„Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy távirányítóm az élethez. Akkor visszatekerhetném az időt oda, amikor még együtt voltunk, és megnyomhatnám a szünet gombot, hogy ez soha ne is változzon.”

- Szeretlek, Baba – suttogta a fülembe.
Már éppen válaszoltam volna neki, hogy én is téged, mikor kopogtak.
- Sophie, Bill, benn vagytok? – kérdezte Tom, és még egyet kopogott.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk öltözött volna fel ilyen gyorsan valaha az életében. Tom éppen benyitott, mikor Bill felhúzta a sliccét, én pedig lehúztam a pólóm.
- Na, minden ok? – kérdezte Tom gyanútlanul.
- Persze, miért ne lenne? – néztem rá furán, és Bill mellettem bólogatott.
Tom felhúzta a szemöldökét.
- Menjünk, David hívott minket – mondta furcsállva.
Átmentünk a konferencia terembe, ahol Davidék vártak minket.
- Na, végre. Szóval ott tartottam, hogy holnap kilenckor itt találkozunk, Sophienak megmutatjuk azt a két új számot, és aztán megyünk egy interjúra. – Rám pillantott. – Holnap mindent elmondok neked erről a munkáról, de most mennem kell. Jók legyetek.
Egyszerre toltuk ki magunk alól a székeket, és álltunk fel. Tom kivágta az ajtót, aztán mindannyian megálltunk, várva a liftet.
Nem telt el egy másodperc, Tom máris bedobott valami mocskos témát, és Georggal és Gustavval arról kezdtek beszélgetni. Én elvből nem szóltam hozzá, és Billre pillantottam, aki mereven figyelt előre, a liftajtóra, és érzésem szerint a saját tükörképét fixírozta a metálban. Mikor észrevette, hogy figyelem, rám nézett és elmosolyodott.
- Na, jó, én nem várom ezt meg – közölte.
- Bill – szóltam utána.
- Ne haragudj, de sietek.
Adott egy puszit a homlokomra, és lerohant a lépcsőn.
Tom egy pillanat múlva körülnézett, majd rám pillantott.
- Bill?
- Siet, azt mondta.
Talán csak én vagyok túlságosan újságíró személyiség, de esküszöm, láttam azt a sokat mondó pillantást, amit a fiúk váltottak, és nem csak beképzeltem.

Hazaérve az első dolgom volt, hogy megetettem Romeót, a fekete kismacskámat, aki mellesleg, nem túlzás, ha azt mondom, a világ leglustább macskája.
Másodszor: elmentem futni, hogy kiszellőztessem a fejemet attól a sok hülyeségtől, ami benne keringett (természetesen nem a mai délelőttről gondolkodtam leginkább, áh, dehogy).
El sem hittem, mi történt. Hogy mit tettem. Oké, Billel mindig is egészséges szexuális életünk volt (és amúgy nem igaz, hogy jóból is megárt a sok), de egyikünk se volt az az elsietős fajta. Sejtettem, hogy lesz ennek még utóhatása… Körülbelül akkora, mint amikor a tenger alatt kitör egy vulkán, és csak akkor látod meg, hogy jön a cunami, mikor már nincs időd rejtekhelyet keresni.

- Nem akarom, hogy tudjanak rólam – hisztiztem Billnek.
- De úgy is rá fognak jönni, és ők a rajongóim. Megígértem nekik.
- Nem – tettem karba a kezem, mint egy dacos ötéves.
- Sophie – sóhajtott Bill. Leengedtem a kezem, és nagy szemekkel néztem rá. Soha nem hívott Sophienak, csak mikor már kezdi elveszteni a türelmét.
- Tudod miért lettem újságíró? – Bill kérdőn pillantott rám. – Hogy a háttérben maradhassak.
- Én ezt megértem…
- De?
- De akkor is megígértem nekik. Ha egyszer szerelmes leszek, és megtalálom a nagy őt, elmondom nekik.
Pislogtam néhányat Billre, és közelebb hajoltam.
- Szerelmes vagy?
- Beléd, és senki másba – vallotta be suttogva.

Biztosan nagyon sok ember hülyének nézne a környezetemben, ha bevallanám, mennyire szeretem Billt még mindig. Biztos vagyok abban, hogy rengeteget változott, de nem hiszem, hogy ő, aki valaha nekem a világot jelentette, tudna annyit változni, hogy én már ne szeressem őt.
Hogy már ne jelentené nekem a világot? Ugyan.

- Szóval ez nem eljegyzési gyűrű? – kérdezte Tom.
- Nem – mondta mosolyogva Bill, miközben én letettem az asztalra a tálcát, rajta három pohár limonádéval, majd Bill ölébe ültem. – Ez egy ő az egyetlen-gyűrű.

Kihúztam a legalsó fiókot, és elővettem a kis mélykék dobozt. A kedvenc színem. És ami benne van, a kedvenc gyűrűm.
Kinyitottam, kivettem belőle a kis gyémántköves gyűrűt, és felhúztam az ujjamra. Volt idő, mikor nap, mint nap hordtam.
Még mindig jó volt az ujjamra.

- Azt hiszem, ezt vissza kéne adnom – mondtam, miközben egy újabb könnycsepp folyt végig az arcomon.
A gyűrűhöz nyúltam, és már kezdtem volna lehúzni, mikor Bill hirtelen a kezemre rakta a kezét, és rám pillantott.
- Ne add vissza. A tied. Úgy sem fogok soha senki másnak ilyet adni – mondta kiszáradt ajkakkal. – Soha senki mást nem fogok annyira szeretni, mint téged – ígérte meg halkan. Vagy talán csak bevallotta, nem tudom.
- Bill – zokogtam fel, mire azonnal magához ölelt.
A mellkasába fúrtam a fejem, és onnan suttogtam.
- Örökre az egyetlen leszel.

Fiatalok voltunk. Azt hittük, nem elég, hogy ennyire szeretjük egymást. Azt hittük, ráfoghatjuk arra, hogy rossz volt az időzítés, hogy a világ tehet róla, amiben Bill élt, amiben én éltem. Nem hittük, hogy van olyan világ, amiben élhetünk együtt.
Csak később jöttem rá, hogy volt olyan világ, ahol együtt lehettünk volna: a mi világunk. Ahol csak mi ketten voltunk.
És mi tönkretettük. 

- Annyira hülyék vagytok – csóválta meg Tom a fejét. – Megbánjátok még.
- Ugyan – hazudtam könnyes szemekkel.
Bill mellettem elhúzta a száját, és láttam, az ő szemében is könnyek gyűlnek.
- Azt fogjátok kívánni, bár csak ne tettétek volna ezt.
Igaza lett.

Azt hittem, majd elmúlik. Azt hittem, majd egy idő után csak egy kellemes emlék lesz. De nem vált azzá. Bármikor jutott is az eszembe, szörnyen fájdalmas volt. Ott volt a kezünkben a szerelem, ott volt előttünk, és mi nem hogy hagytuk kilépni az ajtón, mi magunk rugdostuk ki.
Soha nem hibáztattam Billt vagy magamat. De azt hiszem, itt az ideje.
A mi hibánk volt.
Nem harcoltunk eléggé.
Hagytuk elveszni egymást. Magunkat.

Másnap szörnyen nyűgösen keltem. Tudtam, hogy késésben vagyok, ezért siettem, de nagyon nehezen ment ez a reggel. Valahogy olyan érzésem volt, nem kellett volna ma felkelnem.
Míg el nem felejtem: később meg is kaptam erre a választ.

Kora reggel. Ez volt az első, amit kiszűrtem félig nyitott szemeim között. Ezerszer elátkoztam magam, amiért kissé viccesebb hangulatomban odaadtam a névjegyem annak a pasinak. Mert, hogy másnap felhívott, utánam érdeklődött az egyetemen, és szívesen felajánlana nekem egy megüresedett gyakornoki állást a sajtórészlegen, közölte. Még mindig boldogan mondtam igent, csak később fogtam fel, hogy kikkel kell majd dolgoznom.
Tokio Hotel. Cukkoltak is sokat miatta az egyetemem, de mikor a fiúk közölték, hogy azt akarják, velük menjek New Yorkba, a többiek is elhallgattak, és hirtelen nekem volt a legkirályabb állásom a világon; de én átláttam rajtuk, újságírók, mindig azt nézik, ami nekik jó.
Persze volt valaki, aki nagyon ellenezte a közös utazást: az a fekete hajú, identitás zavaros, anorexiás srác, akit egyre szívesebben és gyakrabban pofoztam volna fel.

Akkor még nem tudtam, hogy az a new yorki utazás mindent meg fog változtatni, fenekestül fog felfordulni az életem.
Ahogy erről a napról sem tudtam semmit.
Taxiba ültem, vettem hat kávét, és a papírtálcán egyensúlyozva a poharakat, hívtam az irodaházban a liftet.
- Sophie, az életmentő – morogta Tom reggeli kómásan, ahogy felpillantott rám, mikor beléptem az ajtón, és azonnal a kezét nyújtotta.
Szó nélkül nyomtam a kezébe a kávéját, aztán kiosztottam a többieknek is.
David pár perc elteltével lépett be a szobába, ledobta a táskáját, és azonnal elvette az asztalon maradt két kávé közül az egyiket. Levette a tetejét, és nem törődve a kiáramló gőzzel, beleivott.
- Basszus – húzta el a szájától azonnal.
Tom felnézett.
- Szerintem úgy meleg lesz – röhögött fel hangosan.
David vigyorogva pillantott rám: – Legközelebb neki ne hozz kávét. Álmosan morog, de azt legalább halkan teszi. 

Billel kínosan kerültük a beszélgetést, vagy bármiféle érintkezést. És nem, nem úgy értem, hogy nem tűntünk el a fürdőben pár percre, mint ahogy régen tettük, hanem konkrétan nem mertünk egymás mellett menni. Féltünk, hogy Tom túl jól ismer bennünket, és rájön, hogy valami történt.
Ahogy reggel megérkezett (ő futott be utolsónak), rögtön a legtávolabbi székre ült le, és rám sem pillantott.
Nem vártam, hogy majd itt mindenki előtt megcsókol, vagy bevallja, hogy tegnap mennyire élveztük egymás társaságát, de hogy majd levegőnek néz… Na, azt nem vártam!
- Sophie – pillantott rám David, ahogy Bill is helyet foglalt -, fiúk. Kezdhetjük?
Mindenki bólogatni kezdett.
- Tehát akkor jövő héten a turné…
- Hogy mi? – kérdeztem vissza azonnal.
David kínosan vigyorgott.
- Nos igen, ez az, amire utaltam tegnap. Hogy majd megbeszéljük, mi lesz a feladatod.
- Egy turnén? – kérdeztem vissza hisztérikusan, mire Tom elvigyorodott.
- Nem vagy pánikbeteg, megbeszéltük, emlékszel? 

- Bedoblak a mélyvízbe – közölte David vigyorogva.
- Milyen mély lesz? – kérdeztem vissza kissé remegő hanggal.
- Leér majd a lábad, de azért vegyél levegőt, hátha lenyomják a fejed a víz alá.
Egyszerre nevettünk fel.
- Most komolyan.
Elhúzta a száját.
- Csinálj egy interjút Billel.
- Ő is belefulladhat az óceánba – válaszoltam végül.

- Mit kell majd tennem? – kérdeztem vissza.
- Elkísérsz minket, figyeled, hogy senki ne tegyen fel túl személyes kérdést egy sajtótájékoztatón…
- Mi számít túl személyesnek? – kérdeztem vissza rögtön.
David elmosolyodott, látva, hogy komolyan veszem a munkát.
- Nem kérdezhetnek a szerelmi és szexuális életükről, a pénzügyeikről, a vallásukról, a stúdióról vagy a még nem nyilvánosságra hozott dalokról…
- Egyszerűbb lenne, ha azt sorolnád, miről beszélhetünk majd – szólt közbe Georg.
- Ha-ha – nézett rá egy gyilkos pillantással David. – Beszélhettek sok mindenről egy interjún, de nem a sajtótájékoztatón.
- Oké, én értem – szóltam közbe. Zavart, hogy Bill annyira nincs ott gondolatban, és minél előbb beszélni akartam vele. – Mi van még?
- Minden interjú, amit le akar közölni egy újság, először rajtad, aztán rajtam keresztül megy, ha egyikünk sem biztos, adjuk a fiúknak, ők is dönthetnek. Ha egy képet akarnak közölni, akkor is téged fognak megkeresni, ha kicsit kínos, adod a fiúknak, eldöntik. Természetesen kizáró tényező, ha lánnyal vannak rajta, ha félmeztelenek, vagy meztelenek…
- Oké, értem – vigyorogtam Davidra. Erősen aggódtam, hogy az oxigénhiány miatt az agya károsodni fog.

Mikor David elment elintézni egy-két dolgot, ott hagyva minket, hogy a fiúk mutassák meg nekem az új dalukat, már nem voltam olyan biztos abban, hogy nekem beszélni kéne Billel.
A fiúk előre indultak, és mivel én még telefonáltam, mutattam nekik, hogy menjenek nyugodtan előre. Mire végeztem, már legalább tíz perc telt el, úgyhogy gondoltam, a fiúk a stúdióban vannak. Míg vártam a liftre, gondolkodni kezdtem, vajon mit mondjak majd Billnek. Egyáltalán beszéljek vele?
Beléptem a liftbe, és a táskámban kezdtem keresni az egyik tollam.
Vajon ő beszélni akar majd velem? Ő mit mondana nekem?
Valaki belépett mellém, még éppen az utolsó pillanatban.
Felpillantottam.
Már tudom, miért nem kellett volna felkelnem.
- Csak kerestem az egyik dalszövegem – mondta furcsán. Megnyalta az ajkait, és félrepillantott.
Hazudott nekem.
- Bill…
- Nézd, tudom. A tegnapit elsiettük. De… nem mondom, hogy felejtsük el, de próbáljunk meg úgy tenni, mintha nem történt volna meg.
- Rendben – bólintottam.
- Próbáljunk barátkozni. Majd megnézzük, mi sül ki belőle.
- Oké – egyeztem bele.
Azt hiszem, a szeme a hibás. Mindig is elbűvölt, és bármibe belementem volna, amit mond. Ha azt kéri, szökjek vele Mexikóba, esküszöm, szó nélkül megtettem volna.
Tudtam, hogy nem fog menni ez a barátkozás dolog, de nem féltem, mert azt is tudtam, miért nem: mert szeretjük egymást.

- Tom, Tom! – szólongattam.
- Mi va’? – emelte fel a fejét az ágyról, nagy nehezen a hátára fordult, és rám pillantott.
Mellé dőltem, és a plafont kezdtem tanulmányozni.
- Azt hiszem, még jobban utálom az öcsédet.
- Az eddiginél is jobban? – nézett rám őszintén elcsodálkozva.
- Ugye? Én sem hittem, hogy ez megtörténhet.

Az elkövetkezendő egy hét rettentő gyorsan telt el. El kellett intéznem minden apró-cseprő dolgom, befizetni a közös költséget a következő két hónapra, átállítanom minden csekkes befizetésem, hogy a kártyámról vonják le, szegény Romeót át kellett vinnem egy barátnőmhöz, hogy gondját viselje.
De mégis, a legnehezebb ebben az egy hétben nem a pakolás, és a drága kiscicámtól való elszakadás volt; hanem az az óriási szakadék Bill és köztem, ami valljuk be, barátok között nem szokott lenni.
Már-már kínosan ügyeltünk arra, hogy baráti hangnemet üssünk meg egymás felé, erőltettük a dolgot, bár nyilvánvalóan jól tettettük, mert a többiek elhitték, hogy minden ok. Amikor mindenki ott volt, és nem volt más lehetőségünk, mint egymással beszélni, úgy tettünk, mint két régi jó barát. Persze, ha valaki hallotta volna ezeket a beszélgetéseket, körbe röhög minket. Rettentő kínosak voltak, általában az időjárásról beszélgettünk, vagy éppen az éhező afrikai gyerekekről és arról, hogy vajon Amerika mikor lövi fel a következő műholdat; de a kapcsolatunkról, vagy arról a bizonyos délelőttről… Na, arról még akkor sem beszéltünk volna, azt hiszem, ha kényszerítenek minket.
Szóval, összegezve: mikor ott voltak a többiek (és figyeltek minket), úgy tettünk, mintha valami nagyon bensőségesen beszélgetnénk, de igazából kerültünk minden olyan témát, ami kicsit is nem hétköznapi.  Ha éppen nem figyeltek, jöttek a kínos hallgatások. És amikor nem voltak ott? Na, akkor mi sem voltunk együtt. Amint az utolsó ember is kiment a szobából, valamelyikünk mindig kitalált valamilyen tök átlátszó ürügyet, hogy miért kell éppen mennie.
Arra, hogy Bill miért tette ezt, nincs magyarázatom. Hogy én miért tettem? Mert ő is ezt tette.  Éreztem rajta, hogy kínos neki, és emiatt nekem is az lett. Nem akartam, hogy úgy érezze, ráakaszkodom, nem akartam őt idegesíteni.
Bár elvégre ő ajánlotta fel ezt a barátkozós dolgot, mégis ő tett arról, hogy az egész terv befuccsoljon.

Úgy voltam vele, hogy majd a turnén, amikor a nap 24 órájában össze leszünk zárva, majd történik valami. Majd végre nem lesz olyan zavarba ejtő, majd egyszer egy éjszaka átlopózik hozzám, és kész. Onnantól megint egy pár leszünk.

Amint felléptem a buszra, rögtön észrevettem azt a furcsa nézést Tom arcán. Mint aki citromba harapott. Amint ő is megpillantott engem, megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de Tom soha nem volt jó, ha arról volt szó, hogy nekem hazudjon.
- Mi az? – kérdeztem mosolyogva.
Aztán meghallottam.
Lépteket a lépcsőn, és egy nevetést. Női nevetést, aztán még egy férfiét is. Billét.
Megjelentek a lépcső alján, Bill megkövült, ahogy megpillantotta az én döbbent arcom. A lány furán pillantott rám, aztán felderült az arca.
- Biztosan te vagy Sophie! – kiáltotta csilingelő hangon (habár engem irtóra idegesített), elengedte Bill kezét, és megölelt. – Én Fanni Litz vagyok. Biztosan nagyon jó barátnők leszünk!
Finoman eltoltam magamtól.
- Sophie Lavefre.
Kérdőn néztem először Tomra, csak aztán pillantottam Billre. Szinte olvasni tudtam a szemében.
Fannira pillantottam.
- Bill barátnője vagyok – mondta magától értetődően.
Az arcom azonnal elfehéredett, és láttam a szemem sarkából, hogy Tom ijedten lép felém. Bill meg sem mert mozdulni.
- Igen? – kérdeztem vissza, miután sikerült lenyelnem a torkomban növekvő gombócot. – És… mióta vagytok együtt? – kérdeztem természetesnek szánt hangon.
- Hat hónapja.
Először fel sem fogtam. Aztán leesett.
- Hogy mi?? – kérdeztem vissza azonnal magas hangon.
Fanni először nézett rám furán.
- Fél éve.
- Fél éve – néztem Billre könnyes szemmel. – Értem. Örülök nektek – mosolyogtam Fannira, felkaptam a bőröndöm, és Billt félrelökve a lépcsőn, feltrappoltam a lépcsőn, jól becsapva magam után a hálófülkém ajtaját.

A cunami megérkezett. A beceneve: Fanni.
Eddig egy halálos áldozatról tudunk: Bill Kaulitz.