Az eső halkan kopogott a tetőn. Egy fiú kifelé nézegetet az utcára, nézte, amint az emberek menekülnek befele a házukba, ahogy rá szólnak gyermekeikre, hogy menjenek be, nehogy megfázzanak. Megpillantott, egy lányt a zuhogó esőbbe. Egy futó pillanatban, rá látott az arcára. Felismerte. Elhajolt az ablaktól. Gyomra görcsbe rándult. Ijedten nézet az egyik képre a falán. Ő és a lány volt rajta, mikor örömtől teli arccal és szerelmes szível, ölelik egymást. De ez már múló emlék. A lány 5 hónapja elhagyta, elköltözött egy jobb világba. És mind ez az Ő oka. Ha csak egy picit figyelt volna rá. Ha nem megint magával törődött volna.. Akkor minden másképp történt, volna. Bár az elején mikor megismerkedtek, nagyon örült. Örült, hogy megtalálta azt a lányt, kit mindig is kereset. Felállt az ágyról. Oda sétált a képhez. Gyengéden, végig húzta hosszú ujjait a lány képén. Gyönyörű volt. Hosszú göndör barna haja, mint vízesés úgy hullott a vállára. Óceán kék szeme mindenkit elvarázsolt. Az ajkai mindig mosolyra volt húzódva. Még utolsó perceiben is mosolygott. Szeretett élni… De még is két legfontosabb „dolgát” elvették tőle. Az életét, és a szerelmét. Fekete hajú fiú arcán, egy kövér könnycsepp jelent meg. Leverte a képet. Az üveg keret összetört. Pont a felénél. A srác zokogva esett a földre… Halk ajtónyikorgás. Suhogó léptek. Egy hideg kezet érzet vállán. Felemelte fejét. Meg ijedt. Ott volt a lány. De nem, mint egy élő ember. Nem ez csak egy látomás volt. Csak a fiú képzelete játszott vele. Ezt gondolta. De tévedet. Visszajött. A szelem ajkai egyre jobban közeledet az ő ajkaihoz. Összeért a szájuk. Egy csókban forrtak össze. Amikor a fekete hajú fiú kinyitotta a szemét, nem látott senkit a szobába. Lehajolt az egyik üvegszilánkért, késztetést érzet. Újra látni akarta szerelmét. Csuklójához emelte. Gyengéden végig húzta azon. A vöröses folyadék szabadjára tört. Először csak pár csepp, aztán már rendesen elkezdet vérezni bal csuklója. Kábult állapotban ült a fal mellett. Vérvesztés miatt, megint képzelődni kezdet. Egy hosszú sötét alagútban volt. A végén erős fény világított, ott volt a lány. Aki sírva hívogatta… Megindult. Már majdnem megfogta a lány kezét. De felébredt. Újra a valóság, szenvedés, fájdalmak világába csöppent. Nagy nehezen felkelt. Bekötötte sérülését. Kiment az utcára. Leült az udvaron lévő nagy tölgyfa alá. Onnan nézte a vihart. Fejét neki hajtotta az öreg törzsnek. Felnézet az égre. A vízcseppek mind egy gyors folyó úgy potyogtak. Elkezdet halkan beszélni. Az eső csendesedet. Mikor az utolsó vízcsepp is rá eset a vizes hajára, s ki sütött a nap. Egy fiú lelke már sokkal jobb helyen volt. Azzal, akit szeretett…