek, ez érdekelt most a legkevésbé.
Hirtelen ránéztem.
- Hogy tehetted ezt? – kérdeztem mérgesen, de ő nem válaszolt. – Még hogy nem utállak meg…
Összeszorítottam az ajkaim, hogy ne előtte sírjak.
- Sajnálom… Én nem tudtam, hogy mondjam el. Hirtelen megjelentél, és én két év után úgy éreztem, végre újra kapok levegőt, és eszembe se jutott a következmény… – hadarta halkan, de én a szavába vágtam.
- Fanni reakciójából ítélve nem csak hogy azt nem tudja, hogy megcsaltad őt, hanem még azt sem, hogy mi valaha összejártunk – közöltem hidegen.
Szándékosan nem mondtam azt, hogy szerettük egymást.
Az úgy sem lenne igaz, én még mindig szeretem. De az biztos, hogy soha többé nem fogok neki megbocsátani. Megalázott, a szemembe hazudott.
- Úgy érted, szerelmesek vagyunk egymásba? – közelebb lépett, én pedig ahogy felálltam, éreztem, a szemem újra könnyel telik meg.
- Nem tudom, hogy veled mi van, de ha azt hiszed, ezt bármikor megbocsátom neked, hülyébb vagy, mint gondoltam.
Felém nyújtotta a kezét.
- Baba…
- Nincs jogod így hívni! – kiáltottam fel, és tiszta erőből felpofoztam.
Az arcához kapott, és rám pillantott. Nem szólt semmit, tudta, hogy megérdemli.
- Csak hall…
- Bill – szólt közbe az éppen belépő Tom, miközben az ajtófélfának támaszkodott. – Most inkább menj.
- Mi? – nézett rá ledöbbenve Bill.
Tom jelentőségteljesen pillantott rá, mire Bill még utoljára teljesen reménytelenül rám nézett, és lassan kiment a fülkéből.
- Köszönöm – suttogtam, és már nem tudtam tovább tartani magam. Azonnal elsírtam magam, mire Tom rögtön odalépett elém, és szorosan magához ölelt.
- Semmi baj, Királylány – mondta halkan, a hajamat simogatva. Adott egy puszit a fejem tetejére. – Minden rendben lesz.
Neki elhittem.
Ha ő mondja, akkor az úgy van.

Könnyes szemekkel léptem be a lakásba. Még mindig nem fogtam fel, mi történt. Még mindig nem hittem el, mit mondott az orvos.
Tom lépett ki a konyhából, és ahogy meglátott, felpillantva a joghurtjából, azonnal lerakta azt az asztalra, hozzám lépett, és miközben felemelte az állam, halkan megkérdezte mi a baj.
Csak megráztam a fejem.
- Sophie, mondd el – követelőzött halkan.
Nyeltem egyet, és újabb sírógörcs jött rám. Tom percekig nyugtatott, ringatott az ölelésében, és dúdolta nekem a kedvenc dalom, miközben a hátam simogatta.
- Bármi is az, megoldjuk – ígérte.
Miután viszonylag lenyugodtam, felpillantottam rá. Nem kérdezte, mi történt, hogy mi a baj, csak tartott erősen a karjaiban, és várta, hogy készen legyek arra, hogy elmondjam.
- Voltam ma az orvosnál – mondtam, már a kanapén ülve. Tom finoman a mellkasára húzott, és újból a hátam kezdte simogatni. Nem siettetett. – Nem lehet… Nekem nem lehet…
Éreztem, ahogy Tom szívverése felgyorsul. Megértette. Azonnal.
- Hogy mondom el Billnek? – kérdeztem halkan zokogva.
- Minden rendben lesz, Királylány. Szavamat adom rá.

Tom egész délelőtt ott maradt velem. Nem beszélgettünk, csak feküdtünk egymás mellett azon az apró ágyon, én a mellkasára hajtott fejjel, miközben ő a karomat simogatta. Nem kérdezte, hogy miért borultam ki ennyire, azt hitte, egyszerűen csak a túl nagy stressz az oka, vagy az, hogy még mindig szeretem Billt.
Ott maradtunk akkor is, mikor éreztük, hogy a busz megindul alattunk az első turnéállomás felé. Tom nem szólt semmit, mikor újra megérezte, hogy a pólója nedvesedik a könnyeim alatt, szó nélkül adta oda nekem a zsebkendőt, és csak simogatta a hátam vagy a kezem.
Délután egykor valaki kopogott, hogy ebéd van, ideje lenne kimásznunk a barlangunkból.
Tom elmosolyodott.
- Dönthetsz. Megöljem Georgot, vagy hozzak kaját ide fel?
- Arra lenne ötletem, kit ölhetnél meg – jelent meg egy halvány műmosoly az arcomon.
Tom finoman végigsimított az arcomon, lassan kimászott mellőlem, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Sietek, ne mozdulj. Vadászok valami élelmet – elmosolyodtam.
- Pontosan ebben a pózban foglak várni.
- Tudnék egy jobb pózt – röhögött fel. – Kevesebb ruhát tartalmaz, ellenben nagyobb rálátást.
- Ne álmodozz, kisfiú – gúnyolódtam, mire Tom felnevetett.
Még a földszintről is hallottam, ahogy hangosan röhög, és újra meg újra elmondja, nevetve a feltételezésen: kisfiú.

Bill késő este ért haza aznap. Tom a jobb kezét a kanapé karfájára támasztotta, feje hátra volt dőlve a kanapé támlájának, és aludt. Horkolt. Én a hasán tartottam a fejem, úgy néztem a TV-t. Még mindig emlékszem, a második világháború harci repülőgépeiről szólt a műsor a Discoveryn.
- Baba? – kérdezte Bill, és finomam megsimogatta az arcom.
Nem lepődött meg azon, hogy ilyen helyzetben talál minket. Talán legelső alkalommal még kicsit féltékeny volt, de aztán megértette: Tommal legjobb barátok vagyunk. Örült nekünk. Mindig azt mondogatta, hogy mennyire boldog, hogy az életében a két legfontosabb ember ennyire jól kijön egymással. Bár Tommal soha nem is éltünk vissza a bizalmával, egy ártalmatlan arcra puszi volt a legtöbb, ami történt köztünk. Bár be kell valljam, az sokszor, de egyikünknek sem jelentett többet, mint egy baráti gesztus.
- Látom, Tom bealudt – nevetett fel halkan, és megcsókolt.
- Szia, Kicsim – mondtam álmosan.
Nem tudtam, hogy kezdjek bele ebbe az egészbe.
- Baba, felkeltem Tomot, aztán mehetünk aludni, oké?
Bólintottam, felültem rendesen, Bill pedig ébresztgetni kezdte a bátyját.
- Tom – rázta meg finoman, de semmit nem reagált.
Hát persze, Tomot nem lehet csak úgy felébreszteni.
Bill finoman felállított a kanapéról, Tomot eldöntötte, gondoskodóan betakargatta, és rám mosolygott. Könny szökött a szemembe.
- Mi a baj? – kérdezte rögtön.
Hirtelen szorosan hozzábújtam.
Nem kérdezett, csak finoman a karjaiba vett, és a hálóba vitt. Lefektetett az ágyra, és mellém ült, miközben átkarolt.
- Baba – suttogta, és a kezem kezdte simogatni.
- Én… Kicsim, sajnálom – sírtam el magam újra.
- Mit? – kérdezett vissza Bill meglepődve.
- Nem… Nem lehet… Az orvos azt mondta, nem lehet – beszéltem össze-vissza, de ő így is megértette.
Szorosabban magához húzott, és finoman a fülembe suttogott.
- Ez nem a te hibád, Baba. Túl leszünk rajta, és minden rendben lesz. Ígérem.
Éreztem a lezuhanó könnycseppjét a hajamon.

Sokáig próbálkoztunk a babával, de nem akart összejönni. Tudtuk, hogy nagyon fiatalok vagyunk, de mindketten biztosak voltunk abban, hogy ilyen idősen a legjobb szülőnek lenni. A gyerekünkkel együtt akartunk felnőni.
De nem sikerült. Rajtunk kívül csak Tom tudott róla, csak ő tudta, hogy Billel miért törtünk össze egyik-napról a másikra. De még ő sem élte át azt a fájdalmat, amit mi. Tényleg nagyon akartunk egy kis gyereket, egy babát, aki megpecsételi a szerelmünket.
De még azelőtt elvették tőlünk, hogy megismerhettük volna. Soha nem tudtuk meg, milyen lenne a mosolya, vagy, hogy hogyan nevetne. Milyen lett volna a hangja? Vajon a szeme olyan csoki barna lett volna, mint Billé, vagy inkább rám hasonlított volna?
Újra elsírtam magam.
Igaz, később, mikor beszélgettünk, nem voltunk hajlandóak ezzel foglalkozni. Az az este után nem beszéltünk erről, és bár mindkettőnk számára szörnyen fájdalmas volt, nem voltunk hajlandók ezzel számolni. Úgy védtük magunkat, ahogyan tudtuk.
Aztán a kapcsolatunk is tönkre ment.
Egy évig voltunk együtt.

Tom visszajött, lerakta az ágyra a kaját, és leült mellém.
- Lent ölik egymást a kajáért – vigyorgott.
Próbált jobb kedvre deríteni, és ezért nagyon hálás voltam.
Rápillantottam.
- Azt mondtam, nem érzed magad túl jól – válaszolt a fel sem tett kérdésemre.
- Köszönöm – öleltem őt meg halkan.
Tudta, hogy nem arra értem, hogy kimentett most, hanem arra, hogy ő mindig itt van nekem.
- Remélem, tudod, hogy mindig itt is leszek – mondta egyszer csak rám pillantva.
Te jó ég, olvas a gondolataimban?

Tommal délután legalább három filmnet néztünk meg, az utolsó közben kopogtak be.
- Bejöhetek? – kérdezte Fanni.
Tomra néztem elsötétült tekintettel.
- Gyere – válaszoltam, habár a hátam közepére sem kívántam őt.
De tudtam, hogy őt nem hibáztathatom. Sőt, sajnálnom kéne őt.
- Jobban vagy?
- Hát most kicsit újra visszaestem – gúnyolódtam, Tom mellettem megpróbált elfojtani egy röhögést, de Fanninak nem esett le.
Azt nem mondtam, hogy sajnálni is fogom.
- Csak gondoltam, megkérdezem, jöttök-e le vacsizni, de… – Tom meztelen felsőtestére pillantott -, inkább hagylak titeket.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, mindketten felröhögtünk. 

Végül úgy döntöttünk, lemegyünk vacsorázni. Tom még útközben kikapott egy pólót a saját bőröndjéből, aztán felkapott a hátára, és úgy mentünk le a lépcsőn. Georg, Gustav és Fanni mosolyogva pillantott ránk, de Bill olyan hidegen nézett rám, hogy egy pillanatra meglepődtem. Persze nem mutattam, továbbra is mosolyogtam, mintha minden ok lenne.
Én nem nagyon szóltam hozzá a témához a vacsinál, a fiúk beszélgettek az egyik szám hangszereléséről, meg a turnéról.
- Jaj, már alig várom – lelkendezett Gustav. – Már túlságosan hozzászoktam, hogy nem sebes a kezem – Tom és Georg felnevetett, de Bill csak bámult rám. Fanni is nevetett, aztán Billre pillantott, majd követte a tekintetét, és szinte láttam, ahogy gondolkodik.
Fanni megsimogatta Bill kézfejét.
- Sophie – fordult felém Tom -, basszus, annyira várom már, hogy lásd a színpadot. Hát esküszöm, a világ legjobb stage-e. De persze mind tudjuk, hogy ezek a balfékek mindent el fognak rontani, úgyhogy majd adok neked egy fülest, amiben csak az én istenkirály gitárszólóm hallod majd – nevetett fel, és átkarolt.
A szemem sarkából láttam, ahogy Bill villát fogó keze ökölbe szorul.

Este semmi másra nem vágytam, csak az ágyamra. Ki akartam magam aludni, elfelejteni ezt az egész napot, és túl lenni rajta végre. Beléptem a pizsimben a hálófülkébe, és ahogy csuktam volna be az ajtót, valaki megállított.
Hál’ Isten csak Tom volt.
- Szóval mi is van azzal a pózzal? – vigyorgott rám, én pedig felnevettem.
Fél óráig csak feküdtünk egymás mellett, és a turnéról beszélgettünk. Aztán nem bírtam tovább.
A hasamra fordultam, és ránéztem.
- Aj, Tom, mondhattad volna, hogy barátnője van – nyűglődtem, mire Tom hirtelen felkönyökölt mellettem.
Tudta, hogy nem őt hibáztatom.
- Hát, de most mit számít? – kérdezte. – Csak beszélnetek kellett volna, számít, hogy van-e csa… – elhallgatott, és ledöbbenve bámult rám.
Egy morgás kíséretében a karomra hajtottam a fejem.
- Szent atya úristen!!!
Nem mondott semmit. Nem ítélt el, nem zengett nekem ódákat semmiről, csak adott egy puszit az arcomra, és azt mondta, tökre nem gáz. Persze én vitatkozni akartam vele erről, de láttam rajta, hogy már nagyon fáradt, úgyhogy annyit mondtam, majd holnap megbeszéljük, és mellé dőltem.
Alig telt el pár perc, már aludtunk is.

Kopogásra ébredtem. Tom már nem volt mellettem, gondolom átment a saját ágyába, mert ezen az ágyon nem igazán fér el két ember. Gondoltam ő hagyott itt valamit, így miután kiszóltam egy halk szabadot, eléggé meglepődtem, ki lépett be.
- Tűnj innen – hajtottam vissza a fejem a párnára.
- Nem – mondta indulatosan, és bezárta maga után az ajtót.
Felsóhajtottam, előre tudva: hosszú éjszaka lesz.
- Sajnálom, oké? Nem ezt akartam. De…
- Akkor mit akartál? – kérdeztem vissza a szavába vágva. – Hogy gondoltad elrendezni ezt?
- Beszélgessünk – pillantott rám.
- Bill, rohadtul nincs kedvem veled beszélni – suttogtam.
- Nyugodtan kiabálhatsz is, hangszigetelve vannak a szobák.
Felültem az ágyon, és rápillantottam. Ő az éjjeliszekrény melletti széken ült.
- Gondolom ez Tom ötlete volt – jegyeztem meg.
- Ja, igen, Tom – mondta, mintegy csak úgy mellékesen. – Fanni lejött, és közölte, hogy nem biztos, hogy lejöttök vacsorázni, mert Tom éppen félmeztelen volt, mikor feljött hozzátok.
Szegény, annyira próbálta leplezni a féltékenységet, de nem ment neki. Előttem nem.
- Zavar? – kérdeztem vissza gyanútlanul.
- Sophie! – kiáltott fel. – Szeretlek, oké?
Kár is lett volna tagadnom magam előtt, hogy amint kimondta, hevesebben kezdett dobogni a szívem.
- Tudom, hogy hülye voltam, te jó ég, ha tehetném, ha visszaforgathatnám az időt…
- De nem tudod – fojtottam belé a mondatot.
- Nem – ismerte el halkan.
Rápillantottam. Azt hitte, nem látom, ahogy megtörli a szemét. Elszorult a szívem.
Mit tegyek, ha még mindig szeretem? Még így is?
Elvégre két év telt el. Nem várhatom tőle, hogy csak úgy várjon rám. Bár persze ez nem változtat a tényen, hogy a szemembe hazudott.
- Amúgy Tom csak leöntötte a pólóját narancslével, és lusta volt átmenni másikért – nyugtattam őt meg halkan. – Tudod, hogy soha nem tenném ezt meg veled – hirtelen elhallgattam. – Úgy értem, nem áldoznánk fel a barátságunkat Tommal – javítottam ki magam, és reméltem (persze tudtam, hogy lehetetlen), hogy nem hallotta meg.
- Szeretsz még? – kérdezte végül halkan.
Nyeltem egyet.
- Jobb lesz, ha mész, Bill – válaszoltam.
Visszadőltem, és a fal felé fordultam.
Hallottam, hogy megmozdul a szék, és feláll róla, de nem az ajtó felé indult el.
Mellém feküdt.
Eltűrte a hajam a fülemtől. Beleremegtem.
- Mert én még mindig csak téged szeretlek – vallotta be halkan.
Finoman a hátamra fordított, fölém hajolt, és egy édes, apró csókot lehelt az ajkaimra.