„Le sem vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk sem lenne képes élni: a másikra.”
(Stephanie Meyer)

Izgultam, nem tagadom. Olyan rég találkoztunk már, annyi idő eltelt, és mégis, úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna, hogy szakítottunk. Kíváncsi voltam rá. Kíváncsi voltam arra, hogy mennyit változott, vajon ugyanúgy néz még ki? Még mindig ugyanúgy öltözködik-e? Még mindig lusta és kis hétalvó? Vajon milyen érzés lesz őt először megpillantani? Milyen érzés lesz először a szemébe nézni? Megint el fogok veszni a tekintetében, mint ahogy azt tettem mindig is?
Még mindig akkora hatással van rám, mint akkor régen?
Számítottam a válaszra (habár nem mondanám, hogy fel voltam rá készülve), de ez a reakció még engem is meglepett. Pedig igazán nem mondhatni, hogy nem ismerem magam.

Beléptem a konferenciaterembe, és szinte azonnal éreztem az adrenalin löketet a szervezetemben. Izzadni kezdett a tenyerem, és a szívverésem is azonnal felgyorsult, ahogy arra gondoltam: már csak pár perc és újra láthatom őt.
David telefonon beszélt a szoba egyik sarkába elvonulva, de beléptemre felkapta a fejét, és kedvesen mosolyogva intett egyet, majd a székre mutatott, hogy foglaljak helyet; de alig egy pillanaton belül újra a beszélgető partnerére koncentrált. Körbenéztem, és tekintetem megállapodott az óriási ablakok mögött elterülő, ébredező Hamburg látképén. Annyira hihetetlen nyáron ez a város… majdnem annyira, mint ő. Ahogy újra beférkőzött a gondolataimba, szinte kényszerítenem kellett magamat, hogy ne csak a szemeim álljanak meg egy pillanatra, hanem a pulzusom is normalizálódjon végre.
De persze nem sikerült. Hirtelen nevetést hallottam meg a lehúzott reluxás üvegajtó mögötti folyosóról, és ahogy odakaptam a fejem, láttam a szemem sarkából, hogy David leteszi a telefont. Gyorsabban kezdtem levegőt venni, amint hirtelen leesett: már csak pillanatok kérdése, és újra viszontlátjuk egymást.
Az ajtóra árnyékok vetődtek, a nevetésbe hangos, sértődött kiáltások is vegyültek, és hirtelen kivágódott az ajtó. David a velem szemben lévő oldalon ült, az ablakoknak háttal, de a fiúk hangos belépőjére még ő is meglepetten húzta fel a szemöldökét. Három, a nevetéstől a hasát fogó srác zuhant be szinte a szobába, és negyedikként követte őket egy káromkodó fekete hajú is, aki éppen a kávéját törölgette a fehér atléta trikójáról.
- Fiúk, már megint késtetek – szólalt meg David rosszallóan, de ő sem bírta tovább két másodpercnél mosolygás nélkül. – Pedig direkt korábbi időpontot mondtam nektek, úgyhogy ha úgy nézzük, negyven percet késtetek.
A fiúk végre abbahagyták a röhögést, és mint a jól nevelt kis kezes-bárányok, egyszerre mondták: bocsánat, David.
De hogy őszinte legyek, nem annyira fogtam fel, hogy mi történik körülöttem, végig őt néztem, szinte megbabonázva. Oké, szinte nélkül.
Tökéletes volt. Esküszöm, arra születni kell, hogy a kávé foltot is viselni tudd, és benne ez meg volt. Szemmel láthatón edzett az utóbbi időben, mióta nem találkoztunk, mert a mellkasán kirajzolódtak az izmok. Vártam, mikor végre felnéz, de egyelőre el volt foglalva azzal, hogy azt a foltot feltörölgesse, amennyire tudja, aztán elfordult a kuka felé hangos szitkozódások közepette.
A másik három srác újra vigyorogni kezdett, és David nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá: – Bill, veled meg mi történt?
Megfordult, és abban a pillanatban meg is fagyott, pontosan, mikor egymás szemébe pillantottunk. Nem csak ő állt meg, én is, és úgy éreztem, körülöttünk minden. A szívem kihagyott egy ütemet, aztán kétszer gyorsabb tempóban kezdett verni a mellkasomban, mint normálisan, és úgy éreztem, menten kiszakad a helyéről.
Észvesztően nézett ki. Nem viselt sminket, a haja is egy szürke sapka alá volt rejtve, de mégis… az a tökéletesség, amit éreztem abban az ezred másodpercben, ahogy összefonódott a tekintetünk, elmondhatatlan.
- Sophie – suttogta, és hirtelen tett egy lépést felém.
Láttam a szemem sarkából, hogy a többiek tapintatosan elfordulnak.
Bill elmosolyodott, és úgy éreztem, ennél többet már nem bír el szegény szívem.
Reméltem, hogy megölel, vagy legalább egy halvány, finom puszit ad az arcomra, de végül pár másodperc hezitálás után mégsem tett semmit.
Hirtelen leesett… Munkakapcsolat. Szigorúan.

- Háló? – szóltam bele a telefonomba teljesen kikészülve.
Ez van, ha az ember megünnepli a diplomaosztót, ugyebár… A hasamról a hátamra feküdtem nagy nehezen, miközben valaki bemutatkozott, és az én nevemet is elmondta (arra az esetre, ha esetleg azt is elfelejtettem volna?). Aztán persze rájöttem, hogy azért mondja, mert meg akarja tudni, hogy jó számot hívott-e, ezért végül nagy nehezen nyögtem egy igent. Közben lassan az óra felé fordultam. Negyed nyolc. Ez mondhatom, nagyon vicces. Negyed órát aludtam.
- Sophie? – hallottam meg a fülemben a hívóm kétségbeesett hangját.
- Visszahívhatom, kérem, öt perc múlva? Csak iszom egy kávét, akkor majd fel is fogom, mit is szeretne tőlem hajnalok hajnalán. Vasárnap – jegyeztem meg gúnyosan.
- Rendben – nevetett fel, le sem véve a poénom.
Betartottam az ígéretem, és miután megittam az életmentő italom (ez esetben tényleg az volt), visszahívtam őt, már némileg frissebben. Bár még így is biztos voltam, hogy az éjszaka elfogyasztott alkohol mennyiség hatására rengeteg agysejtem pusztult el, teljesen visszafordíthatatlanul, amikre még szükségem lett volna a munkám során.
 - Hello – vette fel rögtön az első csörgés után egy mély férfihang. Ismerős volt, de még nem esett le, honnan.
- Sophie Lavefre.
- David Jost – mutatkozott be újra nevetve.
Nem mintha szüksége lett volna rá. Pontosan tudtam, ki ő. Ahogy meghallottam a hangját, hirtelen megfordult a fejemben, hogy rácsapom a telefont, de (sajnos) megint győzött a kíváncsiságom. Munkahelyi ártalom, azt hiszem.
- Itt vagy még? – kérdezte egy perc múlva aggódva, mikor még mindig nem reagáltam semmit.
- Persze – mondtam gyorsan. – Miért hívtál?
Mélyet sóhajtott, majd vett egy nagy levegőt, és szünet nélkül elmondta azt, amitől én majdhogynem hátast dobtam. (Valljuk be, távol voltam én attól a hátastól jelen állapotomban. Még a fejemet se tudtam megmozdítani, olyan szörnyen másnapos voltam.)
- A sajtósunkat kikészítették a fiúk, tudom, hogy te most végeztél az egyetemen, tehetséges vagy, óriási karrierlehetőség, van rá esély, hogy nekünk dolgozz?
Egy: fel sem fogtam még a mondat első részét; kettő: mi a franc??
- Hogy mi? – sikítottam bele a telefonba, már amennyire berekedt torkom engedte. Ja, és hozzá kell tennem, nem örömömben.
- Tudom, sok ez így most. De szükségünk van valakire, akiben a fiúk könnyen megbíznak, ért a munkához, és nem túl öreg – nevetett fel, ezzel akkora fejfájást okozva nekem, hogy felnyögtem. – Jól vagy?
- Hosszú volt az éjszaka – közöltem, jelezve, hogy többet úgy sem fogok neki elárulni.
- Diplomaünneplés? – kérdezett vissza csak azért is.
- Nem hagyod annyiban, igaz? – mosolyodtam el. – Mégis… miért kellek én?
- Mert jó vagy – mondta egyszerűen, és habár bevallom, melengette a szívem, valahogy nem voltam biztos abban, hogy ez egy jó ötlet. – Nézd, nem mondom, hogy most dönts, de a fiúkkal már természetesen beszéltem, és tárt karokkal várnak.
- Mindenki? – kérdeztem vissza csodálkozva, és Davidnak is leesett, hogy egy személyre gondolok csak. Végül is nem váltunk el haragban, de túlzás lenne, ha azt állítanám, hogy karácsonyi SMS-eket küldünk egymásnak vagy akár egy szót is beszéltünk volna az utóbbi két évben.
- Igen – nyugtatott meg David, és egy mély sóhaj után folytatta. – Talán nem kéne ezt mondanom…
- Akkor ne mondd – vágtam a szavába.
- … de hiányzol nekik – fejezte be végül, nem is törődve azzal, hogy én közbeszóltam.
- Mindenkinek? – Biztosan érezte a hangomon, hogy mennyire meglepődtem.
David nem felelt, de ez a csönd pontosan elárulta a választ a kérdésemre.
- Nézd, ez most szigorúan munkakapcsolat lesz. Ígérem.

Bill leengedte a kezét, annyira, hogy én az enyémet az övébe csúsztathassam, és finoman megrázta. Bár ahogy hozzám ért, azonnal libabőrös lettem, és egészen biztos vagyok abban, hogy ezt ő is észrevette.
- Szia, Ba… Sophie – rázta meg hirtelen a fejét, és ezzel elérte, hogy olyan kellemetlenül érezzem magam, amit nem sok embernek sikerül elérnie. Azt akarta nekem mondani, hogy baba. Mint ahogy régen hívott. 

Sokáig próbáltam győzködni magam az ellenkezőjéről, de Davidnak igaza volt. Karrierlehetőség, nyilvánvalóan azért elég jól mutat az önéletrajzomban még csak három hónap munka is a Tokio Hotellel. Elvégre, ha őket kibírod, mindenkit elviselsz. Tetszett az is, hogy sajtófőnök lehettem volna rögtön. Meg amúgy is, dolgozhatok más cikkeken is a szabad időmben. A világ egyik legkirályabb állása, ha újságíró akarsz lenni.
Kivéve, ha az egyik főnököd az exed. Akit mellesleg még két év után sem sikerült kiheverned.
Ha az exed, akit még két év után sem sikerült kiheverned, történetesen Bill Kaulitz. Az az egoista, önző, exhibicionista, metroszexuális őrült, aki olyan hihetetlenül tökéletes számodra, hogy hát, na. El sem tudod hinni. Mert hát elvégre ez a hihetetlen szótári meghatározása ugyebár.

- Szia, Bill – leheltem kiszáradt ajkakkal.

Egy hónapom volt még a munkába állásig, mert ennyi volt az elődöm felmondási ideje. Tudtam, hogy nem szabadna ezzel foglalkoznom, de egyre jobban érdekelni kezdett, hogy vajon mi történhetett az én kis majmommal az eltelt két év alatt. Vajon még mindig bizsergetően édes a hangja? Vajon még mindig tud olyan vajolvasztóan forrón nézni?
Belelovaltam magam a dologba, és mire odajutottam, hogy az első munkanapom reggelén felébredtem, teljesen biztos voltam abban, hogy újra össze fogunk jönni.

Nem viselkedett hidegen, nem volt bunkó, csak egyszerűen Bill volt. Sokat beszélt, leginkább ő mesélt az eltelt két évükről, de nem olyan bensőséges, baráti hangnemben, hanem inkább tényleg csak munkatárs szinten.
Volt elég felnőtt ahhoz, hogy külön válassza a magánéletet és a munkát, habár nem tudom, hogy egyáltalán tettetnie kellett-e, hogy semmit nem érez már irántam.
Fura volt nekik, hogy nem nagyon követtem a karrierjüket az eltelt időben (elvégre újságíróként ezt ugye meg kellett volna tennem), de nem mentünk bele, hogy milyen indokaim voltak.
Egyikünk sem akart olyan megalázó, és kellemetlen helyzetbe kerülni. 

- Mi most akkor szakítunk? – kérdezett vissza Bill csendesen.
- Azt hiszem – válaszoltam vissza ugyanolyan halkan, és hozzábújtam.
Lassan átkarolt, és magához szorított.
- Sajnálom, hogy ilyen lettem.
- Sajnálom, hogy nem tudtam megértőbb lenni.
Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de mire felfogtam volna, és letöröltem volna, máris ezer és ezer követte. Bill mélyet sóhajtott, és még jobban magához húzott.
- Szeretlek, Baba.
- Én is szeretlek téged, Kicsim.

- Elmegyek, átveszem ezt a szart – undorodva húzta el a pólóját, és felállt a székről.
Ahogy ott maradtunk négyen (David már természetesen réges-rég lelépett, sürgős elintézendőre hivatkozva – persze, neki mi nem az?), a fiúk együtt érzően pillantottak rám. Georg kapcsolt először, és karon ragadva Gustavot „elindultak kávéért”. Elgondolkozva pillantottam utánuk, mikor meghallottam Tom hangját magam mellől.
- Jól vagy, királylány? – karolt át.
Valahogy vele mindig annyira bizalmas kapcsolatunk volt. Soha nem történt köztünk semmi több, sőt még csak meg sem fordult a fejünkben, és nem csak a Bill iránti tiszteletből, hanem egyszerűen féltünk volna elrontani ezt a tökéletes barátságot. Szavak nélkül is megértettük egymást. 

- Babaaa – esett a nyakamba Bill, majd elhajolt, és egy alkoholos csókot nyomott az ajkaimra. – Részeg vagyok, nem baj? – pillantott rám kisfiúsan, bár üveges szemekkel.
Felnevettem.
- Minden oké – nyugtattam meg őt. – Érezd jól magad, Kicsim.
- Királylány – karolt át Tom a másik oldalról. – Ma nagyon szép vagy. – Billre nézett, és gonoszan elvigyorodott. – Öcsi, próbálkozni szabad…
Bill egy apró pofont adott neki, miközben felnevetett.
- Boldog szülinapot – pillantottak hirtelen egymásra, és mondták teljesen egyszerre.
Elmosolyodtam.
- Huszonegy éves a két kedvenc fiúm – karoltam át a nyakukat, és először Bill szájára adtam puszit, majd Tom arcára. – De vajon hol van a másik kettő? – néztem körbe.
- Hé! – mordultak fel megint egyszerre, és miközben én felnevettem, láttam, mennyire szeretetteljesen néznek egymásra.
Elérzékenyültem, látva a kapcsolatot köztük.
- Pezsgő – csillant fel hirtelen Bill szeme, és egy gyors búcsúcsók és szeretlek után ujjongva ment a pincér után (hogy aztán mindhárom pohár pezsgőt a ruhájára borítsa a nagy egyensúlyozás közepette, de ez már csak részletkérdés).
Tommal ketten maradtunk, mindketten mosolyogva néztünk a szerencsétlenkedő Bill után.
- Te hogy-hogy nem vagy még részeg? – kérdeztem Tomot nevetve.
- Csak nem látszik – vigyorgott bambán, és odahajolt hozzám. Megölelt, és halkan beszélni kezdett, de még a hangos zene ellenére is tisztán hallottam, milyen titkot suttog a fülembe: – Nem hittem volna, hogy bárki lesz nekem annyira fontos, mint Bill. Szeretlek, Királylány.

Nem tartottuk a kapcsolatot a két év alatt. Ő engem túlságosan emlékeztetett volna Billre, őt nem tudom… talán rossz volt neki, hogy választania kellett.
- Hiányoztál – suttogta halkan, mire felé fordultam.
- Te is nekem, Picur – felkuncogott a rég hallott becenév hallatán. – Látod, pont ez a nevetés miatt adtam neked annak idején ezt a nevet – vigyorogtam.
- De valljuk be, már akkor is elég magas voltam… Mondhatjuk méretes – röhögött fel, mire én a vállára csaptam. – De társaságban csak, kérlek, Tom. Főképp lány társaságban – nevetett.
- Majd kitalálok neked valami másikat – mondtam mosolyogva.
- Majd dolgozunk rajta – válaszolta, és talán csak szakmai ártalom, de kihallottam ebből a mondatból mást is.
- Tom? – fordultam felé. – Nem haragszom rád, ugye tudod? – kérdeztem, és két kezem közé fogtam az arcát.
- Biztos?
- Biztos – bólintottam mosolyogva. – Bill mellett van a helyed.
Válaszolni akart volna, de megcsörrent a telefonja.
- Tessék, így emlegesd csak a disznót – felnyitotta a telefonját, és beleköszönt. – Viszek, na, ne aggódj. – Lecsukta. – Szerencsétlen – csóválta meg a fejét.
- Mi az? – kérdeztem.
- Billnek kéne vinni egy tiszta pólót. Gyere – karon ragadott, de én nem voltam biztos abban, hogy újra képes leszek Bill szemébe nézni. Még nem voltam felkészülve rá, erőt kellett gyűjtenem…
- Maci – mondtam hirtelen Tomnak, ahogy utána futottam az ajtótól.
- Mi? – nézett rám, kétkedve az épelméjűségemben.
- Macis a járásod. Megfelel, úrfi? – néztem rá.
- A maciknak nagy a… – kérdezte elgondolkodva, de nem engedtem, hogy befejezze.
- Tom! – szorítottam össze a szemem, miközben újból a vállára csaptam.
Hirtelen felnevetett.
- Üdv újra itt, Királylány – suttogta, miközben átkarolt.
Bement az egyik szobába, kihozott egy tiszta fehér rövid ujjút, és a kezembe nyomta.
- A folyosó végén jobbra – mutatta, és indult is volna a másik irányba.
- Mi? – kérdeztem vissza hisztérikusan.
- Pánik beteg lettél, míg nem találkoztunk? – kérdezte csodálkozva, elérve, hogy felnevessek. – Na, ahogy látom, nem – mosolygott, de aztán elkomolyodott. – Ha együtt akartok dolgozni – bökött a fejével a szoba felé, ahol gondolom Bill volt -, el kell érnünk, hogy megtörjön a jég. És ez úgy nem fog menni, hogy nem beszéltek.
Finoman irányba állított, és lökött rajtam egy aprót.
- Nekem amúgy is szükségem van egy kávéra – hátra pillantottam rá. – Lefárasztottak éjszaka, ha érted, mir…
- Értem – vágtam a szavába, de nem tudtam azért megállni egy vigyort.
- Na, siess – mutatott a szoba felé.
Lassan haladtam. Nem tudtam eldönteni, hogy felvagyok-e erre készülve. Az egyik üvegajtóban megigazítottam a hajam, csak aztán kopogtam be.
- Tom, végre, te pöcsfe… – Bill óriási hévvel vágta ki az ajtót. – Te nem Tom vagy. Nos, akkor tekintsük semmisnek a pöcsfej megnevezést – vigyorgott hülyén.
Én is felnevettem, és ahogy együtt nevettünk abban az apró kis szobában, valahogy tényleg megváltozott valami.
- Köszi a pólót – vette el tőlem, ügyelve, hogy ezúttal ne érjen össze a kezünk.
Én nem tudom, mi ütött belé, de annyira figyeltünk arra, hogy az előbb még véletlenül se érjünk egymáshoz, most meg lazán ledobta magáról a pólót.
Komolyan mondom, nem sok ilyen szexi mozdulatot láttam életemben.
Nagyot nyelve néztem végig felsőtestén.
Hirtelen leesett neki, hogy félmeztelenül áll előttem egy félhomályos szobában, senki, de senki az égvilágon még csak az emeleten sincs…
Olyan hirtelen estünk egymásnak, hogy már-már attól féltem, valamelyikünk megsérül. Két oldalt a hajamba túrt, és még közelebb húzott magához, miközben még mindig hevesen csókolt.
Ennyit a szigorú munkakapcsolatról.