2008. 01. 22. egy nagyon hideg nap volt a mai. Iskolába se kellett meni a közelgő vihar miatt. A televízióba, a rádióba, mindenhol azt mondták senki, se mozduljon ki a vihar idején. Ez így is volt. Mindenki a meleg lakásban várta a vihar múlását. Kivéve, mint mindig egy fiatal lány. Sötét ruhákban járt, szemébe fésült haja, sminkelt szeme azt ruházta róla, hogy zárkózót típus. Ez így is volt. Az iskolájában, senki se fogadta el. Régen mindig mosolygott. De mostanában az is csoda, ha egy halvány mosolyt megereszt. Szóval a fiatal lány, kiment az udvarukra. Egyedül volt otthon. Szülei a munkahelyükön dolgoztak. Kisétált a kis hintájához. Elkezdte lökni magát. A szél belekapott hajába. Közeledet feléje egy fekete lány. Fekete haj. Fekete ruhák. Beült melléje a szabad hintába. A fák hajladoztak. Az eső elkezdet esni. A lányok amennyire tudtak olyan magasra, lökték magukat a kicsiknek való szabadtéri játékba. A vaslábak, már ingadoztak a szélvihartól, meg ahogy a 2 sötét lány lökték magukat. Az eső csak eset, és eset… a szél a gyenge törzsű fákat, már a földig hajtotta. A hinta meg csak ment, és ment… egyszer csak a sötét barna hajú lány megállította a hintát. Így tett a fekete hajú is. Kiszálltak. Lehajtott fejjel egymás felé fordultak. A barna hajú, felhajtotta a fejét. Halk szavakkal köszöntötte az előtte álló ismeretlen lányt. Fekete hajú is felnézet. Egymás szemébe néztek. Egy szikra villant meg a szemükbe. Nem tudni, hogy a villám miatt, ami akkor világította be az eget. Vagy azért, mert megismerték egymást. Mind egy is. Már sose derül ki. Mert ami akkor történt azt még most is emlegetik. Pedig már 2017-et írunk… Elmosolyodtak. Fekete hajú és a barna hajú is hátrált. Egyszerre indultak meg. Megölelték egymást. Ám ekkor bekövetkezett a tragédia. A vihar egyre erősebb lett. Már egy tornádóra is hasonlított, annyira fújt a szél.. Mind ketten imádták a vihart. Behúzódtak egy száraz helyre, ahol jól kémlelték az ég titkos játékát. Szavak nélkül ülték végig a háborgó eget. Akárcsak egy óceán mikor vihar tör ki rajta. Elszenderültek. Fekete hajú előbb felébredt. Felnézet az égre. Sötét volt. De a telihold fénye minden bevilágított. Gyengéden felrázta a mellette lévő lányt. Az csodálkozva ránézet. Ő csak az ég felé pillantott. Felálltak. Leporolták, gatyájukat. Ki léptek a tető alól. De ekkor egy szélvihar közeledet… Mikor vége lett az újabb viharnak. Minden kopár maradt. Akik a házakból figyelték a vihart. Előre tudták, aki most kin maradt az nem éli túl. De tévedtek. Két lány. Akik élték a maguk világát. S nem érdekelte őket semmi és senki, csak azok, akiket közel engedtek magukhoz… Csak ők élték túl a vihart. Ja, és a hintájuk.  A vihar után, újra elfoglalták a saját hintájukat. És csak lökték, és csak lökték, és csak lökték magukat. De most már önfeledten nevetve. Ez volt két bátor lány története. Amire még a mai napig is emlékeznek!